A Kínai Népköztársaság történelme (mint Kína történelmének része) 1949. október 1-jén kezdődött, amikor a Kínai Kommunista Párt által a kínai polgárháborúban aratott győzelem után a pekingi Tienanmen téren ünnepélyesen kikiáltotta az új állam megalakulását. A népköztársaság elődje a Kuomintang párt által vezetett Kínai Köztársaság (1912-től) volt, amelynek vezetői, szűk elitje a polgárháborús vereség után Tajvanra menekült. 1912 előtt a hatalmas országot évezredeken át császári dinasztiák kormányozták.
A Kínai Népköztársaság (KNK) legfelső vezetői (1949–1976); (1976–1978); (1978–1989); (1989–2002); (2002–2012) voltak. 2013-tól tölti be az elnöki posztot.Klaus Mühlhahn, Making China Modern: From the Great Qing to Xi Jinping (Harvard UP, 2019) pp 1–20.
A Kínai Népköztársaság eredete a kínai polgárháborúban a kommunisták által a Szovjetunió kisebb-nagyobb támogatásával vívott harcokra, közte a hosszú menetelésre, illetve az akkor kialakított vidéki bázisaira vezethető vissza.Qi'an, Zhang (张启安), Cradle of the Republic: The Chinese Soviet Republic (共和国摇篮： 中华苏维埃共和国), Xi'an: Shaanxi People's Press, 2003
vezetésével az ország szocialista irányú átalakulást hajtott végre és a hagyományos paraszti gazdálkodás helyébe tervgazdálkodás lépett, létrejött a nehézipar. A fejlődés meggyorsítására irányuló voluntarista lépések, mint a nagy ugrás, valamint ennek kudarca nyomán a párton belüli hatalmi harcok, mint a kulturális forradalom óriási károkat okoztak az egész országban.
1978-tól a nevével fémjelzett gazdasági reform politikája fokozatosan egyre nagyobb sikereket hozott és Kína a 2020-as évekre a világ második legnagyobb és az egyik leggyorsabban növekvő gazdasága lett.
A nemzetközi politikában Kína az 1950-es években a Szovjetunió támogatását élvezte, majd az 1960-as évek elején súlyos szakadás következett be a két hatalom között. A 21. században az ország gazdasági ereje révén a világ és különösen Ázsia egyik vezető hatalma, ennek megfelelő politikai befolyással. Az Amerikai Egyesült Államok és Kína kapcsolatát 2017-től az egyre erősödő kereskedelmi viták, vámháború jellemzi.Jonathan Fenby, The Penguin History of Modern China: The Fall and Rise of a Great Power 1850 to the Present (2019).
A Népi Politikai Tanácskozó Testület létrehozása és a népköztársaság megalakítása
A kínai polgárháború harcaival párhuzamosan különböző formákban és fórumokon folyt az új rendszer előkészítése. A Kínai Kommunista Párt 1948 elején kiadta az új Népi Politikai Tanácskozó Testület (NPTT) összehívásának jelszavát a minden demokratikus szervezet és csoport részvételével, a „reakciós elemek” nélkül, amit a nemzeti burzsoázia és a kispolgárság politikai szervezetei támogattak. A küldötteket azonban nem választották, hanem a kommunista párt iránymutatása alapján jelölték ki. Létrehoztak egy előkészítő bizottságot a program kidolgozására.
A felszabadított területeken regionális kormányokat hoztak létre. 1948 augusztusában néhány nem-kommunista tag részvételével népi kormányok alakultak Észak-Kínában és Északkelet-Kínában , a KKP KB PB tagjainak vezetésével. A később felszabadított területeken katonai igazgatást vezettek be.
A Népi Politikai Tanácskozó Testület 1949. szeptember 21-én ült össze 662 képviselővel, az összes demokratikus párt, a szakszervezetek, a tömegszervezetek, a hadsereg, a nemzeti kisebbségek és a külföldön élő kínaiak delegáltjaival, és még néhány tekintélyes független személyiséggel. A testület szeptember 30-án kiáltványt fogadott el a Kínai Népköztársaság megalakulásáról, döntött a nemzeti zászló, fővárosa (Peking) és himnusza ügyében. Megválasztotta a központi népi kormányt, élén gal, 56 fővel, akik közül 29 volt a KKP tagja, 27 pedig a demokratikus (társutas) pártok és népi szervezetek képviselői.
