A brassói csata az utolsó nagyobb katonai ütközet volt az első világháborúban, amely 1916. október 7. és 9. között zajlott az erdélyi hadjárat során egyfelől a központi hatalmak (Német Császárság meg az Osztrák–Magyar Monarchia), másfelől a Román Királyság erői között. Mivel Brassó Erdély második legnagyobb városa és a legnagyobb erdélyi település volt, amelyet a románok az augusztus-szeptemberi offenzíva során elfoglaltak a térségben, a visszavonuló román erők úgy döntöttek, hogy ott hídállást építenek ki. Amikor azonban annak védelme tarthatatlannak bizonyult, a román 2. hadsereg kivonult a városból 1175 foglyot hagyva hátra. Ahogy a románoknak nem sikerült Brassót megvédeniük, úgy a központi hatalmaknak sem sikerült elvágniuk a menekülési útvonalukat, lehetővé téve a románok számára, hogy újraszervezzék erőiket, és – jobb vezetés mellett – meghiúsítsák a német és osztrák–magyar próbálkozást, hogy áttörjék a régió hegyeit a következő hónapban.
Háttér Románia augusztus 27-én hadat üzent Ausztria-Magyarországnak, majd két nappal később elfoglalta Brassót, amely 41 000 lakosával Erdély második legnagyobb városa volt a csaknem 63 000 lakosú Kolozsvár mögött. A németek hamarosan megerősítették az osztrák–magyarokat, és a két központi hatalom szeptember végén ellentámadásba lendült a térségben. Október elején a román 2. hadseregnek sikerült meghiúsítania a központi hatalmak támadását, de – ahelyett, hogy kihasználta volna győzelmét – váratlanul visszavonultak, nehogy a központi hatalmak kiszorítsák őket. A fél erejével bíró román 2. hadsereg védelmi vonala október 5-én megtört, s a brassói csata október 7-én megkezdődött.
Brassó román megszállása (augusztus 27–29.) bélyegkép|A Román Hadsereg Brassó felett ledobott légideszantjának röplapja, amely a román offenzíva támogatására szólítja fel a helyi lakosságot A román 2. hadsereg Alexandru Averescu tábornok parancsnoksága alatt augusztus 27-én éjjel fedőerejével gyorsan elűzte a határt védőket. Előrehaladtával a románok elkezdtek összeütközni az osztrák–magyar 82. gyalogezreddel, amelynek 1. zászlóalja a IV. páncélvonat segítségével három román ezredet állított meg. Augusztus 28-án egész nap kitartottak, és csak aznap este szorultak vissza. Nyugaton a 2. és 3. zászlóalj is élénk küzdelmet vívott, annak ellenére, hogy a lőszerük fogytán volt. Estefelé az 1. zászlóalj Brassóba vonult vissza. Ugyanazon az éjszakán az osztrák–magyar kormánytisztviselők zűrzavar és szenvedés jelenetei közepette kivonultak a városból. A pánikoló, kétségbeesett magyarok és németek megkísérelték elérni a várost elhagyó vonatokat. A románok augusztus 29-én délután benyomultak Brassóba. A városon belül alig zajlottak harcok, kivéve azt, hogy a román tüzérség megsemmisítette a Brassóból induló utolsó szerelvényt. Aznap délután a brassói román nemzetiségű delegáció átadta a várost a 6. román gyalogezred parancsnokának. 17 óra körül a román hadsereg alakulatai bevonultak Brassóba, és a város főterén parádéztak.
További fejlemények (szeptember–október) Brassó elfoglalása után Averescu tábornokot szeptember 7-én áthelyezték a román 3. hadsereg parancsnokságához. Lecserélése, Grigore C. Crăiniceanura komoly leminősítést jelentett, s a vezetésben megdöbbenést váltott ki, mivel a vezérkar egyes tagjai őt nem tartották alkalmasnak, Alexandru Marghiloman pedig – a Konzervatív Párt vezetője – odáig ment, hogy azt mondta: „Hogy lehetséges ez? … Nem csinált ilyen egész életében, össze van zavarodva, és teljesen kimerült." A 2. hadsereg problémáit tovább növelte, hogy erejét szeptember közepén felére csökkentették, amikor három hadosztályát máshová küldték. Crăiniceanuval éles ellentétben Averescu – John Buchan történész szerint – „a legtehetségesebb román tábornok volt”. Október elején a 89. német hadosztályt súlyosan érintő ellentámadás után a románok váratlanul visszavonultak, megakadályozva, hogy a németek körülzárják őket. A németek csak később, október 4-én érték el a román védelmi vonalat Brassótól nyugatra, amely a Persányi-hegység nyugati lejtőin, a németek és osztrákok által Geisterwaldként ismert erdőben húzódott.
