A romániai németek gyűjtőfogalom, amellyel a Romániában, egymástól elkülönült régiókban élő, eltérő történelemmel, nyelvjárással és hagyományokkal rendelkező német anyanyelvű kisebbségeket jelölik. A népcsoport az első világháború után vált számottevővé, mivel a trianoni béke nyomán több olyan területet csatoltak Romániához, ahol jelentős arányú német kisebbség élt. A második világháborút követően a kommunista elnyomás időszakában, illetve az 1989-es forradalom után a németek nagy számban vándoroltak ki az országból. Az egykor mintegy romániai németség száma 2021-re alá csökkent.
Összetétele A romániai német lakosság származásuk, történelmük, társadalmi összetételük és felekezeti hovatartozásuk szempontjából egymástól jelentősen különböző csoportokból áll:
+A romániai német népcsoportok a 20. és 21. században Népcsoport Régió Származás Betelepedés időszaka Megjegyzés Bánáti svábok Temesi Bánság Pfalz, Svábföld, Rajna-Frankföld, Majna-Frankföld, Bajorország, Csehország, Belső-Ausztria, Elzász, Lotaringia 17. század végétől kezdve Bánság-hegyvidéki németek Bánsági-hegyvidék Stájerország, Tirol 18. század végétől kezdve Besszarábiai németek Besszarábia Württemberg, Baden, Elzász, Pfalz, Bajorország, Poroszország Lengyelország 19. században Bukovinai németek Bukovina Szepesség, Temesi Bánság, Galícia, Baden, Hessen, Cseh-erdő 18. század végén Cipszerek Máramaros Szepesség 1796-tól Dobrudzsai németek Dobrudzsa Orosz Birodalom, Bukovina a 19. század közepén Erdélyi szászok Erdély Rajna–Mosel-vidék a 12. századtól kezdve a reformáció idején lutheránussá váltak Landlerek Nagyszeben környéke Salzkammergut 1734 és 1756 között Ausztriából elűzött protestánsok Regáti németek Regát (nem homogén csoport) 19. századtól egyéni bevándorlók Szatmári svábok Szatmár megye Sváb-Felföld a szatmári béke után
Története bélyegkép|Az erdélyi szászok, illetve bánáti és szatmári svábok által lakott vidékek 1918-ban Romániai németekről az első világháború utáni időszaktól beszélhetünk, amikor több olyan régiót csatoltak Romániához, amelyek számottevő német lakossággal rendelkeztek (a Bánság keleti része, Besszarábia egyes részei, Bukovina, Dobrudzsa, Erdély).
A trianoni béke előtt 1918. november 13-14-én a Károlyi Mihály-kormány tárgyalásokat tartott az erdélyi nemzetiségek képviselőivel; itt még az erdélyi szászokat képviselő Emil Neugeboren Erdély elszakadása ellen foglalt állást. Ez követően november 20-án tárgyalások kezdődtek a Román Nemzeti Tanács és a Magyarországi Német Nemzeti Tanács között, amely nem hozott eredményt. Az 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kinyilvánította Erdély és a Partium csatlakozását Romániához; ehhez a Bukarestben élő mintegy háromezer szász is csatlakozott. December 2-án Temesváron kikiáltották a Bánság autonómiáját, de ez a szerb csapatok bevonulása miatt igen rövid életű volt. December 30-ra a szászok összeállítottak egy memorandumot, amely elismerte a gyulafehérvári határozatokat, ugyanakkor önrendelkezési jogot, szabad nyelvhasználatot, egyházi autonómiát és az egyházi iskolák szabadságát követelte. Az 1919. január 8-án a Medgyesen tartott szász gyűlés megszavazta Erdély egyesülését Romániával (igaz ugyan, hogy az ellenvéleményen levőket felszólították, hogy hagyják el az ülést a szavazás előtt). A romániai németek többi csoportja ekkor még nem foglalt állást.
