Az Ultima V: Warriors of Destiny egy 1988-ban megjelent számítógépes szerepjáték, az Ultima sorozat ötödik része, az "Age of Enlightenment" trilógia második epizódja. A játék cselekménye komorabb tónust üt meg, mint az előző epizód: Britannia uralkodóját, Lord Britisht elrabolták, és a helyére egy trónkövetelő, Lord Blackthorn ült. A főhősnek egy ilyen világban kell kalandoznia, amely totalitárius beütése mellett az előző részben bemutatott erényeket is szélsőségesen értelmezi.

Az Ultima IV-hez képest a játéktér ismét nagyobb, több a labirintus, a bejárható város, és még egy jókora alvilág is helyet kapott a térképen. A nem játékos karakterekkel történő beszélgetést is kibővítették, valamint a világ is interaktívabb lett.

A játékot az 1990-es Ultima VI: The False Prophet követte.

Cselekmény Miután az előző epizód végén hősünk elsajátította az összes erényt, megszerezte a Végső Bölcsesség Kódexét, és elérte az Avatár státuszt, régi barátai, Iolo és Shamino visszaidézik őt egy mágikus érme segítségével. Érkezése után rögtön meg is támadja őket három különös figura, az Árnyékurak. Miután sikeresen visszaverik őket, az Avatár megtudja Iolótól és a súlyosan sérült Shaminótól, hogy mi minden történt: Lord British eltűnt, miközben egy expedíciót vezetett az alvilágba, a helyére pedig egy Lord Blackthorn nevű bitorló ült. Blackthorn az erényeknek egy szigorú, merev változatát írja elő törvényként, ami egyáltalán nem nevezhető erényesnek, eközben a nyolc nagyobb várost az Árnyékurak terrorizálják.

A játék során kiderül, hogy az Árnyékurak valójában Mondain Halhatatlanság Ékkövéből pattantak elő (amely az első rész végén megsemmisült). A hazugságot, a gyűlöletet és a gyávaságot (mint az igazság, a szeretet és a bátorság princípiumának ellenpárjait) megtestesítő alakok rontották meg Blackthornt is.

Régi és új társaival az Avatár létrehozza a Végzet Harcosainak szövetségét, hogy végezzenek az árnyékurakkal, véget vessenek Lord Blackthorn uralmának, és hogy megmentsék Lord Britisht.

Játékmenet Az Ultima V volt az első játék a sorozatban, amelyben megjelenik a nappal és az éjszaka, a nem játékos karakterek pedig a napszaknak megfelelő napirendet élnek. Velük továbbra is lehetséges az interakció, és bizonyos kérdéseinkre választ adnak - sőt, adott ponton ők kérdeznek vissza, és a választól függ, hogy onnantól hogyan viselkednek velünk szemben.

Az Árnyékurak fontos elemét képezik a játéknak. Bizonyos időnként jelennek meg bizonyos városokban, és befolyásolják az embereket. A Gyávaság Árnyékura jelenlétében például az emberek elszaladnak előlünk, a Hazugság Árnyékura jelenlétében lopni akarnak tőlünk, a Gyűlölet Árnyékura hatására pedig ellenségesek lesznek. A játék egy későbbi fázisában már egy távcső segítségével kifigyelhetjük a bolygók állását, és ez alapján meg tudjuk határozni, hol is vannak épp az árnyékurak.

Mindhárom Árnyékúr egy princípiumnak testesíti meg az antitézisét (Faulinei a hazugságot az igazsággal szemben, Astaroth a gyűlöletet a szeretettel szemben, Nosfentor a gyávaságot a bátorsággal szemben). Mindegyiküket le kell győznünk, azonban ez harccal nem fog menni. Először is a játékosnak rá kell jönni mindhármuk nevére, majd az alvilágból össze kell szedni a Halhatatlanság Ékkövének széttört darabjait. Legvégül fel kell keresnünk három szent lángot, ott meg kell idéznünk az adott Árnyékurat, be kell őt csalni a lángba, majd el kell pusztítanunk az ékkő darabját.

