A nankingi csata a második kínai–japán háború egyik meghatározó és tragikus fejezete volt, amely 1937 decemberében zajlott le a kínai főváros, Nanking falai között és környékén. Ebben a kegyetlen ütközetben a Japán Birodalmi Hadsereg elsöprő erővel rohanta le a várost, megtörve a kínai védelem utolsó bástyáit, és kényszerítve a Kuomintang erőit a visszavonulásra. Nanking eleste nem csupán katonai vereséget jelentett, hanem a kínai nemzeti öntudat és a politikai stabilitás szempontjából is mély sebet ejtett, hiszen a város a kínai kormányzat székhelyeként stratégiai és szimbolikus jelentőséggel bírt. A csata és az azt követő események – különösen a hírhedt nankingi mészárlás – a japán agresszió brutalitásának szimbólumává váltak, és máig elevenen élnek a történelmi emlékezetben, mind Kínában, mind a nemzetközi közösségben.
Háttér A második kínai–japán háború gyökerei 1937 júliusára nyúlnak vissza, amikor a Marco Polo hídi incidens kipattanása után a japán erők átfogó offenzívát indítottak Kína ellen. Rövid idő alatt ellenőrzésük alá vonták a Sárga-folyótól északra eső területeket, köztük Hopej és Santung tartományokat, remélve, hogy gyors sikereik megtörik a kínai ellenállást. Ám a japán várakozásokkal szemben a Kuomintang vezetője, Csang Kaj-sek, nem hajolt meg a nyomás előtt. Stratégiája egy elhúzódó, védekező háború volt, amely a japán erőforrások kimerítésére és a nemzetközi támogatás megnyerésére irányult. E terv részeként a kínaiak új frontot nyitottak a sanghaji csatában, amely 1937 augusztusától novemberig tartott. Ez az ütközet heves harcok után japán győzelemmel zárult, ám a Kuomintang hadserege nem omlott össze, és a japánok nem érték el végső céljukat: a kínai vezetés kapitulációját. A sanghaji kudarc után a japán hadvezetés figyelme Nankingra, a kínai politikai és kulturális központ felé fordult, amely a Jangce-delta szívében feküdt, és a kínai ellenállás megtörésének kulcsát jelentette.
A japánok számára Nanking elfoglalása nemcsak katonai, hanem pszichológiai győzelmet is ígért, hiszen a város a kínai nemzeti egység szimbóluma volt. A kínai vezetés azonban tisztában volt a helyzet súlyosságával: a sanghaji csata kimerítette erőiket, és a japánok technológiai fölénye – különösen légierejük és páncélosaik – szinte leküzdhetetlen akadályt jelentett. Csang Kaj-sek ezért egy kettős stratégiát választott: egyrészt felkészült a város védelmére, másrészt már az offenzíva előtt megkezdte a kormányzat kulcsfontosságú intézményeinek evakuálását Vuhanba és Csungkingba.
Tervek A sanghaji csata lezárultával a japán erők a Jangce folyó mentén, Nankingtól mintegy 240 kilométerre keletre állomásoztak, készen arra, hogy végső csapást mérjenek a kínai fővárosra. 1937. november 7-én a japán Császári Nagy Főhadiszállás összeült, és elrendelte a nankingi hadjáratot, amelyet két nagy egységre bíztak: a Sanghaji Expedíciós Hadseregre (9., 13. és 16. hadosztály) és a 10. Hadseregre (6., 18. és 114. hadosztály). Az előbbi a Taj-tótól északra, az utóbbi pedig a tótól délre indult meg, hogy kétirányú támadással kerítsék be a várost. A japánok minden egységhez négy hadosztályt rendeltek, összesen mintegy 200 000 katonát mozgósítva, és a hadműveletek összehangolására Macui Ivane tábornokot nevezték ki, aki a Közép-kínai Regionális Hadsereg parancsnokaként irányította az offenzívát. A támadás november közepén vette kezdetét, a japánok pedig eltökélték, hogy villámgyorsan áttörnek a kínai védelmen, kihasználva a légi és tüzérségi fölényüket.
