A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Kar a Műegyetem (BME) egyik, 1782 óta működő kara. A kar épületét Hauszmann Alajos, Czigler Győző és Pecz Samu tervezte, 1906 és 1909 között épült meg.
Története A magyarországi műszaki felsőoktatásban az építőmérnökök képzése tekint vissza legkorábbra. 1777-ben a Ratio Educationis intézkedett először a geodézia, a hidrotechnika és az építészet tanításáról a felsőoktatásban. Az 1782-ben megalapított Institutum Geometricum pedig Európa első polgári mérnökképző intézete volt, amely egyetemi szervezetben (a mai ELTE jogelődjének keretein belül) oktatott műszaki tudományokat. Az intézet fő tárgyai a gyakorlati mértan, földméréstan, vízépítéstan, valamint a mechanika, technológia és építészet voltak. A főváros környékén terepgyakorlatokat is tartottak a hallgatóknak. Az intézet első igazgatója, Rausch Ferenc maga is vízépítészetet oktatott.
Az itt végzett mérnököket szinte azonnal alkalmazták az államigazgatás különböző szervei, akkora volt az országban a képzett szakemberhiány. A Mérnöki Intézet által kiadottak a világ legelső polgári mérnöki oklevelei voltak. Az elsőt Tichy István nevére állították ki 1785-ben. Az 1850-ig működő intézetben közel 1200-an szereztek még mérnöki oklevelet, köztük pl. Vásárhelyi Pál vagy Reitter Ferenc. Itt végzett a későbbi Műegyetem első rektora, Sztoczek József is. Az első mérnök akadémikus pedig az 1813-ban oklevelet szerzett Beszédes József lett alig 20 évvel később, 1831-ben (Beszédes a legelismertebb vízimérnök volt Vásárhelyi Pál mellett a korszakban).
A technikai osztályon belül az általános mérnökök, a gépészek, valamint a vegyészek képzését az 1863/1864-es tanévtől különítették el az 1856-tól Joseph Polytechnicum néven működő oktatási intézményben. (Ez a rendszer már a mai kari szervezet előfutára volt, amely majd 1871-ben, az intézménynek egyetemi rangot biztosító törvény elfogadásával valósult meg.) Az 1860-as évek legvégén osztották több tanszékre az építő tudományok addig túlterhelt egyetlen tanszékét, sőt az út,- vasút-, víz- és hídépítéstanból mindjárt két tanszéket és saját szertárat is szerveztek.
Az 1871-ben megalakult királyi József Műegyetem szervezeti szabályzatában öt szakosztály (kar) szerepelt, köztük a mérnöki, amelyeknek az élén a választott dékán állt. Az Építőmérnöki Kar első vezetője Kruspér István lett, az első magyar nyelvű geodézia tan- és szakkönyv írója.
A hallgatók két, majd három szigorlat sikeres letétele után szereztek oklevelet (az 1871-1921 közötti időszakban mintegy 3300 mérnöki oklevelet adtak ki). Az egyes tanévekre beiratkozott mérnökhallgatók száma a 19. század utolsó harmadában a 300-700 fő között változott. Ugyanakkor amíg 1882/83-ban az összes hallgató 58%-a volt mérnök, addig 1908/09-ben már csak alig 40 %-a.
Az első műegyetemi mérnöki oklevelet 1873 őszén kapta meg Delvechio Devecis Ferenc. (1868-1880 között földmérő okleveleket is kiadott az intézmény, de ezek csak kataszteri mérések végzésére voltak érvényesek.) 1886-ban adta ki a Műegyetem az első jubileumi (arany)oklevelét is, Pották Lajos mérnök számára.
Az egyetem 1901-ben kapta meg a doktorrá avatás jogát, első műszaki doktora 1902-ben az építőmérnök Zielinski Szilárd, később az út- és vasútépítés professzora lett. A tiszteletbeli doktori cím adományozásának jogát szintén ekkor kapta meg az egyetem, első építőmérnök tiszteletbeli doktora Kherndl Antal egyetemi tanár 1915-ben (az ezredfordulóig még mintegy 30 építőmérnök részesült ebben az elismerésben).
