bélyegkép|jobbra|Önarckép (1914) Egon Schiele (Tulln an der Donau, 1890. június 12. – Bécs, 1918. október 31.https://en.isabart.org/person/7903) osztrák festő.
Élete A XX. század kezdetének kiemelkedő figuratív alkotója. Hasonlóan, mint Klimtnél, az elmúlás mellett nála is a nemiség a fő téma, csak sokkal tragikusabban. Az emberi testet művészete központjába helyezi, azt az emberi testet, ami abszolút romlandó, rothadó hús, vert és sebzett.
1890-ben született az alsó-ausztriai Tullnban. A fiút minden jel szerint igen erős kapcsolat fűzte apjához, Adolph Schiele-hez. Schiele félénken és zárkózottan szívesebben foglalkozott magával, minthogy az emberek társaságát keresse. 1905-ben meghalt apja, mégpedig elborult elmével, előrehaladott paralízis következtében. Apja halála a legfontosabb érzelmi kapcsolattól fosztotta meg a fiút. Anyjához ugyanis soha nem fűzte szívélyes viszony. Az apai hatás intenzitása és az elvesztése ugyanakkor még évekkel később is megnyilvánult, hiszen apja nemegyszer megjelent Schielének, és beszélt hozzá. A halál a Schiele-családban nem volt ismeretlen, és Schiele maga vallotta, hogy a halálélmény erősen hatott művésszé válására. Így válhatott a halál munkásságának egyik központi témájává.
Apja halála után nagybátyja, Leopold Czihaczec gyámsága alá került. Nagybátyja csalódottan vette tudomásul Egon érdektelenségét az akadémiai tárgyak iránt, de ezzel egy időben felismerte a fiú festői zsenialitását. Az ő támogatásával jelentkezett 1906-ban a Kunstgewerbeschuleba, majd egy év múlva az Akademie der Bildenden Künste hallgatója lett (mindkettő Bécsben van). Az Akadémián bele kellett szoknia a nemzedékek óta ápolt, szigorú stúdiumba, mely elsősorban az antik művészet, a klasszikus beállításokban lévő modellek és a ruházat tanulmányozását foglalta magába. Ezek a tanulmányok személyes stílusán jóformán semmi nyomot nem hagytak. Gustav Klimt és a szecesszionisták lineáris síkstílusa sokkal nagyobb benyomást tett rá, amely néhány kisebb munkáján kifejezésre is jutott. 19 évesen már a nagyokkal állított ki (Paul Gauguin, Pierre Bonnard, Henri Matisse, Vincent van Gogh, Edvard Munch, Oskar Kokoschka).
Művei bélyegkép|jobbra|180px|Ülő nő felhúzott bal lábbal (1917) A vonal, mellyel Klimt a testeket megrajzolja, még világosan a tárgy definiálására szolgál, akkor is, ha szépsége és finomsága révén ritmikus dallamvonallá önállósul, és esztétizálja az alakokat. A schielei vonal viszont az értelmezés öntörvényű eszközévé válik, úgymond testetlen, és szögességével-szögletességével affektív, spirituális, illetve expresszív minőségeket foglal-rejt magában.
Schiele „elhivatottnak” nevezi a művészt és a következő hitvallást fogalmazza meg:
„Az új művész (Neukünstler) feltétlenül legyen önmaga, teremtő, s képes arra, hogy közvetlenül és kizárólag csak az alapot építse, mit sem használva fel abból, ami elmúlt, ami öröklött.”
Azzal, hogy Schiele végképp és lényegileg az önálló emberi alakra koncentrál, valóra váltja az „újművész” programját, hisz levetve mindenfajta allegorikus vagy mitológiai jelmezt á la Klimt, teremtővé lett.
Korai képek Vitorlások a hullámzó vízen: (1907) Vincent van Gogh hatása fedezhető fel. Vízi szellemek I.: (1907) Gustav Klimt Vízi kígyók c. képének parafrázisa. Keresztre feszítés: (1907) Húga portréja: (1909) Gerti-t ábrázolja. Rejtett szexuális kapcsolatuk volt. A klimti ornamensek itt is nagyobb szerepet játszanak még. Álló lány kockás kendőben: (1910) Még Klimt hatása fedezhető fel. Hölgy fekete kalappal: Itt is dominálnak a dekoratív díszítő elemek.
