Helen Garner (született: Ford; 1942. november 7.) ausztrál regényíró, novellaíró, forgatókönyvíró és újságíró. 1977-ben megjelent első regénye, a Monkey Grip, azonnal eredeti hangként tette ismertté az ausztrál irodalmi színtéren – a mű mára széles körben klasszikusnak számít. Ismert arról, hogy személyes élményeit beépíti és adaptálja szépirodalmi műveibe, ami széles körű figyelmet keltett számára, különösen a Monkey Grip és a The Spare Room (2008) című regényeivel.
Pályafutása során Garner fikciós és nem fikciós műveket egyaránt írt. A The First Stone (1995) című könyvével, amely egy egyetemi főiskolán kirobbant szexuális zaklatási botrányról szólt, vitákat váltott ki. Írt filmekhez és színházhoz is, és munkásságáért folyamatosan díjakat nyert, többek között a Time magazin 1993-as riportjáért Walkley-díjat. Két művének adaptációja jelent meg játékfilmként: bemutatkozó regénye, a Monkey Grip, és Joe Cinque's Consolation (2004) című igaz krimijeA true crime egy ismeretterjesztő műfaj, amelyben a szerző egy bűncselekményt vizsgál, beleértve a bűncselekménnyel összefüggésben álló és az általa érintett emberek cselekedeteinek részletezését, valamint az elkövető indítékainak kivizsgálását. – az előbbi 1982-ben, az utóbbi 2016-ban került a mozikba.
Garner művei a témák és tárgykörök széles skáláját fedik le. Három igaz krimit (true crime) írt: The First Stone, amely egy egyetemi szexuális zaklatási botrány utóéletéről szól, a Joe Cinque's Consolation, amely egy barátnője által megölt fiatalember bírósági eljárásáról szóló újságírói regény, és amely elnyerte a legjobb kriminek járó Ned Kelly-díjat, valamint 2014-ben a This House of Grief, amely Robert Farquharsonról szól, egy férfiról, aki gátba hajtotta a gyerekeit.Robert Donald William Farquharson (született 1969-ben) ausztrál férfi, akit azért ítéltek el, mert 2005. szeptember 4-én meggyilkolta három fiát, amikor autójával szándékosan egy farm gátjának hajtott. Áttört egy kerítésen, és egy 7,4 méter mély, használaton kívüli, egykori kőbányából átalakított mezőgazdasági gátban állt meg, ahol az autó megtelt vízzel és elmerült. Három fia nem tudta kiszabadítani magát és megfulladt. Az Australian Broadcasting Corporation (ABC) honlapja Ausztrália egyik „legfontosabb és legcsodáltabb írójaként” jellemezte, míg a The Guardian „Ausztrália legnagyobb élő írójaként” említette.
Fiatalkora Garner Helen Ford néven született Bruce és Gwen Ford (született Gadsden) gyermekeként a Victoria állambeli Geelongban, 1942. november 7-én. Ő volt a hat gyermek közül a legidősebb.Goldsworthy (1996) p. ix Nővére, Catherine Ford szintén szépirodalmi író. Garner úgy jellemezte neveltetését, hogy „egy átlagos ausztrál otthonban nevelkedett – nem sok könyv és nem sok beszéd”.
Garner a Manifold Heights állami iskolába, az Ocean Grove State Schoolba, majd a geelongi The Hermitage iskolába járt, ahol vezető prefektusA prefektus (a latin praefectus szóból, jelentése: felelős) egy különféle jelentésű hatósági cím, de lényegében egy közigazgatási terület vezetőjére utal. Az iskolák kontextusában a prefektus olyan tanuló, akinek bizonyos felelősségeket adtak. és duxHongkongban, Skóciában, Dél-Afrikában, Ausztráliában és Új-Zélandon a dux egy modern cím, amelyet az egyes végzős évfolyamokon a legmagasabb tudományos, művészeti vagy sportteljesítményt elért diák kap (Dux Litterarum, Dux Artium, illetve Dux Ludorum). volt. She left Geelong after her high school graduation at the age of 18 to study at the University of Melbourne,Wyndham (2006) A középiskola elvégzése után, 18 évesen elhagyta Geelongot, hogy a Melbourne-i Egyetemen tanuljon, a Janet Clarke Hallban lakott,Garner (1995) p. 164 és angol és francia szakon szerzett bölcsészdiplomát. Egyik tanára a Melbourne-i Egyetemen a költő Vincent Buckley volt.
Tanítás 1966 és 1972 között Garner tanárként dolgozott különböző victoriai középiskolákban. 1967-ben a tengerentúlra is elutazott, és megismerkedett Bill Garnerrel, akivel 1968-ban, Ausztráliába való visszatérésükkor, 25 évesen összeházasodott. Egyetlen gyermeke, a színész, zenész és író Alice Garner 1969-ben született. Garner első házassága 1971-ben ért véget.
