bélyeg|Váza a kínai lakkfaragó-művészet egyik virágkorából -kor, 1402-1424 A kínai lakkművészet Kína művészetének, kézműiparának egyik fontos ágazata; tárgyformálás és díszítés a kínai lakkfa (Toxicodendron vernicifluum, korábban Rhus verniciflua) gyantájának felhasználásával. (Japánba ezt a fát legkésőbb a 6. században telepítették át.) Általában fa-, ritkábban fém- és porcelán műtárgyak felületének díszítő célú bevonása a lakkfa váladékából készített anyaggal, amelyet különféle módszerekkel színeznek, valamint csupán lakkból készült műtárgyak előállítása.
Technikája Alapanyag Az alapanyagot a lakkfa gyantás, szürkésfehér, tejszerű kéregváladékából nyerik. Ez a fa elsősorban , , , , és kínai tartományokban tenyészik. A váladék a begyűjtés után hamar barnássá válik, majd egy hosszadalmas folyamat során megkeményedik. A minőség a fa korától – az ideális tíz-tizenöt év –, de a talaj összetételétől, az éghajlati viszonyoktól, a betakarítás hónapjától és a feldolgozás során alkalmazott gondosságtól is függ
A következő lépésben a lakklevet kendervásznon át szűrik, majd óvatosan melegítik és keverik, hogy kiszáradjon és homogenizálódjon. A színezés ezután pigmentekkel történik. A klasszikus lakkszíneket, a vöröset és a feketét cinóber, illetve korom hozzáadásával nyerték – ezeket később részben vas-szulfát forgács váltotta fel. Csak a 19. században sikerült előállítani a barna (vas-oxid pigment), a zöld (indigó és malachit por keveréke) és a sárga (oropigment) lakkokat. A pontos árnyalat azonban nagyban függött az évszaktól.
Hordozóanyag A lakkot legtöbbször puha fenyőfából készült magra vitték fel. Először a természetes egyenetlenségeket, repedéseket és csomókat ragasztó-lakk keverékkel töltötték ki, majd egy réteg nyers lakkot vittek fel rá. Az egész darabot kenderrel vagy ramival (hócsalán) vonták be a szerkezet stabilizálása érdekében. Végül több réteg alapozót vittek fel, amely lakkpasztából, ragasztóból, hamuból, valamint agyagból, tégla- vagy köszörűkőporból állt.
A Han-dinasztia korától a lakkal impregnált kenderszövet lett a fa mellett az előnyben részesített hordozóanyag. Megmunkálása nagyon munkaigényes volt, és jelentős szakértelmet igényelt, ami a "száraz lakknak" nevezett darabok sokkal magasabb árában is tükröződött. Hordozóanyagként használtak továbbá követ, kerámiát, fémet, bambuszt, teknőspáncélt, elefántcsontot, bőrt és még papírt is.
A testetlen lakktárgyak agyag hordozóra készültek, majd a lakkfelület elkészülte után belül az agyagot óvatosan összetörték és eltávolították az edényből.
A lakk felvitele A lakkot akár kétszáz, hajszálvékony rétegben vitték fel a hordozóanyagra, fokozatosan egyre jobb minőségű lakkokat használva. Minden rétegnek legalább egy hétig pihennie, száradnia kellett. Erre a célra a tárgyat meleg, párás és lehetőleg pormentes helyen tárolták; kezdetben levéllel borított gödrök, úgynevezett "árnyékolók" szolgáltak erre a célra. A felületet ezután gondosan polírozták. Miután felvitték az utolsó réteget, amely különösen értékes lakkból készült, lenrost lapokkal, repceolajjal és finomszemcsés agancs- vagy palaporral simították el.
A különböző rétegek által létrehozott lakkréteg néha több mint egy centiméter vastag volt – különösen a faragott lakkok esetében –, és akár két évig is eltarthatott, amíg elkészült. Néha különböző színű lakkrétegeket vittek fel; majd a felső réteg egy részét eltávolították, hogy láthatóvá váljon az alatta lévő réteg színe. Ha a munkadarab további megmunkálását tervezték, ezt a festékréteg teljes megkötése előtt kellett megtenni. Jáde-, malachit-, korall-, zsírkő-, elefántcsont- és porcelánberakást is alkalmaztak a lakkozott tárgyak díszítéséhez.
Története A kínai hagyomány szerint már az ősi legendás dinasztiák, a neolitikum idején ismerték és használták a lakkfa gyantáját. Eleinte bambuszlapra írtak vele, majd edényeket készítettek belőle. A (i. e. 11. század – 3. század) idején már uralkodói kocsikat, lószerszámokat, íjakat és nyilakat díszítettek vele. A Tang-korszak (7–10. század) kínai lakkművességéről két korabeli japán gyűjteményben őrzött tárgyak, közöttük kiváltképp értékes, arany- és ezüstberakásos, domborműves lakkozott hangszerek tanúskodnak.