Aktok bélyegkép|Női akt 1910 thumb|Fekvő női akt, 1917 1909-től Schiele ábrázolásmódja mindinkább elszakad Gustav Klimt tiszta vonalharmóniájától, s kialakul az a saját rajzstílus, melynek művészi erejét még a nagy példakép, Klimt is habozás nélkül elismerte. Schiele csak természet után rajzolt. Igazából kontúrrajzokat készített, melyeket a színnel tett plasztikusabbá. A színezés mindig modell nélkül történt, emlékezetből. Schiele szakít a közönséges nézői perspektívával, mely az alakok mindenkori pózát térbelileg indokolná. Az akadémikus látásmóddal ellentétben, radikálisan szubjektív módon, olyan látószögeket és nézeteket talál ki, melyek az alakokat kompozícióbeli helyzetük tekintetében kifacsartnak, görcsösnek és deformáltnak láttatják. Formailag közrejátszik ebben az a tény is, hogy Schiele alakjait rendszerint kimozdítja valamelyest a középpontból, és csak a legritkább esetben illeszti be őket a képbe frontálisan, teljes nézetből. Schiele aktábrázolásai olyan pózok benyomását keltik, amelyeket a művész tudatosan állított be, és alávet tekintetének. A szem itt nem „a kéj eszményi szerve”, mint Klimtnél, hanem sokkal inkább kényszerű pózok felelős tanúja, melyek a modellt radikálisan lecsupaszítják és mindenestül kiszolgáltatják.
A hivatásos modellek, akik a századforduló hierarchiájában a prostituáltakkal közel egy szinten helyezkedtek el nemigen engedhették meg maguknak a vonakodás és az önérzetesség fényűzését.
Schiele-t mindenekelőtt a mimikában és gesztusban megnyilvánuló kifejezés érdekelte. Expresszív alakjai pátoszt árulnak el, méghozzá a szó eredeti értelmében: olyan el-szenvedés a sajátjuk, amely nem kommunikatív képletekben nyilvánul meg, hanem konvulziókban (görcsös vonaglások) és erupciókban (heves indulatkitörések), fintorokban és grimaszokban. Igaz ugyan, hogy Schiele elfordul a bécsi szecesszió emberábrázolásának fásultságától és stiláris monotóniájától, ugyanakkor az ember őnála sem válik szabaddá, hanem tehetetlen bábuvá minősül át az indulatok kiszámíthatatlan erőjátékában.
Összezárt lábú női akt: Női akt : (1910) A kárörvendő: (1910) Ülő lányakt: (1910) Ülő lány: (1911) Fekete lány: (1911) Zöld harisnyás női akt: (1912) Fekvő női akt széttárt lábakkal: (1914) Ülő lányakt: (1914) Ülő lő felhúzott bal lábbal: (1917) Hason fekvő női akt: (1917) Álló férfiakt ágyékkötővel: (1914) Ülő férfiakt: (1910)
Kislány aktok 1910-1913 között készíti sokkoló képeit. Célja: megbotránkoztatni az embereket. Egy olyan társadalom, amelynek hivatalos morálképzetei éppoly prűdek, mint amilyen bigottak voltak, csakis megbotránkozással fogadhatta Schiele aktjait. Részben a teljes meztelenség miatt, melyet nem rejtjelezett semmilyen mitikus vagy történelmi kód, hanem kizárólag a csupasz test obszesszív megismerni akarását szolgálta, de talán még inkább a végletesen rendhagyó és meghökkentő ábrázolásmód miatt, mely a szemlélőt megfosztja a távolságtartás lehetőségétől. A vonal pszichikus szerepe még jobban előtérbe került.
Képein düh fedezhető fel, erre jó eszköznek tartja a pornográfiát. Ilyen témájú képei miatt el is ítélték, majd börtönbe zárták, de ezt ő nagyon élvezte. Újabb pózban tetszeleghetett, a börtönben rengeteg képet festett.
Aktábrázolásain csonkítások fedezhetőek fel. A gyermeki test öregasszonyosan jelenik meg. Képein kiemeli a mellbimbót és a szeméremajkakat. Figurái kisállat-szerűek és semmiféle érzelmet nem mutatnak.
Fekete hajú álló lányakt: (1910) Lányakt keresztbe font karral: (1910) Leány torzó: Csontsovány lányt jelenít meg. Fétis-szerű harisnya, csizma.
Önarcképek
right|thumb|180px|Egon Schiele, Önarckép
A legtöbb önarcképet ő készítette a művészettörténetben. Kereken 100 ilyen munkát ismerünk tőle. Ezek közül rengeteg az önakt. Önmagában egy szex-központú figurát jelenít meg. A testeket aura veszi körül. A festészet történetének egyik legvégletesebb önmegfigyeléséről van szó, ám túl ezen egyenesen nárcisztikus személyiséggel állunk szemben. Schiele képein, ami az önarckép figurális és figuratív lehetőségét illeti, végpontjához ér el az elidegenülési folyamat: a személyiség immár „dividuum”-ként, osztható valamiként éli meg magát. E portrék (kivéve a korai példákat) nem illenek már igazán az én-dokumentáció vagy az én-heroizálás kategóriájába. A végletes pózok, a keresettnél keresettebb taglejtések sokkalta inkább arra szolgálnak, hogy ízekre szedjék és cáfolják a személyiség egységét, feszültséget teremtsenek az én és a képen elidegenült egó között.