Geisterwaldi csata (október 5.) A német 9. hadsereg előrenyomult, hogy megtámadja a román vonalat a Geisterwaldban október 5-én. A kezdeti német támadásnak minden látható nehézség nélkül sikerült felmennie a meredek lejtőn, de mielőtt kihasználhatták volna előnyüket, több erőteljes román ellentámadást is vissza kellett verniük. Aznap korán reggel a német tüzérség rég nem látott pokoli tüzet nyitott. Dél felé, amikor a német ágyúk még mindig a román erődítményeken dörömböltek, a románok ellentámadást indítottak. A halált megvető csoportok többször is betömték a német tüzérség által vonalaikban tépett széles réseket, bár azok olyan erősek voltak, hogy három román ellentámadást is visszavertek. A német tüzérségi tűz heve egyre emelkedett a délután folyamán, amikor a németek megrohamozták a magaslatokat, és nem ütköztek többé ellenállásba. A még élő románok félelmükben eldobták fegyvereiket. A támadó német csapatok egy véres és hátborzongató védelmi vonalat rohamoztak meg: felperzselt földet, összetört holttesteket és nyögdécselő sebesülteket, valamint a végsőkig kitartó túlélőket. A pusztító tűz ellenére néhány román csodálatos szívóssággal és elszántsággal haladt előre. Viszonylag kevesen nyomultak a vasúti töltés 50 méteres körzetébe, ahol célzott puska- és géppuskatűzben estek el. Október 5-én éjjel a románok elvesztették a Geisterwaldot. Crăiniceanu növekvő pánikját a Geisterwaldon keresztül történő sietős visszavonulása bizonyította. A pánik teljesen úrrá lett rajta, és munkatársai azt hitték, elment az esze. Az erdőből visszavonuló románok néhány száz foglyot és 48 különböző méretű fegyvert hagytak hátra. Október 6-án a bukaresti hivatalos jelentések először hagytak fel a reménnyel, és bejelentették, hogy Dél-Erdélyben a román hadsereg a túlerő elől visszavonul.
A csata Amikor a 9. hadsereg október 7-én Brassóhoz közeledett, egyes alakulatai védelmi állásokba ütköztek. Miután a német tüzérség felszámolta az elszánt román ellenállást, a 187. gyaloghadosztály csapatai (két ezred) behatoltak a város északi részébe, ahol a következő éjszaka folyamán további elszánt ellenállásba és ellentámadásba ütköztek. Másnap reggel, amikor felszállt a köd, a németek rájöttek, hogy ellenséges katonák helyezkednek el közöttük és hadosztályuk többi része között. Edwin Sunkel tábornok brassói két ezrede és a 187. ezred között román gyalogos falak álltak. A jól irányzott tüzérségi tűz gyorsan feloszlatta a román alakulatokat, de azok hamarosan újrarendeződtek és kezdtek előretörni, annak ellenére, hogy a tüzérségi lövedékek következtében lyukak keletkeztek ütközővonalaikban. A román lövészek töretlenül haladtak Barcaszentpéter felé, mígnem a német géppuskák és kézi lőfegyverek feltartóztatták őket. A románok visszahúzódtak kiinduló állásaikba, kivéve néhányukat, akik kukoricatáblákban találtak fedezéket, ahonnan többszöri próbálkozás ellenére sem tudták kifüstölni őket. A románok nem vonultak vissza, de nem is folytatták támadásukat. Brassóban házról házra dúltak a harcok, hiszen a városban tartózkodó két német ezred elkeseredett küzdelmet vívott a város határában. Az erőteljes román ellentámadások többször is kudarcot vallottak. Október 8-án az 51. Honvéd Gyaloghadosztály kapaszkodott felfelé, és megtámadta a Brassó nyugati és északi részeit uraló magaslatokat. A németek és magyarok a Honvéd Hadosztály egy dandárjának kíséretében lassan szétszórtak több román zászlóaljat. 15 óra körül heves lövöldözés hallatszott észak felől. Curt von Morgen tábornok 89. hadosztálya végre megérkezett, és megtámadta a Barcaszentpétert körülvevő románokat, bár nem sikerült egészen a faluig benyomulnia. A hadosztálynak soha nem sikerült helyreállítania a lerombolt hidakat, a rossz felderítés és a kisebb román ellenállás egyaránt hozzájárult a lassú haladáshoz. A katonák elfáradtak, a parancsnokok pedig nem tudtak a lehetőségről, hogy az azonnali támadás a falut ostromló román hadosztályokat részleges kereszttűznek tette volna ki. Ehelyett néhány lövés leadása után a német gyalogság megkezdte a táborozást. 8-adika végére a románok számára világossá vált, hogy Brassót nem lehet megtartani, és az utóvéd egységeket is kivonulásra utasították. A németek városon belüli és kívüli kilátóikról egész éjszaka figyelték a románok visszavonulását, és próbálták géppuskatűz alatt tartani őket. A katonai felszerelésekkel és hadizsákmánnykal megrakott, katonákkal teli vonatot magára hagyták. Alighogy világos lett, a 187. gyalogezred bevonult a városba, amelynek összes templomtornyában a harangok győzelmi eufóriát kongattak.
