Tu–4

A Tu–4 (cirill betűkkel: Ту-4, NATO-kódja: Bull) a Szovjetunióban a Tupoljev tervezőiroda (OKB–156) által kifejlesztett légcsavaros stratégiai bombázó repülőgép, amely az 1940-es évek végétől az 1960-as évek közepéig állt a Szovjet Légierő, valamint a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg szolgálatában. A repülőgép az amerikai Boeing B–29 Superfortress másolata volt, és a Szovjetunióban kényszerleszállást végrehajtó gépek lefoglalásával és lemásolásával (reverse engineering) terveztek meg.

Története A második világháború vége felé a Szovjetunió úgy látta, hogy a nyugati szövetségesekéhez hasonló stratégiai bombázási képességre van szüksége. A szovjet légierő a háború kezdetén a hazai fejlesztésű Pe–8 négymotoros nehézbombázót állította szolgálatba, de a háború végére mindössze 93 darabot tudtak gyártani, és a típus hamar elavulttá vált. Az Egyesült Államok rendszeresen hajtott végre bombatámadásokat Japán ellen, távoli csendes-óceáni támaszpontokról, B–29 Superfortressek segítségével. Sztálin elrendelte egy hasonló bombázó kifejlesztését.

Az USA kétszer is megtagadta, hogy B–29-eseket szállítson a Szovjetuniónak a kölcsönbérleti törvény (Lend Lease) keretében. 1944-ben azonban négy alkalommal egyes B–29-esek kényszerleszállást hajtottak végre szovjet területen, és egy lezuhant, miután a személyzete elhagyni kényszerült. 1944-ben a szovjet–japán semlegességi paktum értelmében a szovjetek semlegesek voltak a csendes-óceáni háborúban, így a bombázókat internálták és személyzetükkel együtt az országban tartották. A szovjet semlegesség ellenére az USA követelte a bombázók visszaszolgáltatását, de ezt megtagadták. Három javítható B–29-est Moszkvába vittek és a Tupoljev Tervezőirodának adták át őket. Az egyik B–29-est teljesen szétszerelték, a másodikat repülési tesztekre és kiképzésre használták, a harmadikat pedig meghagyták szabványnak, hogy referenciaként használják. A repülőgépek között volt egy Boeing-Wichita-5-BW, két Boeing-Wichita-15-BW és egy Boeing-Renton-1-BN roncsa is, ezek két különböző gyártósoron, Wichitában és Rentonban készültek. A négy közül csak az egyiknek volt szárnyjégtelenítője, ezeket a Tu–4-eseken is rendszeresítették. A szovjet–japán semlegesség végével a negyedik B–29-es a legénységével együtt visszakerült az Egyesült Államokba. A szovjetek két nappal a hirosimai atomtámadás után a jaltai egyezménynek megfelelően hadat üzentek Japánnak.

Sztálin utasította Tupoljevet, hogy a lehető legrövidebb időn belül másolja le a Superfortresst ahelyett, hogy a saját, hasonló ANT-64/Tu–10-esét folytatná. A technológia visszafejtésében 900 gyár és kutatóintézet vett részt, amelyek az első év során befejezték a tervezési munkát, és 105 000 tervrajz készült. A második év végére a szovjet iparnak húsz példányt kellett legyártania a repülőgépből, készen az állami átvételi próbákra.

A Szovjetunió a metrikus rendszert használta, ezért a B–29-es amerikai szabványoknak megfelelő vastagságú alumíniumlemezek nem álltak rendelkezésre. A metrikus méreteknek megfelelő fémek eltérő vastagságúak voltak, így a Szovjetuniónak új ötvözeteket és más anyagokat kellett gyártásba hoznia. A különbségek kompenzálására kiterjedt áttervezésre volt szükség, és a szovjet hivatalos szilárdsági szabványokat csökkenteni kellett a további áttervezés elkerülése érdekében. E kihívások ellenére a Tu–4 prototípusa csak 340 kg-mal volt nehezebb a B–29-esnél, ami kevesebb mint 1%-os különbség.

