VI. Orbán pápa (), eredeti nevén Bartolomeo Prignano (Nápoly, kb. 1318 – Róma, 1389. október 15.) Róma püspöke, a katolikus egyház pápája volt 1378. április 8-tól haláláig. A Szentszék hivatalos pápalistája a 202. pápaként tartja számon. Prignano nem volt bíboros a megválasztása előtt; ő volt az utolsó olyan pápa, akit a bíborosi kollégium tagjain kívülről választottak meg.
Pontifikátusa a nyugati egyházszakadás kezdetéhez kapcsolódik. Megválasztása az avignoni pápaság után Rómában tartott első konklávén történt, feszült politikai és közrendészeti körülmények között. A bíborosok egy része néhány hónappal később érvénytelennek nyilvánította a választást arra hivatkozva, hogy a római tömeg nyomása alatt zajlott, majd Fondiban Genfi Róbert bíborost választotta meg, aki VII. Kelemen néven Avignonban alakított ki rivális pápai udvart.
Orbán képzett kánonjogász és tapasztalt kúriai tisztviselő volt, aki reformszándékkal lépett fel a pápai udvarban elterjedt visszaélésekkel, a szimóniával, a javadalomhalmozással és a bíborosi kollégium világi érdekhálózataival szemben. Ugyanakkor kormányzati stílusát kortársai és a modern szakirodalom is rendkívül konfliktusosnak, indulatosnak és bizalmat rombolónak írja le. A szakadás létrejötte ezért nem vezethető vissza kizárólag Orbán személyére: szerepet játszott benne az avignoni korszak öröksége, a római székhely kérdése, a konklávé szabadságának vitája, a bíborosi kollégium hatalmi igénye, a nápolyi politika, valamint az európai királyságok érdekrendszere is.
Származása és tanulmányai
Bartolomeo Prignano kb. 1318-ban született, valószínűleg Nápolyban. Apja Nicolò Prignano volt, aki feltehetően pisai eredetű, Nápolyba költözött kereskedő vagy kézműves társadalmi háttérből származott; anyja Margherita Brancaccio, nápolyi nemesi család tagja volt. Születési helyét illetően a szakirodalom nem teljesen egységes: Nápoly a leggyakoribb megjelölés, de dél-itáliai helyi hagyományok más településeket is említenek.
Fiatalon egyházi pályára lépett, de nincs biztos adat arra, hogy szerzetes lett volna. A források inkább kánonjogászként, nápolyi kanonokként, egyházkormányzati tisztviselőként és a pápai kancellária szakemberként írják le. Tanulmányait a nápolyi egyetemen végezte, ahol kánonjogot tanult; 1360-ban a nápolyi Studium rektoraként is említik. Ez fontos különbség a régebbi összefoglalásokkal szemben, amelyek gyakran csak avignoni udvari karrierjét hangsúlyozták.
Prignano később Avignonban a pápai kúria szolgálatába került. Itt jogi és adminisztratív feladatokat látott el, és a pápai kancellária működésében szerzett nagy tapasztalatot. A források szerint különösen pontos, fegyelmezett, jogilag képzett és hatékony tisztviselő hírében állt.
Egyházi pályája pápává választása előtt
1363. március 22-én V. Orbán pápa Prignanót Acerenza érsekévé nevezte ki; püspökké szentelését a Catholic Encyclopedia 1364. március 21-re teszi. Acerenza a Nápolyi Királyság területén feküdt, így Prignano továbbra is szoros kapcsolatban maradt a dél-itáliai egyházi és politikai környezettel.
XI. Gergely pápa 1377-ben Bari érsekévé tette. Ugyanebben az időszakban a pápai kúria Rómába való visszatérése miatt több kúriai tisztség tényleges betöltése nehézzé vált. Mivel a bíboros alkancellár Avignonban maradt, Prignano jelentős szerepet kapott a pápai kancellária irányításában. Ez a hivatalos ügyintézésben, pénzügyekben és jogi eljárásokban szerzett tapasztalat később fontos érv volt megválasztása mellett.
Prignano tehát nem a bíborosi kollégium tagjaként, hanem a pápai kúria magas rangú, tapasztalt, dél-itáliai származású hivatalnokaként vált pápajelöltté. A bíborosok számára előnye volt, hogy itáliai volt, de nem római; a francia és itáliai frakciók között kompromisszumos jelöltként jelenhetett meg.