Miután a románok átvették a Bánság keleti részének az igazgatását, 1919. augusztus 10-én a Sváb Néppárt és több bánsági sváb falu képviselői a teljes Bánság Romániához csatolását kérte; ezt a határozatot benyújtották a megszállt országrész ideiglenes kormányzását végző kormányzótanácshoz. Szeptemberben a romániai németek közös összejövetelt tartottak Temesváron, ahol elismerték a gyulafehérvári határozatokat. Az 1919. november 2–9. között megtartott parlamenti választásokon a szászok 8, a svábok 10 helyet szereztek az alsóházban, a szászok ezen felül hármat a szenátusban is. November 6-án megalakult a Romániai Német Párt (Deutsche Partei in Rumänien), amelynek elnöke Rudolf Brandsch lett, alelnöke Karl von Möller, titkára Hans Otto Roth.
Románia területi gyarapodását az 1919. szeptember 10-i saint-germani békeszerződés (Bukovina), az 1919. november 27-i neuillyi békeszerződés (Dobrudzsa), a párizsi békekonferencia 1920. március 3-i határozata (Besszarábia), illetve az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés (Erdély, Partium, Bánság) ismerte el.
A két világháború között +A romániai németek száma és aránya 1920-ban Régió Összeslakosság Németekszáma Németekaránya Bánság ésArad megye 1 310 962 268 229 20,5% Erdély 2 633 718 224 067 8,5% Bukovina 811 721 68 057 8,5% Partium 1 168 544 47 131 4,0% Besszarábia 2 629 000 79 400 3,0% Regát ésDobrudzsa 7 222 000 29 400 0,4% Romániaösszesen 15 775 945 715 000 4,6%
Az 1918-as gyulafehérvári határozatban a kisebbségeknek tett ígéretek nem teljesültek. Az 1921. júliusában elfogadott agrárreform hátrányosan érintette a nemzeti kisebbségeket, mert egyházi és kulturális intézményeiknek ingatlanjait is kisajátították; az evangélikus egyház és az erdélyi szász univerzitás vagyonának mintegy 55%-kát vesztette el. Az 1923. március 26–27-én megszavazott, a király által 28-án szentesített új alkotmány az országot egységes nemzetállamként határozta meg, a kisebbségeknek nem biztosította a párizsi békeszerződésben is előírt kisebbségi jogokat; a romániai németek képviselői ezért nem szavazták meg.
1921. szeptember 17. és 19. között a Cernăuți-ban megrendezett Német Napok során megalakult a Nagyromániai Németek Szövetsége (Verband der Deutschen Grossrumäniens), amely összefogta a már korábban létrejött regionális szervezeteket, úgynevezett Volksratokat (bukovinai németek: 1918, erdélyi szászok: 1919, bánáti svábok: 1921). Később alakultak meg a dobrudzsai németek és a szatmári svábok érdekképviseleti szervetei (1924 illetve 1926).
Az 1924. július 26-án elfogadott törvény az állami elemi oktatásról illetve az 1925-ös törvény a magánoktatásról tovább szűkítette a nemzetiségek jogait. A nemzetiségi iskolákba csak a nem románok járhattak, ennek eldöntéséhez a „névelemzés” módszerét vették alapul; a nemzetiségi iskolákban egyes tantárgyakat román nyelven kellett oktatni. Ugyanakkor a román állam támogatta azokat a törekvéseket, amelyek az elmagyarosodott szatmári svábok visszanémetesítését célozták. A dobrudzsai német közösség megerősödött azáltal, hogy kapcsolatba került a többi romániai német csoporttal, viszont a földreform, az elrománosítási politika és az 1929-es gazdasági válság következtében jelentős számú besszarábiai német hagyta el az országot.
1930-ban, a háború után első hivatalos népszámlálás szerint Romániának összesen volt; a magyar után a német volt a második legnagyobb kisebbség és 4,13%-os részaránnyal.
Az 1930-as években részben a gazdasági válság és a nemzeti elnyomás következményeképpen, részben németországi hatásra a romániai németek körében megerősödött a nemzetiszocializmus. Fritz Fabritius 1932-ben megalapította a Romániai Németek Nemzetiszocialista Önsegélyező Mozgalmát (Nationalsozialistische Selbshilfebewegung der Deutschen in Rumanien; NSDR). Az 1933-as Volksrat-választásokon Fabritius hívei 70%-ot értek el. Fabritiussal szemben állt a liberális polgárság egy része, Viktor Glondys evangélikus püspök és Hans Otto Roth vezetésével. A román kormány 1933-ban a többi szélsőséges szervezettel együtt betiltotta az NDSR-t, de Fabritius még ugyanabban az évben megalakult a Romániai Német Nemzeti Megújhodási Mozgalmat (Nationale Erneuerngsbewegung der Deutschen in Rumänien; NEDR). Miután 1934-ben ezt is betiltották, 1935. február 10-én Temesváron megalakult a Romániai Német Néppárt (Deutsche Volkspartei in Rumänien; DVR), amely a radikális nemzetiszocialistákat tömörítette. 1935. október 22-én a Nagyromániai Németek Szövetségének élére Fabritiust választották meg, a szövetség új programot fogadott el és új nevet vett fel: Romániai Németek Népközössége (Volksgemeinschaft der Deutschen in Rumanien; VDR). 1939-ben Fabritiust Berlinbe rendelték, és helyette Wolfram Brucknert nevezték ki a szövetség élére.