A mérnökökre és az alkatrész-beszállítókra Tupoljev, Sztálin és a kormány felől is nagy nyomás nehezedett, hogy a gyártás megkönnyítése érdekében az eredeti B–29-es pontos klónját hozzák létre. Tupoljevnek jelentős ellenállást kellett legyőznie, hogy olyan berendezéseket is használhasson, amelyek nemcsak hogy már gyártásban voltak, de néha még jobbak is voltak, mint az eredetileg a B–29-eseken találhatóak. Minden egyes módosítást és minden egyes elkészített alkatrészt alaposan megvizsgáltak, és hosszadalmas bürokratikus döntési folyamatnak vetették alá. Kerber, Tupoljev akkori helyettese emlékirataiban felidézte, hogy a mérnököknek egy magas rangú tábornok engedélyére volt szükségük ahhoz, hogy szovjet gyártmányú ejtőernyőket használhassanak. Az eltérések a már említett alumíniumlemezekre, a motorokra, a védelmi fegyverekre, a rádióra (az internált B–29-esekben a rádió helyett egy későbbi, a kölcsönbérelt B–25-ösökben használt modellt használtak) és a barát-ellenség azonosító rendszerre (IFF) korlátozódtak, mivel az amerikai IFF nyilvánvalóan alkalmatlan volt szovjet használatra.

A szovjet Svecov AS–73 csillagmotor a Wright R–1820-as továbbfejlesztése volt, de egyébként nem állt rokonságban a B–29-es Wright R–3350-esével. Az AS–73-as hajtotta az Aeroflot néhány megmaradt és elavult, sarkvidéki szállításokra használt Pe–8-as repülőgépét is, ennek a korábbi négyhajtóműves szovjet nehézbombázónak gyártását magasabb prioritású programok miatt leállították. A B–29-es távvezérlésű lövegtornyait áttervezték a szovjet Nudelman NSZ–23 típusú, nagyobb tűzerejű és hatótávolságú 23 mm-es gépágyú befogadására. További változtatásokat hajtottak végre a tesztek során felmerült, a hajtóművek és légcsavarok meghibásodásával kapcsolatos problémák miatt, és a repülőgép teljes szolgálati ideje alatt eszközöltek kisebb változtatásokat.

A Tu–4-es 1947. május 19-én szállt fel először, a berepülést Nyikolaj Ribko tesztpilóta végezte. A sorozatgyártás azonnal megkezdődött, és a típus 1949-re szolgálatba állt. A repülőgépet először 1947. augusztus 3-án mutatták be egy átrepülés során a tusinói légiparádén. Először három repülőgép repült át, és a nyugati megfigyelők azt feltételezték, hogy ezek csupán a B–29-es bombázógépek, amelyekről tudták, hogy a második világháború óta a Szovjetunióban vannak. Percekkel később egy negyedik repülőgép is megjelent, és a megfigyelők ekkor rájöttek, hogy a szovjetek sikeresen lemásolták a B–29-est.

A Tu–4-es hadrendbe állítása pánikba ejtette az amerikai légierőt, mivel a repülőgép elegendő hatótávolsággal rendelkezett ahhoz, hogy Chicagót vagy Los Angelest egyirányú bevetéssel megtámadja, és ez befolyásolhatta az amerikai és brit légierő által 1948-ban végrehajtott manővereket és légiharc-gyakorlatokat, amelyekben B–29-es flották vettek részt. A teszteket a RAF Central Fighter Establishment és az együttműködő amerikai B–29-es csoportok végezték, és a B–29/Tu–4 típusú bombázók elleni ajánlott támadási módszerek bemutatására irányultak a RAF Gloster Meteor és de Havilland Vampire típusú sugárhajtású vadászgépeivel. A művelet tapasztalataiból oktatófilmet készítettek, hogy felkészítsék a pilótákat a típus elleni esetleges légiharcra. A szovjetek négy különböző légi utántöltő rendszert fejlesztettek ki a bombázó hatótávolságának megnövelésére, de ezeket csak néhány repülőgépre szerelték fel, és a végleges kialakításúakból csak kevés darabot szereltek fel az üzemképes repülőgépekre, mielőtt a Tu–4-et felváltotta volna a modernebb sugárhajtású Tu–16-os.

