Ivanics István (Budapest, 1906. január 30. – Budapest, 1993. június 14.) magyar szociáldemokrata politikus, országgyűlési képviselő.
Élete bélyegkép|felvétel 1934-ből, családi tulajdonban Szülei paraszti családból származtak. Apja Ivanics (Honti) István (1879 –1950) rendőr, alhadnagyként ment nyugdíjba Kispesten. Anyja Tóth Rozália (1878–1974) háztartásbeli. Római katolikusok. Egyetlen testvére, Honti Eszter (1901– ) kivándorolt Argentínába. Először 1929–ben kötött házasságot, felesége Kovács Anna (1906–1995) háztartásbeli. Két gyermekük született, mindkettő mérnök lett: István (1934), László (1941). Második feleségét, Somogyi Annát (1922– ) 1958-ban vette el.
A négy polgári iskola elvégzése után műbútorasztalos képesítést szerzett Hosszú István üzemében. Több munkahelyen dolgozott a szakmájában, mígnem 1930-ban – tartósabb munkanélküliség után – a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Részvénytársaság repülőgépgyárában helyezkedett el, ugyancsak műbútorasztalosként. Óriási szaktudását a gyárban kamatoztatta. Továbbképezte magát a Fővárosi Iparrajz Iskolában, majd az Iparművészeti Főiskolán, később mestervizsgát tett.
Fiatal korában (1924 és 1926 között) előbb a Soroksár együttesében futballozott, majd a Budai 33-as klubbal írt alá szerződést. Egy súlyos térdsérülés miatt felhagyotta profi pályafutással. 1928-ban megnősült, 1930-ban költözött Csepelre. A Szent István út 36. számú házban lakott, amelyet még az ő szülei építettek.
Politikai pályája bélyegkép|1945. június, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője Bár kiváló szakmai felkészültsége okán az önálló ipar kiváltását is fontolgatta, mégis a politikai elkötelezettséget választotta életcéljául.
1922-ben belépett a famunkások szakszervezetébe (kezdetben könyvtáros), 1931-től a csepeli famunkáscsoport vezetőségi tagja. 1924-ben csatlakozott a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz, hamarosan beválasztották a helyi pártvezetőségbe (a végrehajtó bizottság jegyzője), 1937-től 1946-ig az MSZDP csepeli szervezetének titkára. 1938 és 1948 között a szociáldemokrata párt Budapest környéki végrehajtó bizottságának elnöki tisztét töltötte be, egyidejűleg tagja volt az országos pártválasztmánynak is. Részt vett a Vörös Segély-mozgalomban. 1939-től 1944-ig a csepeli képviselőtestület tagja. A nyilas uralom alatt több deportálásra jelölt családot sikerrel bújtatott. Utána a kitelepítés elleni harc és a szabotázs egyik szervezője.
A Csepeli Munkásotthonban kulturális előadásokat szervezett, mert a munkások művelődését fontosnak tartotta. Jó kapcsolatot ápolt Kéthly Annával, az MSZDP országos elnökével.
A Weiss Manfréd Gyárat egy tizenkét vezetőből (igazgatókból, főmérnökökből) álló agytröszt irányította, amelynek Ivanics István is tagja volt, ő a személyzeti ügyekért volt felelős.
Csepel felszabadítása után, 1945 elején az üzemi bizottság feladatát betöltő munkástanács tagja, a Weiss Manfréd Gyár személyzeti főnöke. 1945 nyarától az üzemi bizottság elnöke. 1945–1948 között a Csepeli Nemzeti Bizottság, a képviselőtestület és Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Törvényhatósági Bizottsága tagja. 1945. június 24-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé választották. 1945. november 4-től nemzetgyűlési, majd 1947. augusztus 31-től országgyűlési képviselő. Kiváló szónoki képességekkel rendelkezett.
A régi ismeretségi körével nekilátott a sportegyesületek újjászervezésének. Labdarúgó –, birkózóedzőket szerzett, majd újraindította a kajak–kenu szakosztályt. Számos társadalmi funkciót is betöltött: alelnöke volt a Magyar Vöröskeresztnek, első elnöke 1945 után a csepeli sportegyesületnek. Versenysakkozó volt.
1945-ben (a Szülői Munkaközösséggel, Ivanics Istvánné elnökletével) egyik megalapítója a később Jedlik Ányosról elnevezett csepeli bencés gimnáziumnak. Hitvallása szerint “az ifjúság nevelését valláserkölcsi alapokra kell helyezni”. A csepeli munkás dalkör elnöke.
