Louis Althusser (Bir Mourad Raïs, Algír tartomány, 1918. október 16. – La Verrière, 1990. október 22.) francia marxista filozófus. Különösen az 1960-as és 1970-es években gyakorolt számottevő befolyást a marxista gondolkodásra, amikor Marx műveinek új, „anti-humanista” és strukturális olvasatával éles vitákat indított el a marxista filozófia tudományos státuszáról és módszertanáról. Ideológiaelmélete széles körben formálta a társadalom- és bölcsészettudományokat, és fontos kiindulóponttá vált számos posztmarxista irányzat számára. Gondolkodásának egyes elemei inspirálták az analitikus marxizmust, a kritikai realizmust és a nyelvfilozófia egyes irányzatait is. Hatása – gyakran közvetett módon – mindmáig érzékelhető az irodalomtudomány, a politikai filozófia, a történettudomány, a közgazdaságtan és a szociológia területén. Az elmúlt évtizedekben életművét és önéletrajzi írásait újraértékelő kutatások indultak meg.
Althusser többek között Alain Badiou, Michel Foucault, Jacques Derrida, Maurice Godelier, Nicos Poulantzas, Jacques Rancière, Étienne Balibar, Régis Debray, Bernard-Henri Lévy és Jacques-Alain Miller tanára volt.
Élete Gyermekkor és tanulmányok Louis Althusser 1918. október 16-án született Birmandreis-ben, Algír egyik külvárosában, francia pieds-noirs családban. Apja a francia hadsereg tisztje volt, majd bankárként dolgozott Algírban. Gyermekkorát – saját későbbi önéletrajzi reflexióitól eltekintve – kiegyensúlyozott körülmények között töltötte Észak-Afrikában, egy stabil kispolgári családi közegben.
1930-ban a család Marseille-be, majd 1936-ban Lyonba költözött. Althusser kiváló tanuló volt, aktívan részt vett a cserkészmozgalomban, majd a rangos Lycée du Parc diákjaként kezdett felkészülni a grandes écoles felvételijére. Vallásos neveltetése és katolikus tanárai – köztük Jean Guitton és Jean Lacroix – jelentős hatást gyakoroltak rá. 1937-ben csatlakozott a Jeunesse étudiante chrétienne katolikus ifjúsági szervezethez. Katolicizmusa és egyházi kötődései még a Francia Kommunista Pártba való későbbi belépése után is fennmaradtak.
Háború és hadifogság 1939-ben felvételt nyert a párizsi École normale supérieure-re (ENS), de a tanév kezdete előtt katonai szolgálatra hívták be. Röviddel ezután tüzérezredével együtt hadifogságba esett, és a második világháború hátralévő részét egy észak-németországi fogolytáborban töltötte. Önéletrajzi írásaiban később hangsúlyozta, hogy a fogságban megtapasztalt közösség, szolidaritás és politikai aktivitás fontos szerepet játszott a kommunizmus felé fordulásában. Ugyanakkor ebben az időben jelentkeztek azok a súlyos depressziós epizódok is, amelyek egész életét végigkísérték.
Az ENS és a filozófiai pálya kezdete 1945-ben szabadult, majd megkezdte tanulmányait az ENS-en. Huszonhét évesen készült fel az agrégation vizsgára, amelyet 1948-ban sikeresen letett (az írásbeli részen első, a szóbelin második helyen végzett). Tanulmányai során elsősorban a 19. századi német idealizmus – különösen Hegel és Marx – foglalkoztatta. 1947-ben Gaston Bachelard irányításával szerezte meg felsőfokú diplomáját A tartalom kérdése G. W. F. Hegel gondolkodásában című dolgozatával.
Az agrégation után az ENS agrégé répétiteur-jévé nevezték ki, ahol több mint harminc éven át tanított és irányította a hallgatók felkészülését. Tanári munkája során filozófiai témájú kurzusokat és szemináriumokat vezetett, és számos később meghatározó francia gondolkodóra gyakorolt tartós hatást, köztük Alain Badiou-ra, Pierre Bourdieu-re és Michel Foucault-ra.
Kapcsolata a Kommunista Párttal és Hélène Rytmann-nal A háború utáni években három meghatározó kapcsolat alakult ki Althusser életében: a Kommunista Párthoz való kötődése, Hélène Rytmann-nal való élettársi (később házastársi) kapcsolata, valamint a pszichiátriával való tartós viszonya. Rytmann-nal való kapcsolata kezdetektől fogva összetett volt: jelentős korkülönbség (Rytmann 8 évvel idősebb volt nála), eltérő élettapasztalat és Rytmann konfliktusos pártbeli helyzete is terhelte.
Althusser 1948-ban belépett a Kommunista Pártba. Az 1950-es években igyekezett aktívan részt venni a pártmunkában, marxista tanulmányi kört szervezett az ENS-en (Cercle Politzer), és megpróbálta elérni Rytmann rehabilitációját a Párton belül, sikertelenül. Saját visszaemlékezései szerint politikai aktivistaként kevéssé volt hatékony, ugyanakkor pártkapcsolatai és személyes kötődései elmélyültek.
Az 1950-es évek: kettős élet Az 1950-es években Althusser egyszerre volt viszonylag visszahúzódó akadémiai filozófus és elkötelezett párttag. Bár kollégákat és hallgatókat toborzott a Kommunista Párt számára, oktatói tevékenységében többnyire kerülte a nyílt marxista és politikai tematizálást. Kutatásai ekkor elsősorban a 18. századi politikai filozófiára irányultak; életében megjelent egyetlen monográfiája Montesquieu-ről szólt. 1954-ben az ENS secrétaire de l’école littéraire posztjára léptették elő, ami intézményi elismertségét is jelezte.