A 19-20. század fordulójának évtizedében vezették be a mérnökhallgatók részére az anyagvizsgálati módszereket, ekkor hozták létre az építőanyagok vizsgálatával foglalkozó „kísérleti állomást”, valamint a nagymarosi vízmérő állomást. A magyar felsőoktatás tananyagában először a karon jelentek meg a számítások gépesítése és a gépi számolás algoritmusai is ebben a korszakban (a geodézia tárgy tananyagában).
1934-ben jött létre az ország első integrált felsőoktatási intézménye, a királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, ahol a Mérnöki és Építészmérnöki Karon belül önálló mérnöki és építészi szakosztály működhetett (ekkor tartoztak ide a közgazdasági, erdőmérnöki, kohómérnöki és állatorvosi karok is). A két világháború közötti építőmérnöki oktatás kiemelkedő személyiségei Jáky József, Vendl Aladár, valamint Michailich Győző voltak. Jáky József nevéhez fűződött többek között a ferihegyi repülőtér alapozási munkája, Vendl Aladár az ásványtan és geológia nemzetközi elismertségű professzora volt, míg Michailich Győző a vasbeton hazai elterjedésében játszott meghatározó szerepet. Ő volt az 1939-ben megalapított, a BME-n máig működő Mérnöktovábbképző Intézet első igazgatója is. Az első években az ekkor Magyarországon élő kb. 10 ezer mérnök mintegy harmada vett részt az intézet által szervezett továbbképzéseken.
A második világháború alatt ideiglenesen a karon is megrövidítették az oktatási időt, a 9. félév tárgyait a 7-8. félévekbe iktatták. A felsőbb évfolyamos mérnökhallgatókat 1944 decemberében Németországba vitték, hogy ott fejezzék be tanulmányaikat. A Műegyetem nevében a Mérnöki Kar professzora, Michailich Győző búcsúztatta a fiatalokat és a velük tartó oktatókat (köztük több építőkarit), többségük ott élte meg a háború végét is.
A háború utáni újjáépítésben kiemelkedő szerepet játszottak a kar oktatói, Széchy Károly irányította például a Duna hidak újjáépítését. Nem véletlen, hogy az újjáépítésben kifejtett munkájuk elismeréseként egyetemünk oktatói közül nyolcan kapták meg az első Kossuth-díjat 1948-ban, köztük három építőmérnök (Jáky József, Michailich Győző és Széchy Károly).
1949-ben jött létre a Budapesti Műszaki Egyetem, az építészmérnöki kar csak ekkor vált ki a mérnökiből, majd 1952-ben az építő és építészmérnöki karok Építőmérnöki Műszaki Egyetem (ÉME) néven önállósultak, 1955-ben a mai közlekedésmérnöki kar is beolvadt az intézménybe. Ekkortól Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (ÉKME) néven saját rektorral és hivatali szervezettel működött a háromkarú egyetem, amely 1967-ben egyesült újra a BME-vel (a Mérnöki Kar ekkor vette fel az Építőmérnöki Kar nevet).
Az 1956-os forradalom és szabadságharc nyitányának tekintett október 22-i nagygyűlést az ÉKME mérnökhallgatói kezdeményezték. Itt fogalmazták meg azokat a követeléseket, amelyek a forradalom programpontjaivá váltak. Az október 30-án megválasztott oktatói Forradalmi Bizottságban a Mérnöki Kart Mosonyi Emil, Korányi Imre, Kerkápoly Endre és Kollár Lajos képviselték (Mosonyit a szerepvállalása miatt el is távolították az egyetemről a szabadságharc leverését követően. Kollár Lajos a Műegyetem 1956 Alapítvány egyik létrehozója lett).
A karon az esti és levelező oktatás az 1950-es évek elején indult meg az Állami Műszaki Főiskola mérnökkar által vitt tagozataiban, ez alakult át később a kar esti és levelező tagozatává. 1957-től indult el a földmérő-mérnökképzés, a szakmérnöki képzés 1961-ben. A mai értelemben vett informatikaoktatás szintén az 1960-as évek elején kezdődött meg, 1970-ben szereztek be saját számítógépet, az ODRA 1204 a BME első ilyen típusú gépe volt. 1972-ben a kari számítógépközpont is elkészült. Az 1975-ös egyetemi reformtantervek között az Építőmérnöki Karon is új tantervek készültek, majd hamarosan a felülvizsgálatuk is megtörtént. Az 1990-es oktatási törvénnyel új irányelvek mentén alakultak át a karok tantervei.