Az új rendszer konszolidációja Másnap, 1949. október 1-jén a Tienanmen téren összegyűlt tömeg előtt kihirdette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Az ország területén még sokfelé harcok folytak a Kuomintang-hadsereg maradványaival, de ez csak csekély zavaró tényezőnek tűnt az ország alapvető hangulatát meghatározó béke és egység érzete mellett. A Japán elleni háború és a polgárháború valamint a visszavonuló Kuomintang-csapatok felperzselt föld taktikája miatt óriásiak voltak a háborús károk szerte az országban. Infláció, áruhiány, munkanélküliség jellemezte a gazdasági helyzetet. 1949-ben az ipari termelés becslések szerint – szakszerű felmérések végképp nem léteztek – a háború előttinek mindössze a fele, a gabonatermelés csak a negyede lehetett. (Később a hivatalos kínai statisztikák ezért is előszeretettel viszonyították a „gazdasági sikereket” ehhez az évhez.)
A kommunista hadsereg előrenyomulásával párhuzamosan köztulajdonba vették a velük szembenálló tőkések, az úgynevezett „bürokratikus tőke” tulajdonát, ami aztán a népgazdaság állami szektorának az alapját képezte, nem nyúltak azonban az úgynevezett nemzeti burzsoázia vagyonához, tehát továbbra is fennmaradt a magántőkés szektor. A népesség 90%-át azonban a parasztság alkotta.
Az új hatalom egyik legsúlyosabb gondja a káderhiány volt. A mintegy négymilliós párttagságban csak körül volt a valamilyen képzettséggel rendelkezők száma, és velük képtelenség volt betölteni azt a körülbelül kétmillió üres igazgatási posztot, amit a Kuomintang maga után hagyott. Ezért a kommunisták felkérték a régi káderállomány kevésbé kompromittálódott tagjait, hogy maradjanak posztjukon régi fizetésükkel. Az őket politikailag ellenőrző kommunista káderek viszont csak a minimális, úgynevezett forradalmi ellátmányukat kapták, ami sok feszültséget okozott.
Az ország északi és északkeleti területein, ahol a KKP már régebben hatalmon volt, jól kiépültek szervezetei, a földreformot is végrehajtották. Az újonnan meghódított részeken azonban rohamos pártszervezésre volt szükség. A taglétszám az 1948-as 2,8 millióról 1951 közepéig 5,1 millióra emelkedett, ami persze sok gondot okozott, mint azt 1956-ban, a párt VIII. kongresszusán részletesen kifejtette.
Az ország gazdasági helyzetét tovább súlyosbította az Amerikai Egyesült Államok által ellene bevezetett gazdasági embargó, ami lenullázta a kétoldali kereskedelmet. (1946–48-ban Kína importjának 27%-a származott az Egyesült Államokból és exportjának 53%-a irányult oda.) Kína legfontosabb gazdasági partnerévé a kibontakozó hidegháború körülményei között a Szovjetunió és kisebb mértékben szövetségesei, a „népi demokratikus” országok, köztük Magyarország léptek elő.
Mao már 1947-től szorgalmazta egy moszkvai látogatás lehetőségét, de Sztálin taktikai okokból kitért ez elől; csak a az új kormányzat megalakulása után került sor erre. Az 1949 december – 1950 januári látogatás során végül nagyszabású gazdasági együttműködésben (a Szovjetunió 300 millió dolláros hitelt nyújtott) állapodtak meg, barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek. Megegyeztek abban is, hogy a szovjet ellenőrzés alatt álló kínai keleti vasútvonal, valamint Talien (Port Artur) stratégiai fontosságú kikötője közös igazgatás, majd 1952-től ingyenesen teljesen kínai ellenőrzés alá kerül.
A hatalomátvétel után a kommunista párt igen óvatosan látott hozzá a társadalmi átalakításhoz. Mao maga, majd még 1953 februárjában is úgy nyilatkozott, hogy Kína „új demokratikus” ország és csak a későbbiekben lehet szó a szocialista fejlődési szakaszba való átmenetről. 1953 júniusában azonban Mao gyökeres fordulattal már jobboldali elhajlásként értékelte az „új demokráciához” való ragaszkodást, sőt visszamenőlegesen is átértékelte a korábbiakat, és leszögezte, hogy Kínában a szocialista átmenet már 1949-ben, a népköztársaság megalakulásával megkezdődött. A „gyorsításban” szerepet játszhatott Sztálin halála is, Mao vezető szerepre tört a „szocialista táborban”.
