Nelson Algren amerikai író. 1949-es regénye, a The Man with the Golden Arm ("Az aranykezű férfi") elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat, és 1955-ben azonos című film adaptációja készült belőle.The Man with the Golden Arm (film)
Algren a „részegek, stricik, prostituáltak, különcök, drogfüggők, díjbirkózók, korrupt politikusok és huligánok” világát fogalmazta meg. Art Shay kiemelt egy verset, amit Algren egy „félképű” férfi szemszögéből írt – ezt az utcai szlengben egy lábatlan, kerekeken járó férfira használják. Shay azt mondta, hogy Algren ezt a verset tekintette minden kulcsának, amit valaha írt. A főszereplő arról beszél, hogy „hogyan gördült negyven kerék a lábain, és hogyan készült felkötni magát, hogy megküzdjön a halállal”.
Harold Augenbraum kritikus szerint „az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején Amerika egyik legismertebb irodalmi írója volt”. A francia írónő, Simone de Beauvoir szerelmeseként szerepel a Les Mandarins ("Mandarinok") című regényében, amely Párizsban és Chicagóban játszódik. E könyv, de a The Neon Wilderness (1947) című novélláskötete és az A Walk on the Wild Side (1956) című regénye alapján is „egyfajta lecsúszott bárdnak”Augenbraum was the executive director of the National Book Foundation, marking the 60-year anniversary of the National Book Award for Fiction, as resumed after the war. Algren won the first one. nevezték. Ez utóbbiból 1962-ben azonos című film készült (rendező: Edward Dmytryk, forgatókönyvíró: John Fante).Walk on the Wild Side (film)
Élete Algren Detroitban, Michigan államban született Goldie (született Kalisher) és Gerson Abraham gyermekeként. Hároméves korában szüleivel Chicagóba, Illinois államba költözött, ahol egy munkásosztálybeli, bevándorlók lakta környéken éltek a South Side-on. Apja egy zsidó hitre áttért svéd és egy német zsidó nő fia volt, édesanyja pedig német zsidó származású. (Egy édességboltot vezetett a South Side-on.) Fiatal korában Algren családja a South Side Greater Grand Crossing részén, a 7139 S. South Park Avenue (ma S. Martin Luther King Jr. Drive) címen lakott.
Nyolcéves korában családja a város déli részéről az Albany Park északi részén található, Troy Street 4834. szám alatti lakásba költözött. Apja autószerelőként dolgozott a közelben, a North Kedzie sugárúton.
Chicago: City on the Make című esszéjében Algren önéletrajzi részleteket is megemlített: felidézte, hogy miután a Troy Streetre költözött, a környékbeli gyerekek csúfolták, mert a South Side White Sox rajongója volt. Annak ellenére, hogy élete nagy részét a North Side-on töltötte, Algren soha nem változtatta meg hovatartozását, és továbbra is White Sox rajongó maradt.
Algren Chicago állami iskoláiban tanult, a Hibbard Középiskolában (ma Roosevelt High School) érettségizett, majd az Illinois-i Egyetemen, Urbana–Champaignben tanult, ahol 1931-ben, a nagy gazdasági világválság idején újságírói alapdiplomát szerzett. Az Illinois-i Egyetemen töltött ideje alatt a Daily Illini diákújságnak írt.
Irodalmi karrier és házasság Algren 1933-ban írta első történetét, a „So Help Me”-t, miközben Texasban egy benzinkútnál dolgozott. Mielőtt visszatért volna Chicagóba, rajtakapták, amint egy írógépet lopott egy üres tanteremből az alpine-i Sul Ross Állami Egyetemen. Szökésben vonatra szállt, de elfogták és visszavitték Alpine-ba. Közel öt hónapig börtönben tartották, és további három év börtönbüntetéssel nézhetett szembe. Szabadon engedték, de az eset mély nyomot hagyott benne. Elmélyítette azonosulását a kívülállókkal, a régi idők szereplőivel és az átlagos bűnösökkel, akik később benépesítették kitalált világát.
1935-ben Algren elnyerte három O. Henry-díja közül az elsőt „The Brother's House” című novellájáért. A történet először a Story magazinban jelent meg, majd újranyomták az O. Henry-díjasok antológiájában.
Első regényét, Somebody in Boots ("Valaki csizmában", 1935) Algren később primitívnek és politikailag naivnak minősítette, azt állítva, hogy olyan marxista eszmékkel itatta át, amelyeket kevéssé értett, mert azok akkoriban divatosak voltak. A könyv sikertelen volt, és nem nyomtatták.