Az avignoni pápaság vége és XI. Gergely halála
A 14. század nagy részében a pápai udvar Avignonban működött. Ez a korszak jelentős adminisztratív központosítással járt, de egyben súlyos feszültségeket is okozott: Róma politikai és gazdasági jelentősége visszaesett, az itáliai pápai területek feletti ellenőrzés meggyengült, és Európa több részén megerősödött az a vélekedés, hogy a pápaság túlságosan francia befolyás alatt áll.
XI. Gergely 1377 januárjában visszatért Rómába, részben az itáliai helyzet, részben a reformigények, részben pedig olyan személyek sürgetése miatt, mint Sienai Szent Katalin. Visszatérése azonban nem oldotta meg azonnal az avignoni korszak örökségét. A bíborosi kollégium jelentős része francia vagy francia kapcsolatrendszerű maradt, Róma pedig politikailag bizonytalan és közrendészeti szempontból feszültségekkel terhelt város volt.
XI. Gergely 1378. március 27-én halt meg Rómában. Halála előtt, március 19-én adta ki a Periculis et detrimentis kezdetű rendelkezést, amely az adott pápaválasztásra rendkívüli eljárási könnyítéseket tartalmazott. A bulla célja nem az egyházszakadás „legalizálása” volt, hanem a hosszú széküresedés és a veszélyes római helyzet elkerülése: lehetővé tette, hogy a jelen lévő bíborosok a hiányzók bevárása nélkül, rövidebb határidővel és szükség esetén rendkívüli körülmények között válasszanak pápát. A dokumentum később szerepet kapott a választás érvényességéről folytatott jogi vitákban.
Az 1378-as római konklávé
A konklávé 1378. április 7-én nyílt meg a Vatikánban. A bíborosi kollégium huszonhárom tagja közül tizenhat volt jelen. A résztvevők között a francia többség továbbra is meghatározó volt, de a francia bíborosok sem alkottak egységes blokkot: külön csoportot alkottak a Limousinból származók, más francia kardinálisok, az itáliaiak és a spanyol Pedro de Luna.
A konklávé körül erős római nyomás alakult ki. A város lakossága attól tartott, hogy egy újabb francia pápa visszaköltözteti a kúriát Avignonba. A rómaiak ezért római vagy legalább itáliai származású pápát követeltek. Ez a nyomás valós tényező volt, és a későbbi jogi viták egyik központi pontjává vált. Ugyanakkor a források alapján nem egyszerűsíthető úgy, hogy a bíborosok pusztán a tömeg kényszerének engedve választottak volna.
A bíborosoknak olyan jelöltet kellett találniuk, aki nem tartozott közvetlenül egyik bíborosi frakcióhoz sem, itáliai származása miatt elfogadható lehetett Róma számára, de dél-itáliai és Anjou-kapcsolatai miatt nem tűnt teljesen idegennek a francia körök számára sem. Ebben a helyzetben merült fel Bartolomeo Prignano, Bari érsekének neve.
1378. április 8-án Prignanót megválasztották pápává. A források szerint a választást később megismételték vagy megerősítették, ami az urbanista jogi érvelésben fontos szerepet kapott: támogatói szerint ez azt bizonyította, hogy a bíborosok tudatosan és szabadon fogadták el őt. A zavaros helyzetben a római tömeg egy ideig azt hitte, hogy az idős Tebaldeschi bíborost választották meg, ami újabb zavargásokhoz és félreértésekhez vezetett.
Prignano április 9-én nyilvánosan elfogadta a választást, és az Orbán nevet vette fel. 1378. április 18-án, húsvét napján koronázták meg. Ezért a pápai infoboxban az április 18-i adatot nem püspökszentelésként, hanem pápai koronázásként vagy beiktatásként kell értelmezni.
A választás érvényességének vitája
VI. Orbán megválasztását a bíborosok eleinte elismerték. Részt vettek a szertartásokon, tiszteletet tettek előtte, leveleket küldtek róla, és a pápai udvar működése megindult. Ez a tény később az urbanista álláspont egyik legfontosabb érve lett.
A bíborosok később arra hivatkoztak, hogy a római tömeg fenyegetése miatt a választás nem volt szabad, ezért kánonjogilag érvénytelen. A modern szakirodalom az ügyet nem pusztán jogtechnikai kérdésként kezeli. A választás körül valóban volt külső nyomás, de a bíborosok későbbi elpártolásában Orbán kormányzati stílusa, reformtörekvései, a bíborosi privilégiumok korlátozásának szándéka és a római székhely kérdése is döntő szerepet játszott.