Földreform A központi kormány 1950. június 28-án fogadta el a Kínában döntő társadalmi jelentőségű törvényt, ami a földesurak, nagybirtokosok földjeinek és gazdasági felszereléseinek elkobzását és a nincstelenek közötti egyenlő elosztását jelentette. Elméletileg a kínai földosztásról szóló törvény a földet maguk vagy béreseikkel művelő gazdag parasztok földjeit nem érintette. A földosztás végrehajtását a parasztok szövetségeire bízták, amiket a városokból küldött munkásokkal erősítettek meg. Egyes helyeken fékezni kellett a gazdag vagy a középparasztok földjeinek kisajátítására is irányuló törekvéseket, másutt biztatni kellett a szegényparasztokat, akik nem bíztak a változások tartósságában, esetenként titokban tovább fizették a bérleti díjat a földesuraiknak. A földreform szélsőséges konfliktusok közepette ment végbe, a népítéletekkel és formális „népbírósági” eljárások alapján kivégzettek számát néhány millióra teszik.
A földreform 1953 elejére fejeződött be. Összesen 47 millió hektár földet osztottak szét a földnélkülieknek és szegényparasztoknak, de haszonélvezői lettek a középparasztok is. A művelt területnek mindössze 0,2%-án állami gazdaságokat szerveztek. A parasztság évi 35 millió tonna gabona bérleti díjként való átadásától szabadult meg. Az akció teljes mértékben megfelelt a parasztság túlnyomó többsége alapvető érdekeinek. Hatalmas tömegek váltak a rendszer támogatóivá. A régi falusi elit helyét a rendszer kádereiből formálódott új elit foglalta el. Kezdetben voltak konfliktusok az adókötelezettség miatt (az első évben mintegy 3000, adószedéssel megbízott kádert öltek meg), de fokozatosan elfogadták a viszonylag csekély adók szükségességét, és kedvezően hatott a korábban általános korrupció drasztikus csökkenése.
A mezőgazdaság termelékenysége, árutermelő képessége azonban nem javult. Az egy főre jutó parányi parcellák, primitív termelési eszközök miatt a parasztság túlnyomó többsége csak saját szükségletre termelt, naturálgazdálkodást folytatott.
Hatalomgyakorlás Az új rendszerre a hatalom nagyfokú koncentrációja volt a jellemző. A pártvezetők szúk csoportja, élén gal, monopolizálta a hatalomgyakorlást. A párt és az állam közötti különbség tétel alig volt lehetséges. A pártszervek nem csak törvények előkészítésében, de a végrehajtásában is nagyobb szerepet játszottak, mint a kormányszervek vagy a bíróságok. A párt vezetésére ekkoriban még az egység volt a jellemző.
Az ideológia terén a társadalom feletti totális ellenőrzésen, a „feudális”, „burzsoá” hagyományok felszámolásán volt a hangsúly. Ennek volt a pozitív oldala, hogy 1950 nyarán házassági és családi törvényben hirdették meg a nők egyenjogúságát, a fiatalok szabad párválasztását, a gyerekek felvilágosultabb nevelését. Igyekeztek felszámolni a kínai társadalomban hagyományos befolyásos klánok, titkos társaságok hatalmát.
Kulturális modell Az új elit által követett és szorgalmazott kulturális modell összetevője volt a kommunisták által a polgárháború éveiben, vidéki támaszpontjaikon megélt puritán életmód, egyenlősdi, a „tömegekkel való egyesülés” követelménye, a „tömegvonal”, valamint a szovjet modellből származó modernizációs elképzelések, szervezeti struktúrák, és nemkevés kínai hagyományos és nacionalista fogalom és képzet, amiket beépítettek a kommunista ideológia és frazeológia körébe. Fontos legitimációs forrás volt a társadalom túlnyomó többsége szemében a béke és az ország egységének hangoztatása mellett az addigi Kuomintang-rendszer teljes lejáratódása, korrupt, népellenes, és bürokratikus jellege.
Kampányok A társadalom szervezésének legfontosabb eszköze a tömegkampányok szervezése, kibontakoztatása volt. Ezek felülről indított, a kommunista vezetés által megszabott célok érdekében és az általuk kijelölt keretek között, a vezetés által manipulált akciók voltak. A legnagyobb ilyen mozgalom a földosztás volt, a számos további főleg a városokban zajlott le.