Algren 1937-ben feleségül vette Amanda Kontowiczot. Egy, a Somebody in Boots című regény megjelenését ünneplő partin ismerkedett meg vele. Végül elváltak, és újra összeházasodtak, mielőtt másodszor és utoljára váltak el.
Második, Never Come Morning ("Soha ne jöjj reggel", 1942) című regényét Andrew O'Hagan 2019-ben úgy jellemezte, mint „a könyv, amely valóban megmutatja az Algren-stílus első nagy virágzását”. A könyv egy kudarcra ítélt fiatal lengyel-amerikai bokszoló bűnözővé válásának zsákutcába vezető életét ábrázolja. Ernest Hemingway egy 1942. július 8-i levelében, amelyet kiadójának, Maxwell Perkinsnek írt, ezt írta a regényről: „Nagyon, nagyon jónak tartom. Nagyon jó és szép anyag, ami Chicagóból származik.” A regény megsértette Chicago nagyszámú lengyel-amerikai közösségének tagjait, akiknek egy része tengelyhatalmak melletti propagandának nevezte. Mivel nem tudták, hogy Algren részben zsidó származású, néhány felháborodott lengyel-amerikai chicagói azt mondta róla, hogy náci-párti északi. Lengyel-amerikai kritikusai rábeszélték Edward Joseph Kelly polgármestert, hogy tiltsa be a regényt a Chicagói Közkönyvtárból.
Katonai szolgálat Algren közlegényként szolgált a második világháború európai hadszínterén hordágyvivőként. Annak ellenére, hogy főiskolai végzettséggel rendelkezett, megtagadták a felvételét a tisztjelölt iskolába. Feltételezések szerint ennek oka politikai nézetei miatt lehetett, de büntetőjogi elítélése valószínűleg kizárta volna az OCS-ből.
Bettina Drew 1989-es Nelson Algren: A Life on the Wild Side című életrajzában leírtak szerint Algrennek nem volt kedve a háborúban szolgálni, de 1943-ban besorozták. Közömbös katonaként a feketepiacon kereskedett, amíg Franciaországban állomásozott. Néhány feketepiacos társa alaposan megverte.
Hírnév
Algren első novelláskötete, a The Neon Wilderness (1947) 24 történetet tartalmazott 1933 és 1947 között. Ugyanebben az évben díjat kapott az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiától, valamint támogatást a chicagói Newberry Könyvtártól.
Ugyanebben az évben Algren viszonyt kezdett Simone de Beauvoirral. Mary Guggenheim, aki Algren szeretője volt, azt javasolta Beauvoirnak, hogy látogassa meg Algrent Chicagóban. A pár együtt töltötte a nyarat Algren tóparti nyaralójában, az indianai Miller Beachen (Gary), majd 1949-ben együtt utaztak Latin-Amerikába. A Les Mandarins (1954) című regényében Beauvoir ezt írta Algrenről (aki a könyvben „Lewis Brogan”): Először mulatságosnak találtam élőben találkozni ezzel a klasszikus amerikai fajtával: az önerőből baloldali íróval. Most kezdtem érdeklődni Brogan iránt. A történetein keresztül az az érzésem támadt, hogy nem tart igényt az élethez való jogára, és ennek ellenére mindig is szenvedélyes vágyat érzett az élet iránt. Tetszett a szerénység és a lelkesedés keveréke.
Algren és Beauvoir végül kiábrándultak egymásból, és egy keserű Playboy magazin cikkében azt írta Beauvoirról és régi társáról, Jean-Paul Sartre-ról, melyben Beauvoirral közös észak-afrikai útjáról írt, hogy ő és Sartre nagyobb igénybevételt jelentettek másoknak, mint egy prostituáltnak és a maga módján a stricijének.
Algren következő regénye, The Man with the Golden Arm ("Az aranykezű férfi", 1949) lett a legismertebb műve. 1950-ben elnyerte a National Book Award for Fiction díjat.(With essays by Rachel Kushne and Harold Augenbraum from the Awards 60-year anniversary blog.) A könyv főszereplője, Frankie Machine, egy feltörekvő dobos, aki illegális kártyajátékokkal kereskedik. Frankie a második világháború alatti rövid katonai szolgálata során morfiumfüggőségre kényszerült a chicagói félvilágban. Feleségéről tévesen azt hiszi, hogy egy általa okozott autóbalesetben bénult meg.