1972-ben a victoriai oktatási minisztérium kirúgta Garnert, mert „nem tervezett szexuális felvilágosító órát tartott 13 éves diákjainak a Fitzroy középiskolában”. Írt egy esszét a leckéről, és írói álnéven publikálta a The Digger című ellenkulturális melbourne-i magazinban. Garner azt írta, hogy az ókori Görögországról akart órát tartani, de a diákjainak adott tankönyveket szexuális tartalmú rajzokkal csúfították el. A rajzok hatására az osztály kérdéseket tett fel Garnernek a szexszel kapcsolatban, és ő úgy döntött, hogy a kérdések köré épülő kötetlen beszélgetést enged meg, amelyre tanárként megfogadta, hogy pontosan válaszol. Amikor kiderült a kiléte, behívták a victoriai oktatási minisztériumba, és elbocsátották. Az ügy széles körben nyilvánosságot kapott Melbourne-ben, ami Garner számára bizonyos fokú hírnevet hozott. A victoriai középiskolai tanárok egyesületének tagjai sztrájkba léptek, hogy tiltakozzanak a középiskolai oktatási igazgatóhelyettes Garner kirúgásáról szóló döntése ellen.
A The Digger című lapba írt írásai mellett a Vashti's Voice című melbourne-i feminista újságnak is írt cikkeket.
Garner szerepelt az 1975-ös Pure Shit című független filmben, amely négy drogfüggőre koncentrál, akik heroin után kutatnak Melbourne-ben.
Pályafutása
Korai évek szépirodalmi munkássága Garner akkor vált ismertté, amikor az ausztrál írók viszonylag kevesen voltak, és az ausztrál írónők egyesek szerint újdonságnak számítottak. Kerryn Goldsworthy ausztrál akadémikus és író azt írja, hogy „írói pályafutásának kezdetétől fogva Garnert stilisztának, realistának és feministának tekintették és gyakran nevezték”.Goldsworthy (1996) p. 1
Első regénye, a Monkey Grip (1977) egy csoport kezdő művész, egyedülálló szülő, drogfüggő és szociális segélyezett életéről szól, akik Melbourne-i társasházakban élnek. Különösen az egyedülálló anya, Nora és Javo, a drogos, akibe Nora szerelmes, annak ellenére, hogy a férfi többször is ki-be sodródik az életéből, egyre inkább a függőségi viszonyra összpontosít. A regény, amely Melbourne belső külvárosaiban, Fitzroyban és Carltonban játszódik, a Victoria Állami Könyvtár kupolás olvasótermében íródott, Garner tanári elbocsátása után. Ma már széles körben klasszikusnak számít.
Évekkel később kijelentette, hogy közvetlenül a személyes naplóiból adaptálta, és Nora és Javo kapcsolatát egy akkori férfival fennálló kapcsolatára alapozta. A könyv egyéb periferikus szereplői Garner saját társasági köréhez tartozó, melbourne-i társasházakból származó emberekről mintázottak. A Monkey Grip nagy sikert aratott: 1978-ban elnyerte a National Book Council Award díját, 1982-ben pedig megfilmesítették.
GoldsworthyDr. Kerryn Lee Goldsworthy (1953. május 14. –) ausztrál szabadúszó író és korábbi akadémikus. azt sugallja, hogy a Monkey Grip sikere segíthetett két régebbi, de nagyrészt mellőzött ausztrál írónő, Jessica AndersonJessica Margaret Anderson (született: Queale; 1916. szeptember 25. – 2010. július 9.) ausztrál regényíró. és Thea AstleyThea Beatrice May Astley (1925. augusztus 25. – 2004. augusztus 17.) ausztrál regényíró. karrierjének újjáélesztésében.Goldsworthy (1996) p. 14 Astley azt írta a regényről, hogy „irigységgel tölt el, ha valaki például Helen Garnerhez hasonlót látok. Nemrég újraolvastam a Monkey Grip-et, és másodszorra még jobb lett”.Goldsworthy (1996) p. 15 A kritikusok visszamenőlegesen a „grunge lit”A grunge lit (a „grunge literature” rövidítése) egy ausztrál irodalmi műfaj, amelyet általában fiktív vagy félig önéletrajzi jellegű írásokra alkalmaznak, amelyek elégedetlen és jogfosztott fiatalokkal foglalkoznak, akik külvárosi vagy belvárosi környezetben élnek, vagy olyan „köztes” helyeken, amelyek egyik kategóriába sem tartoznak (pl. mobilházban élnek vagy a tengerparton alszanak). kifejezést alkalmazták a Monkey Grip leírására, a városi élet és a szocreál ábrázolását a műfaj későbbi műveinek kulcsfontosságú aspektusaként említve.Vernay, Jean-François, "Grunge Fiction", The Literary Encyclopedia, 6 November 2008, accessed 9 September 2009
Későbbi könyveiben továbbra is személyes élményeit dolgozta fel. Későbbi regényei a The Children's Bach (1984) és a Cosmo Cosmolino (1992). 2008-ban visszatért a szépirodalomhoz a The Spare Room (A vendégszoba) című regény kiadásával, amely egy haldokló rákos beteg ápolásáról szóló kitalált feldolgozás, Garner barátjának, Jenya Osborne-nak a betegségén és halálán alapul. Számos novelláskötetet is publikált: Honour & Other People's Children: Two Stories (1980), Postcards from Surfers (1985) és My Hard Heart: Selected Fictions (1998).