A kínai oldalon Csang Kaj-sek már szeptemberben felismerte, hogy Nanking hosszú távú megvédése szinte lehetetlen a japán túlerővel szemben. A város politikai és kulturális jelentősége miatt azonban nem akarta harc nélkül átengedni az ellenségnek, hiszen ez a Kuomintang hatalmának és a nemzeti morálnak végzetes csapása lett volna. Ezért 1937. szeptember 8-án Tang Shengzhi tábornokot bízta meg a védelem megszervezésével, akinek feladata az volt, hogy a rendelkezésre álló erőkkel minél nagyobb veszteségeket okozzon a japánoknak, miközben időt nyer a visszavonulásra. A kínaiak 12 hadosztályt – összesen körülbelül 100 000 katonát – vontak össze Nanking és előterének védelmére, ám ezek az egységek a sanghaji csatában elszenvedett veszteségek miatt erősen legyengültek, és sokuk alig rendelkezett megfelelő kiképzéssel vagy felszereléssel. Emellett egy ellentámadást is terveztek a Csientang folyónál, hogy lassítsák a japán előrenyomulást, de a terv kivitelezése a kaotikus állapotok miatt kérdéses maradt. Tang Shengzhi elszántsága ellenére a kínai védelem esélyei eleve csekélyek voltak a japánok professzionális hadigépezetével szemben.
A csata menete balra|bélyegkép|265px|Macui tábornok bevonul Nankingba, 1937. december 13. A japán hadsereg a nankingi offenzíva során minden rendelkezésére álló eszközt bevetett: taktikai légi támogatást, nagy hatótávolságú tüzérséget és páncélos egységeket alkalmazott, hogy megtörje a kínai ellenállást. A kínaiak megerősített állásait – különösen a város körüli erődítményeket – a japán előőrsök ügyesen megkerülték, majd a felzárkózó egységek bekerítéssel és koncentrált támadásokkal számolták fel őket. November 19-én a japánok elfoglalták Szucsout, a Taj-tó északi partján fekvő stratégiai fontosságú várost, ezzel megnyitva az utat Nanking felé. Csang Kaj-sek kétségbeesett kísérletet tett a front megerősítésére: öt szecsuáni hadosztályt és két dandárt rendelt a város védelmére, ám ezek az egységek helyi hadurak alá tartoztak, és a japán előrenyomulás láttán sokuk dezorganizáltan visszavonult vagy egyszerűen szétoszlott, tovább gyengítve a kínai pozíciókat.
November 30-ra a japán hadsereg két szárnya – délkeletről és délnyugatról – elérte Nanking külterületét, és megkezdte a város bekerítését. A japán légierő folyamatos bombázásai romba döntötték a védelmi vonalakat, míg a földi erők módszeresen szorították vissza a kínaiakat. December 7-én Csang Kaj-sek elhagyta a várost, a parancsnokságot Tang Shengzhire bízva, aki elszántan próbálta tartani a frontot. December 11-re azonban a kínai ellenállás fokozatosan összeomlott: a védők morálja megtört, a kommunikáció megszakadt, és a városban káosz uralkodott. Másnap Csang visszavonulási parancsot adott ki, mire a kínai csapatok pánikszerűen menekültek, sokan a Jangce folyón át próbálva elhagyni a területet. 1937. december 13-án a japán erők teljes ellenőrzés alá vonták Nankingot, bevonulva a lerombolt Zhongshan kapun keresztül.
A csata során a kínaiak veszteségei elképesztő méreteket öltöttek: a város és előterének védelmében körülbelül 70 000 katona halt meg vagy sebesült meg. A visszavonulás előtt a kínaiak számos kulcsfontosságú épületet – köztük raktárakat és kormányzati létesítményeket – felgyújtottak, hogy ne juthassanak japán kézre, ezzel tovább növelve a pusztítást. A japánok gyors előrenyomulása ellenére a kínai védelem helyenként hősies ellenállást tanúsított, különösen a városfalaknál és a stratégiai magaslatokon, mint a Zijin-hegy. A civilek számára a harcok valóságos poklot jelentettek: a japán bombázások és a tüzérségi tűz elől sokan próbáltak menekülni, ám a városba érkező japán csapatok kegyetlensége új fejezetet nyitott a szenvedések sorában.
Veszteségek bélyegkép|265px|A japán katonai vezetők: Hasegawa Kiyoshi (admirális), Macui Ivane, Yasuhiko Asaka herceg és Heisuke Yanagawa a nankingi repülőtéren a háborús halottak emlékére rendezett megemlékezésen 1937. december 13-án. Nanking elfoglalása a japánok számára gyorsabb és kevesebb áldozattal járó győzelmet hozott, mint amire számítottak. Macui Ivane naplója szerint a japán veszteségek a csata közvetlen szakaszában 1953 halottat és 4994 sebesültet tettek ki, ami a japán hadigépezet hatékonyságát tükrözi. Ám a modern kutatások – például Benjamin Lai részletes elemzései – árnyalják ezt a képet: a teljes nankingi hadjárat öthetes időszaka alatt a japán császári hadsereg veszteségei elérhették a 27 500 főt, ebből 18 000 a X. hadtest november 6. és december 17. közötti áldozata volt. A japán haditengerészet további 624 halottal és 876 sebesülttel járult hozzá az összesített számhoz, ami a kínai ellenállás szívósságát és a harcok intenzitását mutatja.