Algren következő könyve, a Chicago: City on the Make (1951) egy csípős esszé volt, amely felháborította a város támogatóit, de a város hátsó sikátorait, a nincsteleneket, a korrupt politikusokat és a csalókat is ábrázolta. Algren a város iránti szeretetét is „szépnek és valóságosnak” nevezte.
A The Man With the Golden Arm című regényből 1955-ben készült azonos című film Frank Sinatra főszereplésével, Otto Preminger rendezésében és producerként. Algren hamarosan visszalépett a közvetlen szerepvállalástól. Kereskedelmi sikert aratott, de Algren utálta a filmet. Beperelte Premingert, bírósági végzést kérve, hogy megakadályozza őt abban, hogy a tulajdonjogát "Egy Otto Preminger-film" néven igényelje, de pénzügyi okokból hamarosan visszavonta a keresetét.
1955 őszén Algrent a feltörekvő író, Terry Southern interjúvolta meg a The Paris Review-nak. Algren és Southern ezen a találkozón keresztül barátokká váltak, és évekig kapcsolatban maradtak. Algren Southern egyik leglelkesebb korai támogatója lett, és amikor később kreatív írást tanított, gyakran hozta fel Southernt példaként a nagyszerű novellaírókra.
Algren újabb kereskedelmi sikert aratott az 1956-os A Walk on the Wild Side ("Séta a vad oldalon") című regénnyel. Átdolgozott néhány anyagot első regényéből, a Somebody in Boots címűből, valamint elemeket vett át számos megjelent novellából, például az 1947-es "The Face on the Barroom Floor" című novellájából. A regény egy vándorló texasiról szólt, aki a nagy gazdasági világválság első éveiben sodródott. Azt mondta, hogy a regény jobb volt, mint a korábbi könyv. 1962-ben azonos című filmként adaptálták. Egyes kritikusok úgy vélték, hogy a film eltúlozta a könyvet, és nem aratott kereskedelmi sikert.
Hanyatlás és második házasság A A Walk on the Wild Side volt Algren utolsó kereskedelmi sikere. Jövedelme kiegészítése érdekében kreatív írást tanított az Iowai Egyetem Íróműhelyében.
1965-ben, az Íróműhelyben tanítva ismerkedett meg Betty Ann Jones-szal. Abban az évben összeházasodtak, majd 1967-ben elváltak. Kurt Vonnegut szerint, aki 1965-ben vele tanított Iowában, Algren „írás, olvasás és szerencsejáték iránti lelkesedése kevés időt hagyott egy nős férfi kötelességeire”.
Algren kis szerepet játszott Philip Kaufman underground vígjátékában, a Fearless Frankben (1967), egy Needles nevű maffiózót alakítva.Fearless Frank (film)
1968-ban aláírta az Írók és Szerkesztők Háborús Adótiltakozási Fogadalmat, és megfogadta, hogy megtagadja az adófizetést a vietnámi háború elleni tiltakozásul.
Bettina Drew életrajza szerint Algren újságírói állást keresett Dél-Vietnámban. Mivel több mint egy évtizeddel a két kereskedelmileg sikeres regénye után szűkösen élt, Vietnámban látta a pénzkereset lehetőségét, nem újságírói honoráriumokból, hanem a feketepiacon való kereskedésből.
Hurricane Carter és Paterson, New Jersey 1975-ben Algren megbízást kapott egy magazincikk megírására Rubin "Hurricane" Carter, a kettős gyilkosságban bűnösnek talált díjnyertes bokszoló tárgyalásáról. A cikkhez kapcsolódó kutatás során Algren ellátogatott Carter szülővárosába, a New Jersey állambeli Patersonba. Algrent azonnal lenyűgözte Paterson városa, és azonnal úgy döntött, odaköltözik. 1975 nyarán eladta holmijai nagy részét, elhagyta Chicagót, és egy patersoni lakásba költözött.
Halála 1980-ban Algren egy Sag Harbor-i házba költözött, Long Island-en. 1981. május 9-én otthonában halt meg szívrohamban. Az Oakland temetőben nyugszik, Sag Harborban, Long Island-en.
Posztumusz megjelent művek Algren halála után kiderült, hogy a Hurricane Carter-ről szóló cik regénnyé nőtte ki magát, melynek címe The Devil's Stocking ("Az ördög harisnyája"), és amelyet halála után, 1983-ban adtak ki.