1948. április 26-án a pártegyesítést előkészítő pártvezetés megfosztotta mandátumától. 1948 augusztusában Rajkánál megkísérelte átlépni a határt, de elfogták, és néhány hónapra leültették.
Börtönévei Ekkoriban már megindult a leszámolás a Rákosiékkal szembenálló szociáldemokratákkal. 1950. június 14-én Ivanicsot is letartóztatták. Mint a Piller Gyula és társai ügyének nyolcadrendű vádlottját a Budapesti Katonai Törvényszék 1950. augusztus 22-én első fokon, majd egy hét múlva másodfokon – a szociáldemokrata üzemi funkcionáriusok kém-, és összeesküvési kapcsolataira utaló koholt vádpontok alapján – életfogytiglani fogházra és vagyonelkobzásra ítélte. Az utolsó szó jogán a tárgyaláson azt mondta, hogy ifjúmunkás kora óta szervezett munkás, számára “a munkásmozgalom a nagy szerelem”. Családja sokáig azt sem tudta, hová vitték, utólag derült ki, hogy Recsken, Vácon, a budapesti Gyűjtőfogházban raboskodott. A börtönbüntetése utolsó évében az asztalosműhely vezetője volt. Nemzetközi nyomásra 1956. március 29-én szabadult. Szakmájában helyezkedett el.
A forradalomban 1956 októberében – a csepeli futballpályán közfelkiáltással – a Csepeli Nemzeti Bizottság elnökévé választották, ahol népszerűségét és elismertségét felhasználva igyekezett a helyi ügyeket intézni. Beiktatása első napján a lefogott mintegy 20 fiatalt kihozta a WM gyárból, megszövegezte a csepeliek 12 pontját és delegációt vezetett a proklamációval Nagy Imréhez a parlamentbe. Autókat indított vidékre élelmiszerért, felügyelte a nemzetőrök tevékenységét.
Tagja lett az október 31-én újjáalakult MSZDP vezetőségének, irányította a csepeli pártszervezet megalakítását. Fiaival és két kollégájával eltemette a templomkertben a kilőtt orosz katonák földi maradványait.
November 4. után három napra őrizetbe vették, de eljárás nem indult ellene. Nyugdíjazásáig visszatért a gyalupadhoz, szakmájába. Önként vállalt passzív rezisztenciával tiltakozott a hatalom gyakorlói ellen. 1958-ban rehabilitálták, majd 1962. július 14-én pere újratárgyalásán bűncselekmény hiányában felmentették (ennek ellenére a kádári-rendszerben még 1972-ben is besúgók jelentettek róla). Megírta emlékiratait; műve egyelőre kiadatlan.
1989 után A rendszerváltás után megalakult új képviselő-testület neki ítélte oda első ízben Csepel díszpolgára címét, nem sokkal a halála előtt. Egész élete Csepelhez kötötte, ahol a szülei is éltek.
“Nemzetközi nyomásra 1956 tavaszán engedték el apámat. Évekig nem beszélt arról, mi történt vele.” Kispesten asztalosként dolgozott tovább, és amennyire tudta, szervezte a kulturális életet. 1966-ban kényszernyugdíjazták. 1989. november 3-án az MSZDP 38. kongresszusán örökös tiszteletbeli titkárnak választották.
“Amikor 1993. június 14-én meghalt, teljesen megtelt a csepeli temető, annyian búcsúztatták” – idézte fel emlékeit a fiatalabb fia.
Művei Ivanics István emlékiratai, 149 oldal (családi magántulajdonban, valamint Vida István tulajdona, d.n.)
Jegyzetek
Források Piller Gyula és társai per anyaga BM III/15-g. sz. dosszié (ÁBTL) Ivanics István életrajza, Nemzetgyűlési Almanach, 1947. 241-242 (Hubai László – Kádár Zsuzsanna) Csernai Attila Ivanics Istvánról, Csepeli Hírmondó. 2024. június 15. https://www.facebook.com/CsepeliHirmondo/posts/ki-volt-ivanics-istv%C3%A1n-csepel-els%C5%91-d%C3%ADszpolg%C3%A1ra-a-rendszerv%C3%A1lt%C3%A1s-ut%C3%A1n-megalakult-/1022001166600679/ https://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=4432&catid=71%3Ai&Itemid=67
Kategória:Magyarországi politikusok Kategória:1906-ban született személyek Kategória:1993-ban elhunyt személyek