A kínai veszteségek nagyságrendekkel meghaladták a japánokét, ám pontos számok híján a történészek eltérő becslésekre támaszkodnak. Japán források szerint a hadjárat során akár 84 000 kínai katonát is megölhettek, míg egy korabeli kínai jelentés 20 000 fős veszteségről számolt be. Jamamoto Maszahiró japán történész arra figyelmeztet, hogy a japánok hajlamosak voltak felnagyítani az ellenség veszteségeit, míg a kínaiak inkább alábecsülték sajátjaikat, politikai és morális okokból. Ikuhiko Hata 50 000-re, Jay Taylor pedig 70 000-re teszi a kínai halottak számát, utóbbi kiemelve, hogy az arányok meghaladták a sanghaji ütközet veszteségeit. Sun Zhaiwei kínai történész óvatosabb, 6000–10 000 közötti harci veszteséget valószínűsít, míg Tillman Durdin, a The New York Times tudósítója 33 000 halottról írt, ebből 20 000 hadifogoly törvénytelen kivégzésének áldozata volt.
A sebesült kínai katonák számát még nehezebb megbecsülni, de a sanghaji frontról érkező adatok alapján november végére napi 2000–3000 sérült érkezett Nankingba, ami a harcok brutalitását jelzi. A város egészségügyi rendszere összeomlott: a kórházak nem tudták ellátni a sebesülteket, és sokan – Jamamoto Maszahiró becslése szerint akár 9000-en – orvosi kezelés nélkül haltak meg. A csata utolsó napjaiban a kórházi személyzet heroikus erőfeszítésekkel próbálta evakuálni a sérülteket, de a legtöbben a japánok kezére kerültek, akik nem mutattak kegyelmet: a sebesülteket gyakran kivégezték, sokakat kórházi ágyaikban gyilkoltak meg. VeszteségekJapán hadseregKínai hadseregHalottak (Macui naplója)1 953Nincs pontos adatSebesültek (Macui naplója)4 994Nincs pontos adatTeljes veszteségek (becslés)27 50020 000–84 000 halottSebesültek26 000Becslés szerint nagyon magas
A nankingi mészárlás bélyegkép|265px|December 17-i győzelmi parádé a Nanking című japán propagandafilmben (1938) A nankingi csata hivatalosan 1937. december 12–13-án ért véget, amikor a japán hadsereg elfoglalta a város kapuit és behatolt a központba. A győzelem azonban nem jelentette a harcok végét: a japánok napokon át folytatták a város „megtisztítását”, felszámolva a kínai erők megmaradt ellenállási gócait. Nankingtól északra, a Mufushan körzetben a japán Yamada-különítmény december 14-én viszonylag csekély vérontással vette be a területet, ám a város környékén szétszórt ellenállási zsebek – különösen a Zijin-hegy és a Jangce partvidéke mentén – még napokig kitartottak, elkeseredett harcot vívva a túlerő ellen.
A kínai védők a hónapokig tartó harcok során keserű tapasztalatokra tettek szert: a japánok nem kegyelmeztek a foglyoknak, így a megadás helyett sokan a menekülést választották. A Kuangtung hadsereg egyes egységei részletes terveket dolgoztak ki a városból való kijutásra, és több száz,乃至 ezer katona sikeresen áttörte a japán vonalakat, gyakran a Jangce folyón átkelve. Ám a legtöbben, akik nem értesültek ezekről a tervekről, vagy nem tudtak csatlakozni a menekülőkhöz, csapdába estek. A japánok eközben szisztematikusan átkutatták Nankingot, gyakran behatolva a biztonsági zónába, amelyet külföldi misszionáriusok és diplomaták hoztak létre a civilek védelmére. A civileket sem kímélték: a japán katonák olyan jeleket kerestek, mint a fegyverviselés nyomai a vállakon, de sokszor önkényesen ítéltek, így ártatlan riksahúzók, asztalosok, tűzoltók és a Vörös Horogkereszt Társaság tagjai is áldozatul estek.