Lillian Alling (1896 – after 1929) kelet-európai bevándorló volt az Egyesült Államokba, aki az 1920-as években gyalog próbált visszatérni hazájába. Négyéves utazása New Yorkban kezdődött, majd nyugat felé haladt Kanadán keresztül, majd észak felé Brit Kolumbián és a Yukonon át, végül pedig ismét nyugat felé Alaszkán keresztül. Nem tudni, hogy sikeresen átkelt-e a Bering-szoroson Oroszországba.
Utazás Mivel hivatalos feljegyzésekben először 1927. szeptember 10-én szerepel, amikor Hazeltonban bíróság elé állították, az azt megelőző részletek, beleértve születését, kivándorlását és utazásának korai szakaszát, lehetetlen megerősíteni. Valószínűleg Oroszországban vagy Lengyelországban született valamikor az 1900-as évek környékén. Cassandra Pybus feltételezése szerint zsidó volt, a hasonló nevekre irányuló kortárs keresések alapján, és az 1920-as években Belorussziából Lengyelországon keresztül emigrált.
Indokok Az utazásáról szóló egyik legkorábbi cikk, amely a The Beaver 1943-as számában jelent meg, egyszerűen kijelentette, hogy Alling „nem bírta tovább a magányt és a nosztalgiát... Szibéria volt a célja. Ha egyszer odaért, a saját népe közé, könnyű volt megszerveznie az utat Vlagyivosztokból szeretett sztyeppéire. Szinte hallotta a parasztok mély hangú nevetését a piactéren és a tánczene csilingelését.”
Egy 1949-es Coronet-cikk szerint Allinget családja az 1920-as években az Egyesült Államokba küldte, hogy kiderítsék, találnak-e ott biztonságos menedéket az orosz forradalom után; Alling akkor indult útnak, amikor meghallotta, hogy családját bebörtönözték.
1973-ban a Kanadai Királyi Lovasrendőrség nyugdíjazott tisztje, T.E.E. Greenfield, aki 1927-ben Hazeltonban állomásozott, levelet írt egy helyi újságnak, a Vancouver Province-nek, amelyben ismertette az események saját verzióját; Greenfield szerint Észak-Dakotából jött, hogy üldözze barátját, aki szintén Lengyelországból származott, és megígérte neki, hogy feleségül veszi. Bár a férfi eltűnt a szertartás előtt, a nő hallotta, hogy Telegraph Creekben van.
Alling elindul 1926-ra Alling már folyamatosan New Yorkban dolgozott, és pénzt gyűjtött az oroszországi útra. Amikor rájött, hogy még mindig nem engedheti meg magának, hogy gőzhajón utazzon, inkább úgy döntött, hogy gyalog megy Szibériába. Könyveket és térképeket tanulmányozott a New York-i Könyvtárban, és felvázolta útjának „durva vázlatát”.
Először Buffalóba gyalogolt, majd 1926 szenteste a Niagara-vízesésnél kelt át Kanadába. Amikor a vámtiszt feltette neki a szokásos beléptetési kérdéseket, azt mondta, hogy utolsó lakhelye Rochesterben, New York államban volt, katolikus, 30 éves és Lengyelországban született.
Francis Dickie beszámolói egy másik eredetet is megemlítenek: 25 éves volt, és 1927 tavaszán hagyta el New York Cityt, visszafelé számolva a Vancouver és Smithers között 1928-ban megtett átlagos 30 mérföld/nap (48 km/nap) gyaloglási tempójából. A Beaver és Coronet megírtákk, hogy Chicagóban, Minneapolisban és Winnipegben is emlékeznek rá, ahol éttermekben dolgozott, majd Kanadában mezőgazdasági földeken, ahol az aratásban segített.
Börtön és Távíró-ösvény 1927. szeptember 10-re az első hivatalos feljegyzések szerint Alling elérte Kanada nyugati szélét, a Brit Columbia állambeli Hazeltontól 97 km-re északra, átlagosan napi 48 km-t gyalogolva. Egy távírószerelő állította meg a Yukon Távíróösvény 2. számú kabinjánál, amely egy 1600 km hosszú ösvény Kanada távoli északi részére; a Távíróösvényt személyzettel ellátott kabinok jelölték, amelyek átjátszóállomásokként és vonalkarbantartóként szolgáltak, körülbelül 48 km-es távolságonként elhelyezkedve. A vonalőr észrevette Alling rongyos és alultáplált külsejét, és miután meghallotta, hogy a nő gyalog akar menni Szibériába, a nő jóléte miatt aggódva felhívta a hatóságokat Hazeltonban, az ösvény déli elején.