A kar épülete
A késő historizmus jegyében épült kar épületét Hauszmann Alajos, Czigler Győző és Pecz Samu tervezte, az építő Havel Lipót volt. Az építkezés 1906 és 1909 között zajlott le.
Az épület leírása Az épületnek két fő irányultsága van: a keleti-nyugati főtengely, erre fűzték fel a hangsúlyos, díszes középrizalitot, az előcsarnokot, és a Díszudvart (ami ma az Aula).
A Dunával párhuzamos hossztengelybe épültek a dunai szárny lépcsőházai az általuk közrefogott előadótermekkel. A dunai homlokzatok végét két-két belsőudvarral rendelkező rizalitos tömeg zárja, a tetőn saroktornyokkal.
Az épületet eredetileg 6 szintesre volt tervezve, a legalsó szint az alapok és pincze (mai csőalagút), mely egy járható közműalagúton keresztül az egyetem összes épületével összeköttetésben van. A II. világháborúban légoltalmi pinceként funkcionált, és itt működött a 2006-os tűzvészig a lőtér is.
Efölött az alsó földszint (ma földszint) található, laborokkal, raktárakkal. A földszint (ma magasföldszint) a bejárat szintje, a Díszudvarral, tantermekkel, szertárakkal, tanári- és klubhelyiségekkel. Az I. emelet a legdíszesebb, a II. világháborúig itt volt a Díszterem, az ünnepségek helyszíne, mely egy két szintet átfogó, kosáríves, hevederes, vasbeton-dongaboltozattal fedett reprezentatív terem volt. Ezenkívül a szinten a mérnöki és gépészmérnöki kar termei voltak megtalálhatóak. A II. emeleten voltak az építészmérnöki kar termei.
Homlokzata Hauszmann Alajos, az épület tervezője a homlokzat kialakításánál a tanintézmény jellegét szerette volna hangsúlyozni, jellemző anyagai közé tartozik a színes zománcozott betétekkel tarkított tégla, faragott kő, pirogránit.
A főhomlokzat középrizalitja a hármas kapuból, és felette a Díszterem homlokzatából áll: 6 db 2 szintet átfogó korinthoszi oszlop, közötte hatalmas ablakokkal. A saroktornyok közötti attikán eredetileg obeliszkek álltak, azok azonban lerombolódtak. A sarokrizalitok homlokzata nagypilaszter-rend, zárópárkány alatti relief-szerű fejezetekkel. A többi homlokzati részen az alsó földszint és földszint összefogásával alakították ki a lábazati sávot, efölött nagypilaszter-rendhez hasonló tagolást hoztak létre.
A főbejárat előtt 4 db, kétszeres életnagyságú allegorikus női kőszobor állt, ezek a mérnöki, építészmérnöki, gépészmérnöki és vegyészmérnöki tudományokat jelképezték. A helyhiány miatt az épület egy újabb emelet ráépítése mellett döntöttek, amely végül 1941-1942-ben valósult meg: az eredetileg magasabbra épített sarokrizalitok szintjéhez igazították a 3. emelet szintjét. A Duna menti homlokzaton az eredeti kialakítást hagyták meg, az ezt követő években a maradék udvarokat is lefedték, így nem maradt nyitott belső udvar az épületben.
A II. világháború alatt az épület hetekig volt frontvonal, hadianyag-központként is működött, ráadásul gépágyú- és gépfegyverszék is volt benne: ezért folyamatos támadások érték, jelentős károk keletkeztek: sok helyen a födémek teljesen földszintig beszakadtak, a Díszterem boltozata leomlott, a bejárat díszei elpusztultak, valamint az allegorikus szobrok és a műszaki berendezések jó része. A Műegyetem ünnepélyes zárókőletétele során az épület főfalába rejtett zárókő okmány is megsemmisült.
A háború utáni helyreállítások 1953-ra fejeződtek be. Az I. és II. emeleti tervek nagyjából őrizték az eredeti kialakítást, a II. emeleten nagyobb változásokat végeztek. A Dísztermet nem állították helyre, kisebb termekre osztották fel, a II. emeleten pedig ma a Szkéné színház működik benne.
Jegyzetek
További információk Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
Források
Kategória:Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem