263px|bélyegkép|jobbra|Tibet keret|bélyegkép|263px|tibeti felkelők 1959 Az 1959-es tibeti felkelés 1959. március 10-én kezdődött, amikor lázadás tört ki Lhászában, Tibet fővárosában, amely a tizenhét pontos megállapodás 1951-es megkötése óta a Kínai Népköztársaság (KNK) tényleges ellenőrzése alatt állt. A kezdeti felkelés általános kínai-tibeti feszültségek és zavaros helyzet közepette zajlott, mivel a tibeti tüntetők attól tartottak, hogy a kínai kormány letartóztatja a 14. Dalai Lámát. A tiltakozásokat a Kína-ellenesség és a szeparatizmus is táplálta. A felkelés kezdetben többnyire békés tüntetésekből állt, de hamarosan összecsapások törtek ki, és a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) végül erőszakot alkalmazott a tiltakozások leverésére, a tiltakozók egy része fegyvert fogott. A felkelés utolsó szakaszában súlyos harcok folytak, nagy civil és katonai veszteségekkel. A 14. dalai láma elmenekült Lhászából, míg a várost 1959. március 23-án a kínai biztonsági erők teljesen visszafoglalták. Az 1959-es felkelés során több ezer tibetit öltek meg, de a halálos áldozatok pontos száma vitatott. Korábban, 1956-ban fegyveres konfliktus kezdődött a tibeti gerillák és a PLA között a szocialista reformnak alávetett Kham és Amdo régiókban. A gerillaháború később Tibet más területeire is átterjedt, és 1962-ig tartott. Egyesek az 1958-as Xunhua incidenst a tibeti felkelés előzményének tekintik.
A felkelés éves március 10-i évfordulóját a száműzetésben élő tibetiek a tibeti felkelés napjaként és a női felkelés napjaként tartják meg. 2009. január 19-én a KNK által ellenőrzött törvényhozás a Tibeti Autonóm Területen március 28-át választotta a jobbágyfelszabadítás nemzeti évfordulójának. A tibeti autonóm terület törvényhozása 2009. január 19-én március 28-át választotta a jobbágyfelszabadítás napjának. Warren W. Smith Jr. amerikai tibetológus a 2008. március 10-i tibeti zavargásokat követő "ellenpropaganda" ünneplésként írja le a lépést.
Fegyveres ellenállás Khamban és Amdóban 1951-ben életbe lépett a tizenhét pontos megállapodás a Kínai Népköztársaság és a Dalai láma képviselői között. A szocialista reformok, mint például a földek újraelosztása, elmaradtak Tibetben. Kelet-Kham és Amdo (a kínai közigazgatási hierarchiában nyugati Szecsuán / Hszikan és Csinghaj tartományok) azonban a lhászai tibeti kormány közigazgatásán kívül esett, így inkább úgy kezelték őket, mint más kínai tartományokat, és a földek újraelosztását teljes mértékben végrehajtották. Az amdói khampák és nomádok hagyományosan a saját földjüket birtokolták. 1956 júniusában fegyveres ellenállás tört ki Amdóban és Kham keleti részén. 1956 júniusában a khampák és nomádok a saját földjükkel rendelkeztek.
A PLA invázió előtt megromlott a kapcsolat Lhásza és a khampa törzsfők között, bár a khampa mindvégig spirituálisan hű maradt a Dalai Lámához. E feszült kapcsolatok miatt a khampák valójában segítették a kínai kommunistákat a kezdeti invázióban, mielőtt a ma ismert gerilla ellenállássá váltak volna. Pandatsang Rapga, egy Kuomintang- és Kína-barát khampa forradalmi vezető felajánlott Chamdo kormányzójának, Ngabo Ngawang Jigmének néhány khampa harcost cserébe azért, hogy a tibeti kormány elismerje Kham függetlenségét. Ngabo visszautasította az ajánlatot. A tibeti hadsereg chamdói veresége után Rapga közvetíteni kezdett a KNK és a tibeti lázadók közötti tárgyalásokon.
Rapga és Topgay tárgyalásokat folytatott a kínaiakkal a Chamdo elleni támadásuk alatt. A khampák vagy átálltak a kínai PLA erőihez, vagy egyáltalán nem harcoltak. A PLA támadása sikeres volt.
1957-re Khamban káosz uralkodott. Az ellenállók támadásai és a Népi Felszabadító Hadsereg megtorlásai a khampa ellenálló csoportok, például a Csushi Gangdruk ellen egyre brutálisabbá váltak. Kham kolostorhálózatát a gerillaerők kezdték használni üzenetek továbbítására és a lázadók elrejtésére. A kínai kormány büntetőcsapásokat hajtott végre a tibeti falvak és kolostorok ellen. Tibeti száműzöttek állítják, hogy a kínai katonai parancsnokok a Potala-palota és a Dalai láma bombázásával fenyegetőztek, hogy megpróbálják megfélemlíteni a gerillaerőket, hogy behódoljanak.