A „Klimt szakasz” után, vagyis 1910-től egyre több feszültséggel telnek meg az önarcképek. A tükör torz tükörré válik és a személyiség állandóan kitörni igyekszik szilárd határainak tömlöcéből. Szembeötlő jegyek ekkor: az alak aszketikus karcsúsága, virtuóz módon kifacsart testpózok, komor, bizarr mimika és torzonborz, szinte villanyosan égnek álló hajzat. 1910-től egyre inkább a meztelen test válik az önábrázolás központi témájává. Az önakt szinte programszerűen fordul szembe a test ornamentális eltakarásával, azaz Gustav Klimttel: a saját testi én kitagadása és elszigetelése kéz a kézben jár mindenfajta térutalás radikális elsorvasztásával. A monokróm síkszerűség megfosztja a testet támaszától és a mozdulatokat eruptív, ideges rángásokhoz teszi hasonlatossá.
Régen nem a test természetes jelenségének jellemzését szolgálja már a színezés sem. Az árnyalatok sokkoló harsánysága, a széles, élesen egymásnak szegezett ecsetfoltok a belülről kiáradó életenergia jelzésére hivatottak.
Némelyik önábrázolását a művész a szellemanyag festői realizációjának tekintette, így a fehér kontúrvonal auraként, asztrálfényként értendő, mely Rudolf Steiner vagy valamelyik másik népszerű teozófiai iskola eszméire enged következtetni. Schiele e gondolatokat ugyanolyan kritikátlanul vette át, mint Nietzsche gondolatait. Ám egyoldalúan értelmeznénk az önakt motívumát, ha a nárcizmus és exhibicionizmus aspektusát figyelmen kívül hagynánk, hisz a meztelen művész szexuális lényként mutatja be magát.
Az én-ábrázolás képes rá, hogy érintse az emberi létezés valamennyi tartományát, felöleli az életet és a halált, ez az a görbe tükör, amelyben összegyűlik a világról és az énről szerzett élményanyag. A művész önnön képmásában teremti meg saját világát.
Önarckép csípőre tett kézzel: Szorongó egyéniséget látunk. Grimaszt vágó önarckép: (1900) Önarckép, akt: (1910) Önarckép arcra tett kézzel: (1910) Önarckép a mellkas előtt összetett kezekkel: (1910) Önarckép meztelen hassal: (1911) Önarckép széttárt ujjakkal: (1911) Olyan, mintha a képből el akarna húzódni. Csapdába esett állatként jelenik meg. Önarckép lampionvirággal: (1911) Őszi hangulatot áraszt. Schiele szeretett mindent, ami az elmúlással kapcsolatban van, úgy gondolta, hogy ő a halál jegyese. Kettős önarckép I.: (1915) Kettős önarckép II.: A teozófia rossz hatással volt rá. Csúnya halál-szerű maszkokként formálja meg önmagát. Hasonmása az, akivel az ember a halála előtt találkozik. A próféta, kettős önarckép: (1911) Maszturbáló önarckép: (1911) A szexuális erő szublimálása minden teremtő aktus alapja, mondja Freud. A kezek vagina formát öltenek. Az arc gyötrelemmel teli. Giles Delegne szerint a szex szenvedés. Erósz: (1911) Szintén maszturbálás közben mutatja magát, hatalmas vörös pénisszel. Szeretem az ellentétet: (1912) 1912-ben pornográf gyerekrajzai miatt 3 hétre börtönbe csukják. Ezen és több akvarelljén kiaszott, kopaszra nyírt áldozatként ábrázolja saját magát, akinek riadt és elgyötört arckifejezése a fogság és az elszigeteltség borzalmait tükrözi. Örömest tartok ki művészetemért és szeretteimért !: (1912) Képeihez a börtönben kis idézeteket ír, s prófétaian meghirdetett „igazságok” segítségével tart ki saját küldetéstudata mellett. Fogoly !: (1912) A művészt megbéklyózni bűn, aki ezt teszi csírázó életet gyilkol !: (1912)
További börtön képek: Nem megbüntetettnek, hanem megtisztultnak érzem magam ! A művészet nem lehet modern, a művészet ős-örök: (1912) A narancs volt az egyetlen fény: (1912) A szabadba vezető ajtó: (1912) A szék és a kancsó szerves mozgása: (1912) Két zsebkendőm: (1912) Harcos: (1913) Önarckép lila ingben: (1914) Önarckép felemelt jobb könyökkel: (1914) Önarckép felemelt karokkal: (1914) Önarckép ingben: (1914)
Portrék right|thumb|200px|Eduard Kosmack portréja, 1910