A korában (960–1279) továbbfejlődött a lakkművesség. Főként a császári udvar számára készültek arany- és ezüstlakkal borított használati tárgyak. A lakkművesség egyik központja volt. A korszak végére a lakktárgyakat már nagy mennyiségben exportálták Jávára, Indiába, Perzsiába, Japánba és Arábiába. A faragott vöröslakk a korában (1206-1368) jelent meg Kínában. A Ming-korszakban a legkiválóbb faragott lakktárgyakat a -korban (1402-1424) és császár uralkodása idején (1425-35) készítették. Lendületes mintázatú, túlrészletezett motívumoktól mentes felületek jellemzik az ekkoriban készült munkákat, színezésük viszont gazdagabb, mint például a 18. századiaké. Arany körvonalú, lakkal kitöltött díszítéssel Nankingban, majd Pekingben készítettek tárgyakat, míg a gyöngyházberakás alkalmazása a tartományi műhelyek specialitása volt.
A Ming-korszak végére hanyatlásnak indult a lakkművesség, 1680-ban viszont újra fellendült, ekkor ugyanis (ur. 1661-1722) 27 iparművészeti műhelyt létesíttetett a pekingi császári palotában, ahol lakktárgyakat is készítettek. A lakkművesség új központjai jöttek létre Dél-Kínában, így Kantonban és ban is. Ekkor kezdődött a lakktárgyak exportja nagyobb mennyiségben Európába, ami utánzásuk divathullámát is elindította. Technikailag sokat tökéletesedett ez az iparművészeti ág: az ekkor készült tárgyakon nem keletkeztek a Ming-kori darabokon oly gyakran látható apró repedések.
A lakkművesség következő fénykora császár uralkodásának idejére (1735-95) esett. A technikai tökélyhez ekkor hidegebb színek társultak. A 19. században hanyatlásnak indultak a császári műhelyek, 1869-ben le is égtek, ami nagyban visszavetette az egész műfajt.
Lakktárgyak a Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 25) korából
Formák és stílusirányzatok Monokróm A kínai lakkozott edények legegyszerűbb és történelmileg legrégebbi formája egyszínű, a felvitt lakkréteget nem alakították tovább. A legrégebbi leletek, többnyire edények és tartályok töredékei, a középső és késői korának sírjaiból kerültek elő. A korszakában páncélokat, fegyvereket és szekereket is vontak be monokróm lakkrétegekkel.
A Han-dinasztia korának nagyrészt a polikróm lakkművészete után a és a idején a monokróm stílus bizonyos reneszánszát élte. A túlzott díszítés helyett az akkoriban készült darabok lenyűgözőek voltak arányos formáik, finom íveik és belső modellezésük, valamint selymesen fényes lakkfelületük miatt.
A monokróm stílus második újjáéledését tapasztalta meg és alatt.
Lakkfestés bélyeg|Lakktálca tájképpel, 1595 A hadakozó fejedelemségek korában, de különösen a és a Han idején kialakult a lakkfestés is. Fekete lakkréteget vittek fel a tárgyakra, különösen az asztali edényekre, de ládákra, bútorokra, áldozati medencékre és hangszerekre is, amelyeket ezután általában vörös lakkal festettek; a fordított kombináció ritkább. Kezdetben a bronzművészetből kölcsönzött geometrikus díszítések, például a rácsos vagy rombuszminták voltak dominánsak; a három királyság kora alatt a paletta kibővült olyan díszítő motívumokkal, mint a stilizált madarak, sárkányok, felhők és hullámok.
A lakkfestés hamarosan tömeggyártássá fejlődött, ugyanazon tál vagy csésze több ezer példányát könnyen elő lehetett állítani. A Han-korszak vége felé más anyagokból készült díszeket kezdtek felvinni a lakkra – például olajfestéket, arany- vagy ezüstport. A dinasztia bukásával azonban a lakkfestészet jelentős hanyatlást mutatott, és más technikák vették át a helyét.
A lakkfestés magasabb szinten tért vissza Ming Van-li kínai császár, majd Kang-hszi kínai császár uralkodása alatt, ekkoriban leginkább dobozokon, ládákon és különösen tálcákon. A festmények kifinomult, részletes tájképeket, figurális ábrázolásokat, udvari jeleneteket vagy történelmi epizódokat ábrázoltak. Az arany egyre inkább kedvelt díszítőszínné vált. A termelés központja akkoriban Dél-Kína volt, különösen Kanton környéke, ahonnan jelentős mennyiségben szállítottak ilyen árukat Európába is.
