Az Ostpolitik (magyarul „keleti politika”), az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején kialakított nyugatnémet külpolitikai irányzat, amelynek célja az volt, hogy enyhítse a feszültségeket a hidegháborús Európában, különösen a Kelet- és Nyugat-Németország, illetve a Varsói Szerződés és a NATO között. Ezt a politikát Willy Brandt nyugatnémet kancellár nevéhez köthetjük, aki 1969 és 1974 között volt hivatalban, és külügyminisztere, Egon Bahr is kulcsszerepet játszott az Ostpolitik kidolgozásában és megvalósításában.
Az Ostpolitik céljai és alapelvei Az Ostpolitik fő célja az volt, hogy az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) javítsa kapcsolatait az NDK-val (Német Demokratikus Köztársaság) és a keleti blokk többi országával, különösen a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Csehszlovákiával. Az alábbi fő célkitűzései voltak:
A békés egymás mellett élés biztosítása: Az NSZK és az NDK közötti konfrontáció enyhítése, és a békés együttélés lehetőségének megteremtése. Diplomáciai kapcsolatok javítása: A két német állam közötti hivatalos diplomáciai kapcsolatok létrehozása és a keleti blokkal való együttműködés fokozása. Területi status quo elfogadása: Az NSZK elismerte a második világháború utáni határokat, például az Odera–Neisse határvonalat, amely Németország és Lengyelország között húzódott. A humanitárius kapcsolatok fejlesztése: Az NDK-ban élő németekkel való családi, kulturális és egyéb kapcsolatok fenntartása és fejlesztése.
Fontosabb események és szerződések az Ostpolitik során
Moszkvai Szerződés (1970): Ezzel az NSZK elismerte a Szovjetunióval kötött megállapodásban a két állam területi egységét, és vállalta, hogy tiszteletben tartja a második világháború utáni határokat. Varsói Szerződés (1970): Lengyelországgal kötött szerződés, amelyben az NSZK elfogadta az Odera–Neisse határvonalat, és ezzel elismerte Lengyelország nyugati határait. A Német Alapszerződés (1972): Az NSZK és az NDK közötti alapszerződés, amelyben mindkét ország elismerte egymás szuverenitását, és megállapodtak a diplomáciai kapcsolatok és a gazdasági együttműködés elősegítésében. Helsinki záróokmány (1975): Noha ez nem közvetlenül az Ostpolitik része volt, a Helsinki folyamat és a Záróokmány a hidegháború enyhítését és az európai biztonsági és együttműködési rendszer kiépítését célozta, amely összhangban volt az Ostpolitik alapelveivel.
Az Ostpolitik hatásai és öröksége Az Ostpolitik jelentős mértékben hozzájárult a hidegháborús feszültségek enyhítéséhez Európában. Bár a német újraegyesítés csak 1990-ben történt meg, az Ostpolitik fontos előfeltétele volt annak, hogy az 1980-as évek végén a keleti blokk országai, köztük az NDK is, nyitottabbak legyenek a reformokra és a demokratizálódásra. Willy Brandt ezért a politikájáért 1971-ben Nobel-békedíjat kapott, amely elismerte az Ostpolitik hozzájárulását az európai békéhez és stabilitáshoz.
Kritikák és viták Az Ostpolitik bírálói azzal érveltek, hogy a Nyugat ezzel gyakorlatilag legitimizálta a kelet-európai kommunista rezsimeket, és ezzel aláásta az elnyomott népek szabadság iránti vágyát. A konzervatív politikai körök, különösen a CDU, kritizálták Brandt politikáját, mivel szerintük ez „túl nagy engedményeket tett” a kelet-európai országoknak. Kapcsolódó cikkek A Német Demokratikus Köztársaság és a Németországi Szövetségi Köztársaság közötti kapcsolatok Enyhülés Vasfüggöny Németország újraegyesítése Jegyzetek
Források
Kategória:Politika Kategória:Németország a hidegháborúban Kategória:Németország kétoldalú kapcsolatai