J. A. Wyman rendőr megérkezett a 2-es kabinhoz (Greenfield szerint KispioxKispiox egy körülbelül 550 lakosú gitxsani (kanadai őslakos nép) falu a Kispiox-völgyben, a Kispiox és a Skeena folyók találkozásánál, Brit Kolumbiában. volt az), tudván, hogy a közelgő tél halálos lesz egy gyalogos számára; és attól tartva, hogy Alling útja folytatásának engedélyezése etikátlan lenne, magával vitte Hazeltonba. Bár a nő könyörgött, hogy folytathassa az utat, letartóztatták és csavargással vádolták. Amikor átkutatták, két tízdolláros bankjegyet és egy 460 mm hosszú vasrudat (vagy csövet) találtak, amelyről kijelentette, hogy „férfiak elleni védelem”, nem pedig vadállatok elleni védelem. A következő két hónapot a Vancouver közelében található Oakalla börtönben töltötte, a csavargásért kiszabott 25 dolláros bírság alternatívájaként; ez egyben ideiglenes menedéket is biztosított számára. Szabadulása után a tél hátralévő részét egy vancouveri étteremben dolgozva töltötte, és elég pénzt takarított meg ahhoz, hogy 1928 májusának végére vagy júniusára újra utazhasson.
Július 19-re elérte Smithers-t, ami azt jelentette, hogy átlagosan napi 30–40 mérföldet (48–64 km-t) gyalogolt, mióta elhagyta Vancouvert. Ekkorra története ismertté vált a Brit Columbia-i rendőrség körében, és Andy Fairbarn őrmester, a Brit Columbia-i Tartományi Rendőrség tagja arra kérte, hogy jelentkezzen a Telegraph Trail mentén található összes kunyhóban, annak feltételeként, hogy folytathassa odüsszeiáját. Minden faházban segítséget kapott, beleértve az élelmet, a ruházatot, sőt, még egy Bruno nevű kutyatársat is kapott a 8-as kunyhóban, amikor szeptember 12-én megérkezett, Dickie 1972-es beszámolója szerint. Néhány napot ott töltött, mivel a vonalgazdák rábeszélték, hogy pihenjen, amíg havazik, és ruhát is adtak neki.
Helyi újságcikkek arra utalnak, hogy Alling megelőzte Dickie idővonalát: augusztus 31-én a Whitehorse Starban megjelent cikk megjegyezte, hogy megérkezett Whitehorse-ba, és hallgatag természete miatt a „the Mystery Woman” ("rejtélyes nő") becenevet kapta. Miután elhagyta Whitehorse-t, szeptember 7-én Tahkinnától keletre látták; egy férfi felajánlotta neki, hogy elfuvarozza, de ő visszautasította.
Vitorlázás a Yukon folyón Mire Atlinba ért, a kutya elpusztult, valószínűleg miután mérget evett a rozsomákoknak szánt csapdákból, de Allingre arról emlékeztek, hogy magával vitte a kitömött irháját, mivel amikor megkapta ajándékba megfogadta, hogy „mindig velem marad”. 1928 októberére vagy novemberére Alling megérkezett a yukoni Dawson Citybe, ahol a helyiek hallottak a történetéről, és várták az érkezését. Becslések szerint mindössze 39 nap alatt gyalogolt Whitehorse-ból Dawsonba. A telet ismét munkával töltötte, és elég pénzt takarított meg egy hajó megvásárlására és javítására, amellyel a következő tavasszal (1929) a Yukon folyón Alaszkába akart hajózni.