Lhásza továbbra is tartotta magát a tizenhét pontos megállapodáshoz, és küldöttséget küldött Khamba, hogy leverje a lázadást. Miután beszéltek a lázadók vezetőivel, a küldöttség inkább csatlakozott a lázadáshoz. A khami vezetők kapcsolatba léptek a Központi Hírszerző Ügynökséggel (CIA), de a CIA Dwight D. Eisenhower elnök vezetésével ragaszkodott ahhoz, hogy Lhászától hivatalos kérés szükséges a lázadók támogatásához. Lhásza nem cselekedett. Végül a CIA elkezdte titokban támogatni a lázadást, anélkül, hogy Lhászától bármilyen értesítést kapott volna. Ekkorra a lázadás már Lhászára is átterjedt, amely megtelt Amdóból és Khamból érkező menekültekkel. Lhászában egyre nőtt az ellenállás a kínai jelenléttel szemben Tibetben.
1959 február közepén a KKP Központi Bizottságának Adminisztratív Hivatala a Hszinhua hírügynökség belső jelentését terjesztette a KKP felső vezetői számára készített helyzetjelentésben arról, hogy "a tibeti régióban a lázadások felgyorsultak és szinte teljes körű lázadássá fejlődtek".
Másnap a kínai vezető látta a PLA vezérkar műveleti osztályának jelentését, amely a tibetiek Szecsuánban, Jünnanban, Kanszuban és Csinghajban zajló lázadásait írta le. Ismét hangsúlyozta, hogy "az ilyen lázadások rendkívül kedvezőek számunkra, mert hasznunkra válnak, mivel segítenek csapataink kiképzésében, a nép képzésében, és elegendő okot szolgáltatnak a lázadás leverésére és átfogó reformok végrehajtására a jövőben".
A PLA hui katonákat használt, akik korábban Ma Bufang alatt szolgáltak, hogy leverjék a tibeti felkelést Amdóban. A hui lovasságot Dél-Khamban állomásoztatták. A helyzet egész Tibetben egyre feszültebbé vált, mivel egyre több tibeti kezdte támogatni a khampa felkelést, miközben a tibetiek körében elterjedt a kínaiellenes kommunista agitáció. A lhászai regionális kormány nem akarta sem támogatni a felkelést, sem nyilvánosan ellenezni azt. Elégedetlenül a Kínai Kommunista Párt nyomást gyakorolt a Dalai Láma kormányára, hogy csatlakozzon a lázadók elleni hadműveletekhez, és egyre világosabbá tette, hogy a lázadás terjedése "teljes elnyomáshoz" vezetne Tibetben. Ebben a bizonytalan helyzetben a Lhászában tartózkodó kínai tábornokokat visszahívták a kínai szárazföldre, a tapasztalatlan PLA parancsnokot, Tan Guanszen-t hagyva a vezetésben, éppen a Monlam imafesztivál időpontjának közeledtével. Ezt a fesztivált korábban a résztvevők arra használták fel, hogy Kína-ellenes érzelmeknek adjanak hangot.
Lhászai felkelés Tsering Shakya történész szerint a kínai kormány nyomást gyakorolt a Dalai Lámára, hogy vegyen részt az 1959 áprilisában tartott Országos Népi Kongresszuson, hogy helyreállítsa Kína megítélését az etnikai kisebbségekkel szemben a khampa lázadás után.1959. február 7-én, a tibeti naptárban jelentős napon a Dalai Láma részt vett egy vallási táncon, amely után a tibeti megbízott képviselő, Tan Guansan felajánlotta a Dalai Lámának, hogy a Norbulingkában megnézheti egy Lhászában honos tánccsoport előadását, amellyel a Dalai Láma lharampa geshe fokozatának megszerzését ünnepelte. A Dalai Láma emlékiratai szerint a meghívás Zhang Jingwu kínai tábornoktól érkezett, aki azt javasolta, hogy az előadást a kínai katonai főhadiszálláson tartsák; a Dalai Láma állítása szerint beleegyezett. Sam van Schaik tibetológus azonban azt állította, hogy a Dalai Láma volt az, aki azt javasolta, hogy a táncot a katonai főhadiszálláson tartsák, mivel a Norbulingka túl kicsi volt. A két fél még nem egyezett meg az időpontban, és úgy tűnt, hogy a Dalai Láma "kivette a fejéből" az eseményt, ehelyett a folyamatban lévő Geshe fokozathoz szükséges vizsgáira, valamint a Monlam imafesztiválra összpontosított.