Típusváltozatok

Tu–4 – 1952-ig gyártott bombázó alapváltozat Tu–4R – nagy hatótávolságú felderítő repülőgép, sorozatgyártású bombázók átalakításával Tu–4REP – rádióelektronikai harcra szolgáló változat Tu–4A – nukleáris fegyver (bomba) hordozására alkalmas változat Tu–4K és Tu–4KSZ – KSZ–1 robotrepülőgép hordozására szolgáló változat, 50 darabot alakítottak át sorozatgyártású repülőgépekből Tu–4D – légideszant változat, a szárnyak alá függeszthető és ledobható konténerekkel felszerelve, 300 darabot alakítottak át a sorozatgyártású bombázókból Tu–4T – katonai szállító változat, csak egy darab készült Tu–4USSZ – navigátorkiképző változat, sorozatgyártású bombázókból kialakított repülőgép Tu–4LL – repülő laboratórium új motorok és hajtóművek tesztelésére

Külön típusjelzéssel nem rendelkező változatok

parancsnoki változat – néhány sorozatgyártású példányt légi harcállásponttá alakítottak sugárfelderítő változat – az amerikai nukleáris kísérletek megfigyelésére épített változat rádióátjátszó változat – a Szovjet Haditengerészet hajói és a földi parancsnoki központok közötti rádiókapcsolatot biztosító rádióátjátszó berendezéssel felszerelt változat nagy hatótávolságú jégfelderítő változat – a sarkvidéki légiflotta számára átalakított változat

Kísérleti változatok és prototípusok Tu–70 – utasszállító változat, csak egy prototípus készült

Fennmaradt példányok A nagy gyártási darabszám ellenére a típusból mindössze 3 példány maradt fenn, ezek közül 2 Kínában, 1 pedig Oroszországban került kiállításra az ország legfőbb repülőmúzeumába.

Tu–4 4114 (c/n 2805601), ex-KJ–1 AEWC, „4114” A Kínai Repülési Múzeumban állították ki Peking Csangping körzetében Tu–4 4134 (c/n 2205008), „4134” A Kínai Repülési Múzeumban állították ki Peking Csangping körzetében Tu–4 (c/n 2805103), „01” Az Orosz Légierő Központi Múzeumában, Monyinóban állították ki

Műszaki adatok Általános jellemzők

Legénység: 11 fő Hossz: 30,18 m Szárnyfesztávolság: 43,05 m Magasság: 8,46 m Szárnyfelület: 161,7 m2 Szárny oldalaránya: 11,5 Üres szerkezeti tömeg: 36 850 kg Bruttó tömeg: 47 850 kg Maximális felszállótömeg: 55 600 kg - 63 600 kg Hajtómű: 4 × Szvecov ASZ-73TK 18 hengeres, léghűtéses, csillagmotorok, egyenként 1790 kW (2400 LE) teljesítményűek. Légcsavarok: A3-A3 vagy V3B-A5, 5,06 m átmérővel

Repülési jellemzők

Maximális sebesség: 558 km/h 10 250 m-es magasságban. Hatótávolság: 5400 km 3000 m-es magasságban 63 600 kg felszállótömeggel, beleértve a 3000 kg bombát és 10% üzemanyag-tartalékot.

Üzemeltetési magasság: 11 200 m Emelkedési sebesség: 4,6 m/s 1000 m magasságban. Emelkedési idő: 5000 m-re 18,2 perc alatt. Szárnyterhelés: 400 kg/m2 Teljesítmény-tömeg arány: 0,11 kW/kg

Fegyverzet:

Gépágyúk: 10 × 23 mm-es Nudelman-Szuranov NSZ–23 repülőgépágyú, két gépágyú a négy lövegtoronyban és két ágyú a faroklövegben. Drónok: 2 × KSZ–1 Kometa légi indítású robotrepülőgép (csak Tu–4K változaton). Bombák: 6 × 1 000 kg-os bomba vagy 1 x RDSZ–1, RDSZ–3 vagy RDSZ–5 fissziós atombomba (csak Tu–4A változatnál).

Jegyzetek

Források

Fordítás

Kategória:Bombázók Kategória:Tupoljev katonai repülőgépek