„Halálárok” a Bertalan pályaudvaron bélyegkép|Elesett román katonák a Bertalan pályaudvaronA Brassó-Bertalan pályaudvartól jobbra a 24. gyalogezred 168 fős százada Tekucstól 200 méterre a vasút mentén állt fel, hogy megvédje a várost a Méheskert felől érkező támadással szemben. Az egész kompániának csak egy géppuska állt rendelkezésére. A csata hevében a román katonák nem vették észre, hogy balszárnyuk teljesen nyitva van. A német felderítés gyorsan felfedezte a gyenge pontot, és a sötétséget kihasználva a 189. ezred géppuskás szakasza csendesen besurrant egy ötméteres romos raktárba távol a román lövészároktól, míg más kézigránátos német katonák foglaltak állást a románok mögött. A németek két-három perc alatt lekaszálták a teljes, 168 katonából álló századot. Egy német haditudósító utólag így írta le a jelenetet: „A halott társaság most a földön, az út szélén, ember ember hatán fekszik, ahogy a csata napján elestek a géppuskák rémisztő tüze alatt, rémült tekintettel, sápadt arcukon és széttárt karokkal, mintha védekezni próbálnának az őket ért szerencsétlenségtől.”
Szádeczky-Kardoss Lajos, aki másnap haditudósítóként járt a helyszínen, így írta le a látványt: „A bertalani állomásnál Brassóba érve a vasút melletti úton borzalmasan érdekes látvány tárult elénk: a híressé vált „oláh halottak rajvonala”. 250 hulla feküdt ott egymás mellett, kiket a vasúti gépház ablakából székely géppuskások le-tűzpermeteztek okt. 8. reggel, éppen 24 órával azelőtt, s azóta még érintetlenül ott hevertek. Szörnyű csatakép volt: a vasúttöltés aljában 2-300 méter hosszában eltorzult arcú, megmerevült, keresztül-kasul heverő holttestek, sokféle pozitúrában, amint éppen a golyó váratlanul találta őket. Egyik bocskorát kötötte, a másik amint reggeli falatozás közben hagymát tett a szájába, a harmadik felkapott karral a fejéhez kapva. A negyedik – a legborzasztóbb látvány – szétlőtt üres koponyával, melynek kiröppent agyvelejét felemelt markában tartotta. Ha nem láttam volna, magam sem hinném. Magyarázata után többször kérdezősködtem. Máig sem értem, hogy kaphatta a lövést, s mi okozhatta a szörnyű hatást. Amint köztük járok, egy géppuskás osztag vonult el az úton, s közülük egy kolozsvári ismerős zászlós dicsekedve kiáltja, hogy „Lajos bácsi, mi csináltuk!” „Szép legények vagytok, válaszoltam, hogy ti székely 24-esek nem sajnáltátok lelőni a 24-es oláhokat”. Mert mindenkinek a sapkáján ott állt a 24-es szám. (...) Ez volt a brassai csata nyitánya és szenzációja, mely körül egész legendakör képződött. A németek hamarosan lefoglalták maguknak, könyveikben is úgy hirdették, pedig csak annyi részük volt benne, hogy velük szemben feküdtek a vasúttöltés mögött, de a 24-es székely géppuskás osztag parancsnoka, Cseh Lajos hadnagy fedezte fel s a vasúti gépház ablakából oldalozva lövette halomra őket. Regényes történetét ő maga megírta s átadta nekem. (Közöltem a „Nagymagyarország”-ban.)”
Utóhatások