A második világháború alatt bélyegkép|Andreas Schmidt, a romániai Deutsche Volksgruppe vezetője SS-önkénteseket búcsúztat 1943-ban 1940. június 26-án a Szovjetunió ultimátumban szólította fel Romániát Besszarábia és Észak-Bukovina átadására (az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum a szovjet érdekszférához sorolta Besszarábiát). A román koronatanács június 27-én ebbe bele is egyezett, annak ellenére, hogy januárban II. Károly román király Chişinău-ban tett látogatása során még kiállt Románia területi integritása mellett. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés következtében Romániának le kellett mondania Észak-Erdélyről Magyarország javára; ugyanebben az évben szeptember 7-én a német nyomásra megkötött craiovai szerződés alapján Románia átengedte Bulgáriának Dél-Dobrudzsa két megyéjét.
A német valamint a román, bolgár és szovjet kormányok közötti egyezmények alapján a dobrudzsai, besszarábiai és bukovinai németek áttelepítették a Német Birodalomba, azon belül a Cseh–Morva Protektorátusba, Lengyelországba a Warta mentére, Nyugat-Poroszországba, illetve Felső-Szilézia keleti részére. Ezt követően mintegy élt Romániában, ezek között a bánáti svábok volt a legnagyobb csoport mintegy , utánuk következtek az erdélyi szászok mintegy . 1940. november 21-én Andreas Schmidt vezetésével megalakult a Romániai Német Népcsoport (Deutsche Volksgruppe in Rumänien), amelynek minden Romániában élő német automatikusan tagja lett; ezt Ion Antonescu kormánya jogi személyként ismerte el, és a korszakban a romániai németek egyetlen törvényes szervezete volt.
1943-ban Románia és Németország megállapodott abban, hogy a romániai németeket a német hadseregbe, közelebbről a Waffen-SS-be sorozzák be. A Waffen-SS-be közel romániai német lépett be, túlnyomórészt önkéntesen, ebből 1943 után. Többek között a 7. Prinz Eugen önkéntes SS-hegyihadosztályban szolgáltak, legalább kétezer fő a koncentrációs táborokban teljesített őrszolgálatot. A német hadseregben szolgálók német állampolgárságot szereztek, és a német állam támogatta családtagjaikat.
Azt követően, hogy 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetséges hatalmak oldalára és hadat üzent Németországnak, Észak-Erdélyből sikerült evakuálni mintegy a front odaérkezése előtt. azonban Ausztria és Németország szovjet megszállási zónájában rekedt, és hazatérésre kényszerült; őket „fasiszta hazaáruló”-ként kényszermunkatáborba internálták, ahonnan 1948-ban térhettek haza. A Bánságból mintegy németet evakuáltak vagy szökött nyugatra, elsősorban Ausztriába és Németországba.
A második világháború után
Noha a Románia és a szövetségesek közötti 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszüneti egyezmény nem tartalmazott semmilyen rendelkezést a munkaerő biztosításával megvalósítandó jóvátételről, Sztálin december 16-án kiadta a parancsot a munkaképes német férfiak és nők elhurcolására. December 31-én a Szovjetunió, a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében jegyzékben követelte a román kormánytól, hogy bocsássák a Szovjetunióban végzendő munkák rendelkezésére a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével. Az 1945. januárjában lezajlott kitelepítés során jellemzően Ukrajna bányáiba és nehézipari létesítményeibe elhurcoltak pontos száma ismeretlen; különböző becslések hetven- és kilencvennyolcezer közti számot adnak meg.