A játéktéren továbbra is lehetséges gyalog, lóháton, hajóval, vagy csónakkal közlekedni. Lehet használni nyolc holdkaput is, amelyek Britannia bizonyos pontjait kötik össze. Az, hogy éppen hová lyukadunk ki, Britannia két holdjának állásából állapítható meg. Habár ezek a nyolc nagyváros közelében találhatóak, lehetőség van arra, hogy odébb mozdítsuk őket. További két közlekedési mód is elérhető a későbbiekben: a kampóval hegyláncokon juthatunk át, a varázsszőnyeggel pedig a mélytengerek és a láva kivételével szinte bárhol suhanhatunk.

A játék a rúnaírás egy módosított változatát használja több helyen is. Ugyan a korábbi játékokban is helyet kaptak a rúnák a térképeken, a kézikönyvben, vagy egy-egy jel a képernyőn, ez az első játék, amelyben hosszabb szövegek is láthatóak így.

Fejlesztés és fogadtatás Ez volt az utolsó epizód, amelyet Apple II-re fejlesztettek: a 16 bites Apple IIGS kivételével a gépcsalád lehetőségei már inkább hátráltatták a fejlesztést. A következő részek ezért már eredendően PC-re készültek. Ugyancsak ez volt az utolsó epizód, amelynek kódját Richard Garriott túlnyomó részben írta - a későbbiekben leginkább csak főtervezői pozícióban felügyelte a fejlesztést. Lord Blackthorn behozatalával és az átívelő történetvezetéssel az volt a célja, hogy egy sokkal baljósabb ellenséget alkosson, semmint egy olyat, aki csak vár a hősök megérkezésére.

A távcsövek használata azután került bele a játékba, hogy Garriott összeismerkedett egy amatőr csillagásszal. Ennek hatására a program egy komplett bolygóállásokat szimuláló rendszert is kapott.

Mint a megelőző részek, ez is portolásra került NES alá 1993-ban, azonban még a korábbi részekhez képest is kevésbé volt hű az eredeti programhoz az, amit kiadtak. A játék elejét teljesen kivágták, a grafikai korlátok miatt egyes területrészek nem olyanok voltak, mint eredetileg (pl. mocsár helyett mérgező mágikus mezők voltak), jóval kevesebb volt a zene, a karakterek figurái kevésbé voltak kidolgozottak, és maga a program is lassabb volt. A grafika és a játékmotor összességében is gyengébb volt, mint az azt megelőző két játéké.

A Commodore 64 verzió öt lemezből állt, emiatt elég nehézkes volt a játék kezelése, még úgy is, hogy akárcsak az első rész, ez is támogatta, hogy egyszerre két lemezmeghajtóból is tudjon olvasni a program. A Commodore 128 verzió különleges volt, mert egyike volt azon kevés játéknak, amely saját C128 portot kapott. Ez abban nyilvánult meg, hogy a C64-verzióból kimaradt zene ebben a változatban benne volt (később rajongói ügyeskedéssel a C64-verzió is megkapta). Ugyan a játék rendelkezett beépített fast loader rutinnal, az csak az NTSC rendszerű gépekkel működött megfelelően, tehát aki nem C128-ason vagy NTSC C64-en (hanem PAL szabványún) futtatta a játékot, annak a betöltési ideje elképesztően lassú is lehetett (C128 esetében az 1571-es lemezmeghajtó beépített burst módja miatt ez nem jelentett problémát).

1989-ben jelent meg az Amiga és az Atari ST port. Mindkettő a PC-s verzió direkt portja volt, tehát egyik sem használta ki a gépek képességeit. Az Amiga esetében ráadásul lecserélték a zenét is, egyetlenegy dallamra, amely a játék összes pályáján szól. Az Atari ST esetében a C128 verzió zenéit használták, igaz, nem mindig azon a pályán, ahol eredetileg volt.

Fordítás

Jegyzetek

Kategória:1988 videójátékai Kategória:Apple II-játékok Kategória:Commodore 64-játékok Kategória:Commodore 128-játékok Kategória:DOS-os játékok Kategória:Amiga-játékok Kategória:Atari ST-játékok Kategória:Nintendo Entertainment System-játékok Kategória:Ultima Kategória:Szerepjátékok