A katolikus egyház hivatalos pápalistája VI. Orbánt tekinti a római sor törvényes pápájának, míg Genfi Róbertet, VII. Kelement ellenpápaként tartja számon. A történeti bemutatásban ugyanakkor világosan meg kell különböztetni a későbbi hivatalos egyházi besorolást a korabeli bizonytalanságtól, amelyben Európa jelentős része ténylegesen két pápai engedelmesség között oszlott meg.
Reformtörekvései és kormányzati stílusa
Orbán pápaságának első hónapjaiban világossá vált, hogy reformálni kívánja a kúriát. Fellépett a szimónia, a javadalomhalmozás, a bíborosok túlzott világi jövedelmei, az avignoni korszakból örökölt pénzügyi visszaélések és a kúriai fegyelem hiányosságai ellen. E törekvések önmagukban nem voltak alaptalanok: a 14. század végén a pápai udvar reformja széles körben sürgetett ügy volt.
A reform szándéka azonban Orbánnál gyakran olyan stílussal párosult, amely gyorsan elidegenítette tőle a bíborosokat. Kortársai közül többen indulatosnak, sértő modorúnak, gyanakvónak és kiszámíthatatlannak írták le. A modern történetírás ezt nem pszichiátriai diagnózisként, hanem kormányzati magatartásának egyik fő problémájaként tárgyalja. A bíborosokat nyilvánosan bírálta világi életmódjuk és gazdagságuk miatt, és kevés diplomáciai érzékkel kezelte a francia többségű kollégium érzékenységét.
Sienai Szent Katalin, aki XI. Gergely Rómába való visszatérését is támogatta, Orbánt törvényes pápának tekintette, ugyanakkor leveleiben mértékre, szelídségre és körültekintésre intette. Ez jól mutatja, hogy a kortárs urbanista táborban is voltak olyanok, akik a pápa törvényességét elfogadták, de kormányzati módszereit veszélyesnek tartották.
A bíborosi kollégiummal való szakítás
A francia bíborosok 1378 májusában és júniusában fokozatosan eltávolodtak Rómától. Részben a hőségre, részben a biztonságra hivatkozva Anagniba mentek, ahol egyre nyíltabban vitatták Orbán választásának érvényességét. A római Angyalvár ellenőrzése, az Orsini- és Caetani-családok szerepe, valamint a nápolyi politikai kapcsolatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a bíborosi ellenzék mozgástere megnőtt.
Orbán kezdetben megpróbálta visszatéríteni őket engedelmességébe. A mellette maradt itáliai bíborosok közvetítésével tárgyalási lehetőséget keresett, de az ellenzéki bíborosok hamarosan maguk mellé állították az itáliai kardinálisokat is. A bíborosok két megoldási javaslatot is felvetettek: egyetemes zsinat összehívását vagy kompromisszumos egyezséget. Ezek a javaslatok később a szakadás megoldására irányuló zsinati gondolkodás előzményeiként is értelmezhetők.
1378. augusztus 2-án a bíborosok kiadták híres nyilatkozatukat, amelyben Orbán választását érvénytelennek minősítették. A dokumentum jogi, történeti és vádiratszerű elemeket vegyített; forrásértéke ezért jelentős, de egyben erősen pártos is. A nyilatkozat a római tömeg nyomását tette meg az érvénytelenség fő indokának, de a háttérben Orbán reformpolitikája és személyes konfliktusai is meghatározóak voltak.
Fondi és VII. Kelemen megválasztása
Az ellenzéki bíborosok Anagniból Fondiba vonultak, ahol Onorato Caetani védelme alatt álltak. Fondi a Nápolyi Királyság befolyási övezetéhez tartozott, így az ügy gyorsan összekapcsolódott I. Johanna nápolyi királynő politikájával is.
1378. szeptember 20-án a fondi bíborosok Genfi Róbertet választották meg pápának, aki VII. Kelemen néven lépett fel. A Szentszék mai listája VII. Kelement ellenpápaként tartja számon. Genfi Róbert tapasztalt politikai és katonai szereplő volt; korábbi itáliai működése, különösen a cesenai vérengzéshez kapcsolódó hírneve, már életében erősen ellentmondásossá tette alakját.
Orbán válaszul kiközösítette Kelement és támogatóit; Kelemen és hívei ugyanezt tették Orbánnal. Ezzel formálisan is megkezdődött a nyugati egyházszakadás, amely 1378-tól 1417-ig tartott, és a nyugati kereszténységet két, később három rivális pápai engedelmességre osztotta.
Az európai engedelmességek megoszlása