A következő részlet Calvin Rutstrum könyvéből, a The New Way of the Wilderness-ből (1958) származik: Újra elindult, a Telegraph ösvényen gyalogolt, átkelt a vad hegyi hágókon, végül elérte Dawsont, ahol szakácsként dolgozott, vásárolt és megjavított egy régi hajót, majd 1929 tavaszán a Yukon folyó vizébe bocsátotta, közvetlenül a jégtakaró mögött, elérve a Seward-félszigettől keletre fekvő pontot. A hajót hátrahagyva szárazföldi útra kelt, elérve Nome-ot, majd később a Bering-szorost.– The New Way of the Wilderness, p. 1
Greenfield szerint Alling útja ehelyett Telegraph Creekben ért véget 1928 októberében; még abban az évben levelet írt Greenfieldnek, amiben elmondta, hogy soha nem találta meg vándorló barátját, hanem ehelyett egy helyi férfival találkozott és feleségéül ment; a levélben megköszönte neki, hogy egy évvel elhalasztotta az érkezését. Pybus úgy véli, hogy Alling megmagyarázhatatlanul hosszú, nyolc hónapos dawson-i tartózkodását jobban megmagyarázza Greenfield másodkézből származó beszámolója, amely szerint Alling 1928 telén találkozott és kapcsolatba lépett egy trapperrel Dawson Cityben, majd követte őt a vadonba, amikor a jég a következő tavasszal felolvadni kezdett.
A történelembe A The Beaver arról számolt be, hogy Alling biztonságosan áthajózott Tananán Nome-ba, ahol elhagyta a hajót, és újra gyalog indult el. Bill és Ruth Albee, egy házaspár, akik néhány évvel később Alling útvonalát követték, az Alaska Challenge (1940) című útibeszámolójukban azt írták, hogy a nome-i postás emlékezett rá, ahogy Alling áthaladt a városon.
Az 1943-as és 1949-es beszámolók szerint utoljára 1929-ben tartózkodott Teller mellett, Alaszkában, Észak-Amerika legnyugatibb pontja közelében, ahol állítólag egy inuit személy látta. „Egy szekérszerű szerkezetet húzott, amelyben a kevés holmija volt. A halom tetején, tette hozzá az inuk személy, egy furcsa valami pihent, ami egy fekete-fehér kutya tetemére hasonlított.” Az Albee házaspár szomorú befejezéssel folytatta, kijelentve, hogy a nyomai egy megáradt folyó szélén végződtek, és feltételezhetően megfulladt; ezt az inuit személy beszámolója is megerősítette. Legalább 5000 mérföldet (8000 km) gyalogolt.
Susan Smith-Josephy Lillian Alling: The Journey Home (2011) című könyvéből származó részlet egy alternatív lehetőséget kínál Lillian sorsára vonatkozóan: Az 1929-ben az Egyesült Államok és a Szovjetunió között feszült kapcsolatok ellenére mindkét ország őslakosai továbbra is rendszeresen átkeltek a szoroson minden évben júniustól novemberig – amikor a víz általában jégmentes volt –, hogy kereskedjenek és ellátmányt vásároljanak. Ezt a forgalmat a szoros mindkét oldalán működő hatóságok vagy figyelmen kívül hagyták, vagy nem vették észre. A két ország közötti utazás gyakori volt, és teljesen normális lett volna, ha valaki fizet a szoroson való átkelésért. Hogy mi történt vele, miután elérte a Szovjetuniót, az rejtély maradt, egészen addig, amíg egy rejtélyes jelentés szerint a Bering-szoroson való átkelés után látták.
1972-ben Francis Dickie író beszámolót közölt Alling utazásáról a True West magazinban. 1975-ben Dickie újraközölte a történetet egy új utóirattal, amelyben megjegyezte, hogy a True West cikke után egy Arthur Elmore nevű olvasó írt neki egy „különös” történetet, amelyet Elmore egy orosz barátjától hallott 1965-ben. 1930 őszén Elmore barátja Provigyenyija vízpartján tartózkodott, Nome-tól 240 km-re nyugatra. A parton több tisztviselő is kihallgatott egy csoportot – három inuit férfit Part 2 Part 3 a Diomede-szigetekről és egy kaukázusi nőt, akik mindannyian egy csónak közelében álltak. Nem biztos, hogy ez a nő valóban Lillian Alling volt-e.
Tudósítás Alling utazásáról szóló korabeli tudósítások között szerepelt 1928-ban cikk a Whitehorse Starban, amelyben „a titokzatos nőként” írt róla, aki a Vancouverből Prince Rupertbe tartó rendszeres gőzhajójáratról érkezett Hazeltonba, anélkül, hogy utalna arra, hogy New Yorkból indult volna, valamint a Dawson News 1928 októberében, ahová „hosszú útjának legpróbálóbb és legkényelmetlenebb órái” után érkezett meg egy kis hajó fedélzetén, majd egy rövid cikk, amely megemlítette 1929 júniusában ugyanazzal a hajóval történő indulását.