Tanon és a Dalai Lámán kívül látszólag senkit sem tájékoztattak a tánc terveiről, így a tervezett előadás időpontja csak 5 vagy 3 nappal korábban vált véglegessé, amikor Tan emlékeztette a Dalai Lámát a táncra; ez utóbbi ekkor március 10-ét javasolta. A döntés látszólag szeszélyből született meg. Sem a Kashag, sem a Dalai Láma testőrei nem voltak tájékoztatva a Dalai Láma terveiről, amíg a kínai tisztviselők március 9-én, egy nappal az előadás előtt nem tájékoztatták őket, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők gondoskodjanak a Dalai Láma biztonságáról. A Dalai Láma emlékiratai szerint a kínaiak március 9-én közölték a fő testőrével, hogy azt akarják, hogy a Dalai Láma kirándulása a produkció megtekintésére teljes titokban történjen és fegyveres tibeti testőrök nélkül, ami mind furcsa kérésnek tűnt, és sok vita volt a Dalai Láma tanácsadói között. A Kashag néhány tagja megijedt és aggódott, hogy a Dalai Lámát elrabolhatják, emlékeztetve egy jóslatra, amely szerint a Dalai Lámának nem szabad elhagynia a palotáját.
Tsering Shakya történész szerint egyes tibeti kormánytisztviselők attól tartottak, hogy a Dalai Láma kínai elrablását tervezik, és ezt híresztelték Lhásza lakói között. Március 10-én több ezer tibeti vette körül a Dalai Láma palotáját, hogy megakadályozzák távozását vagy eltávolítását. A hatalmas tömeg arra a hírre gyűlt össze, hogy a kínaiak azt tervezték, hogy letartóztatják a Dalai Lámát, amikor az a PLA főhadiszállásán tartott kulturális előadásra ment. Ez jelentette a lhászai felkelés kezdetét, bár a kínai erők már az előző év decemberében összecsaptak a gerillákkal a városon kívül. A tüntetők nyilvánosan arra hivatkoztak, hogy a Dalai Láma ne vegyen részt a kínai tisztviselőkkel való találkozón, arra hivatkozva, hogy elrabolják. Bár a KKP tisztviselői ragaszkodtak ahhoz, hogy a lhászai reakciós felső réteg volt felelős a pletykáért, a pontos forrást nem lehetett azonosítani. Eleinte az erőszak a tibeti tisztviselők ellen irányult, akikről úgy vélték, hogy nem védték a Dalai Lámát, vagy nem voltak Kína-barátok; a kínaiak elleni támadások később kezdődtek. A tömeg egyik első áldozata egy magas rangú láma, Pagbalha Soinam Gyamco volt, aki a KNK-val dolgozott a Tibeti Autonóm Régió Előkészítő Bizottságának tagjaként, akit megöltek, és holttestét egy ló 2 kilométeren keresztül vonszolta a tömeg előtt. A tüntetők nyíltan Kína-ellenes jelszavakat is kezdtek használni, mint például "A kínaiaknak menniük kell, hagyják Tibetet a tibetieknek".
Ahogy a tüntetések és az erőszak terjedt, a Dalai Láma tájékoztatta a tüntetőket, hogy a palotában marad, ez azonban már nem volt elég a növekvő tömegnek. A tüntetők Tibet függetlenségét kezdték követelni, és sürgették a Dalai Láma kormányát, hogy nyilvánosan támogassa tetteiket. Lhásza utcáin barikádok emelkedtek, és a kínai és tibeti lázadó erők elkezdték megerősíteni állásaikat Lhászán belül és környékén, felkészülve a konfliktusra. A városon kívül a fegyveres lázadók támogatására petíciót fogadtak el, és segítségért folyamodtak az indiai konzulhoz. A kínai és tibeti csapatok a következő napokban tovább folytatták a pozícióba vonulást, a kínai tüzérségi lövegeket a Dalai Láma nyári palotájának, a Norbulingkának a hatótávolságán belülre telepítették.
Március 12-én nők ezrei gyűltek össze a lhászai Potala-palota előtt a Dri-bu-Yul-Khai Thang nevű földön. Ennek az erőszakmentes tüntetésnek a vezetője Pamo Kusang volt. Ez a tüntetés, amelyet ma a nők felkelésének napjaként ismernek, indította el a tibeti nők függetlenségi mozgalmát. Március 14-én ugyanezen a helyen több ezer nő gyűlt össze egy tüntetésre, amelyet Gurteng Kunsang, az arisztokrata Kundeling család tagja és hatgyermekes anya vezetett, akit később a kínaiak letartóztattak és kivégzőosztaggal kivégeztek.