1986-ban Don Anderson ausztrál akadémikus és kritikus ezt írta a The Children's Bach-ról: „Négy tökéletes rövid regény létezik angol nyelven. Ezek időrendi sorrendben: Ford Madox Ford A jó katona című műve, Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című műve, Hemingway Fiesta, a nap is felkel és Garner The Children's Bach.”"A master is rescued", The National Times, 20–26 June 1986, p. 34 Az ausztrál zeneszerző, Andrew Schultz írt egy azonos című operát, amelynek premierje 2008-ban volt.
Garner 1985-ben azt mondta, hogy a regényírás olyan, mint „egy foltvarrásos takarót megpróbálni varratmentessé varázsolni. Egy regény saját életünk foszlányaiból, mások életének darabkáiból, olyan dolgokból áll, amelyek az éjszaka közepén jutnak eszünkbe, és egész jegyzetfüzetek vannak tele véletlenszerűen összegyűjtött részletekkel”.cited by McPhee (2001) pp. 244–245 Egy 1999-es interjúban azt mondta: „Az írás elsődleges oka az, hogy formálnom kell a dolgokat, hogy elviselhetővé vagy érthetővé tegyem őket magam számára. Ez az én módom arra, hogy értelmet adjak azoknak a dolgoknak, amelyeket megéltem és másokat láttam megélni, dolgoknak, amelyektől félek, vagy amelyekre vágyom.”cited by Grenville and Woolfe (2001) p. 71
Nem minden kritikus kedvelte Garner munkásságát. Goldsworthy ezt írja: „Az minden bizonnyal igaz, hogy Garner olyan ember, akinek a munkássága erős érzelmeket vált ki ... és azokat az embereket, akik nem szeretik a munkásságát, mélységesen irritálják azok, akik szerint Garner az ország egyik legjobb írója.”Goldsworthy (1996) p. 20 Peter Corris regényíró és kritikus a Monkey Grip című könyv recenziójában azt írta, hogy Garner „inkább a magánnaplóját adta ki, mintsem regényt írt”, míg Peter Pierce a Meanjin irodalmi újságban azt írta, hogy a Honor & Other People's Children című könyvében Garner „mocskos dolgokat beszél, és realizmusként adja elő”.both cited by Goldsworthy (1996) p. 18–19
Goldsworthy szerint ez a két kijelentés arra utal, hogy ő valójában nem is író. Craven azonban azt állítja, hogy a The Children's Bach című novellája „véget kell, hogy vessen annak a mítosznak, hogy Helen Garner pusztán irodalmár vagy riporter”,Craven (1985) p. 209 sőt, azzal érvel, hogy „fényévekre van mindenféle burjánzó, mindent elmondó naturalizmustól, [hogy] rendkívüli formai csiszoltságú, koncentrált realizmus, és az a sok tónusvariáció, amit látszólag egyszerű cselekményéből kihoz, olyan sokrétű, hogy az már-már félelmetes”.Craven (1985) p. 213
Forgatókönyv-írás Három forgatókönyvet írt: Monkey Grip (1982), Ken Cameron írta és rendezte; Two Friends (1986), amelyet Jane Campion rendezett a televízió számára; és The Last Days of Chez Nous (1992), amelyet Gillian Armstrong rendezett. A The Last Days of Chez Nous két szereplőjének kapcsolatát lazán inspirálta Garner második férjének a nővérével folytatott házasságon kívüli viszonya.
A kritikus Peter Craven azt írja, hogy „a Two Friends vitathatatlanul a legjobban sikerült forgatókönyvírói munka, amit az ország valaha látott, és a középpontjában álló tinédzser lányokkal szembeni leereszkedés teljes hiánya jellemzi”.Craven (1985) p. 9
Non-fiction