Vésett lakk bélyeg|Vésett lakk sárkányábrázolás egy szekrényen, korszak Már a Han-dinasztia idején elkezdték tűszerű vésővel gravírozni a monokróm lakkozott edényeket. A Tang-dinasztia idején ez a technika perzsa hatás alatt finomodott. A idején vált divatossá az a technika, amelyben a vésett vonalakat finom aranyfüsttel dörzsölték be. Más módszer volt, amikor a lakkfelületbe vésett sekély mélyedéseket eltérő színű lakkokkal töltötték ki, közöttük sfumato-szerű átmeneteket hoztak létre. Más lakktechnikákhoz hasonlóan a vésett lakk is a 18. században élte meg újjászületését.
A vésett lakkot elsősorban edények, ládák, fedeles dobozok és hasonlók, később pedig bizonyos mértékig bútorok díszítésére használták. A mongol időszakban például kilenc szútradobozt is készítettek ebben a stílusban, amelyek ma Japánban találhatók.
Lakkfaragás A lakktárgyak sokféle díszítő technikája közül Kínában a legjellegzetesebb a faragott vöröslakk. Sok – általában 20-30, olykor akár 60 – egymásra felvitt vékony lakkréteg adja a díszítendő felület vastagságát, akár több mint egy centimétert, amelyből, miután gumikeménnyé száradt, éles faragókésekkel kifaragják a tárgyat díszítő domborművet. A munka során korrekciók csak nagyon korlátozott mértékben lehetségesek; a faragókés egyetlen csúszása helyrehozhatatlanul tönkre teheti az egész művet. Tovább bonyolíthatja a műalkotást, ha a lakkrétegek között különböző színűek, világoszöld, sárgásbarna, barna, fekete és lila felszínek is vannak, így a faragókéssel különböző mélységekre hatolva különböző színeket lehet feltárni és így többszínű háromdimenziós alkotásokat lehet létrehozni.
Ezzel a technikával díszítettek dobozokat, vázákat, sőt koporsókat is. Léteznek „faragott lakkfestmények” is, amelyek lényegében a kínai tájképfestészetet folytatják motívumok és kompozíció tekintetében, más kézműves technikákat alkalmazva.
Gyöngyházlakk bélyeg|Gyöngyháztechnika: Bazsarózsa motívumokkal díszített doboz, 16. század Már a -dinasztia idején elkezdték a gyöngyházból készült mintákat és díszeket beépíteni a fekete lakk edényekbe. A gyöngyház felületi szerkezetének köszönhetően a díszítés a nézési szögtől függően különböző színekben csillog, így egyedülálló kontrasztban áll a matt fekete háttérrel. Két technika különböztethető meg:
A „kemény gyöngyház” esetében a lakk felületébe faragókésekkel vájnak bemélyedéseket, a gyöngyházdarabokat beragasztják, és az egészet átlátszó lakkal vonják be, amelyet aztán políroznak. A gyöngyház elsősorban a nautiluszfélékből és más tengeri kagylókból származik. Ez a technika inkább durva díszítést tett lehetővé, és feltehetően a szászánida és indiai hatások eredményeként a Tang-dinasztia idején érte el első csúcspontját.
bélyeg|Puha gyöngyház: Tálca, 18. század A „puha gyöngyház” esetében ezzel szemben a kagylókból (mint a Haliotis tuberculata) származó különösen vékony és finom gyöngyházdarabokat a még nem teljesen megkötött lakkba préselik. Ezután átlátszó lakkot visznek fel. Miután a lakk megszáradt, gyakran finom belső mintákat véstek magukba az egyes gyöngyházfelületekbe, ami lényegesen összetettebb mintákat és motívumokat tett lehetővé. A puha gyöngyházlakk eredetét a -dinasztia idejére vezetik vissza, de az egyes művekre vonatkozó konkrét dátumok csak a -dinasztia idejéből állnak rendelkezésre.
A Ming és a -dinasztia idején különösen a puha gyöngyházlakkot tökéletesítették tovább. A művészek rendkívül finom mintákat alkottak, a művek néha több ezer különálló gyöngyházpehelyből álltak, ügyesen játszva az egyes gyöngyháztípusok különböző színeivel. A díszes madár-, virág- és inda-díszítések mellett különösen kifinomult tájképi ábrázolások is készültek, amelyek az udvari jeleneteket, vagy tudósokat ábrázoltak idealizált tájakban.
Koromandel-lakk