Elméleti áttörés és nemzetközi ismertség 1961-ben A fiatal Marxról című tanulmányával Althusser központi szereplővé vált a Marx életművének egységéről és a marxista filozófia alapjairól szóló vitákban. Írásai a Francia Kommunista Párt válságának idején jelentek meg, és „tudományos” alternatívát kínáltak a sztálinizmussal és a marxizmus humanista revízióival szemben. A következő években rendszeresen publikált; 1965-ben jelent meg Marxért (Pour Marx), valamint a tanítványaival közösen írt Olvasni A tőkét (Lire le Capital). Munkáit gyakran a strukturalizmushoz sorolták, ami tovább növelte hatásukat Franciaországban és nemzetközileg.
Politikai állásfoglalások és visszaszorulás Az 1960-as évek közepén Althusser megkísérelte elméleti tekintélyét a Kommunista Párton belüli reformok kikényszerítésére felhasználni, ám csak korlátozott sikereket ért el. Az 1968. májusi események idején – pszichiátriai kezelése miatt – nem vett részt a nyilvános vitákban, ami jelentősen csökkentette hallgatói támogatását. Az 1970-es évek közepén újra fellépett a Párt irányvonala ellen, amikor az eltávolodott a marxista–leninista hagyománytól, de ez a politikai fellépése sem vezetett érdemi változáshoz.
Utolsó évek Althusser egész életében súlyos depresszióval küzdött, amely az 1970-es évek végére jelentősen elmélyült. 1980 novemberében, egy újabb pszichés összeomlást követően megfojtotta feleségét, Hélène Rytmannt. Pszichiátriai szakvélemény alapján beszámíthatatlannak nyilvánították, és nem indult ellene büntetőeljárás. Életének utolsó évtizedét részben intézetekben, részben párizsi lakásában töltötte. Ebben az időszakban még megírta önéletrajzát és kísérletet tett korábbi munkáinak filozófiai újragondolására, de ezen művei csak halála után jelentek meg. 1987-től a La Verrière-i pszichiátriai intézetben élt, ahol 1990. október 22-én szívrohamban hunyt el.
Munkássága Korai munkásság (1946–1960) Noha Althusser 1961 előtti írásait az 1990-es évektől kezdve antológiákban közreadták és több nyelvre lefordították, ezek sokáig csekély kritikai figyelmet kaptak. Módszer, stílus és inspiráció tekintetében e szövegek Althusserét jelentősen megkülönböztetik a Pour Marx és az Olvasni A tőkét szerzőjétől. Az 1940-es évek írásai közel állnak a később általa bírált marxista humanizmushoz, míg az 1950-es évek szövegeiben a sztálinista marxizmus toposzai jelennek meg kritikátlanul. Mindazonáltal e munkák számos visszatérő althusseri problémát előlegeznek meg, és olyan belső feszültségeket hordoznak, amelyek klasszikus és késői műveiben is újra megjelennek.
Kereszténység és marxizmus Az 1946 és 1951 között keletkezett esszék Althusser kísérletét dokumentálják a kereszténység és a marxizmus viszonyának újragondolására. A tisztességes érzések internacionáléja című írásában elutasítja azt az egzisztencialista nézetet, amely az atomkorszak szorongását egyetemesként írja le. E felfogást idolátriának minősíti, mivel az Istennel szembeni egyenlőséget a halálfélelemmel szembeni egyenlőséggel helyettesíti, és figyelmen kívül hagyja a proletariátus sajátos történeti helyzetét. Egy 1947-es esszé (Ténykérdés) a keresztény célok szocialista eszközökkel való megvalósítása mellett érvel, és hegeliánus kritikát fogalmaz meg a katolikus egyházzal szemben. 1949-re Althusser feladja a kereszténység és marxizmus összeegyeztetésének lehetőségét, és Jean Lacroix-hoz írott levelében már a kommunista cselekvést tekinti a keresztény értékek egyetlen történeti megvalósítási formájának. Ettől kezdve a két hagyomány explicit szintézisével nem foglalkozik tovább.
Hegeliánus marxizmus A második csoportba Hegellel foglalkozó, elsősorban akadémiai közönségnek szánt írásai tartoznak. Ezek Hegel filozófiáját részben recepciótörténeti, részben szisztematikus elemzés tárgyává teszik. Az 1946–1950 közötti szövegek Hegel örökségét alapvetően pozitívan értékelik. Az 1947-es dolgozatban (A tartalom G. W. F. Hegel gondolkodásában) Althusser amellett érvel, hogy a dialektika nem formája, hanem történeti-politikai tartalmainak kudarca miatt kritizálható. Az ifjúhegeliánus hagyományt követve Hegel dialektikáját használja fel Hegel ellen, például a porosz állam dialektikus beteljesülésének tézisével szemben. Bár Marx kritikájára támaszkodik, Althusser ekkor még nem szakít Hegel történet-, logika- és szubjektumfelfogásával, sőt Marxot is azzal vádolja, hogy egy adott történeti formációt téveszt össze a dialektika beteljesülésével. Ebből fakad a dialektika abszolút, történetfölötti végpontjára való hivatkozás, amely későbbi műveiben az empirizmus kritikájaként tér vissza.
Marx, nem Hegel Az 1950-es évek elején Althusser elfordul attól a nézettől, hogy a marxizmus szükségszerűen hegeliánus volna. Egy 1950-es recenzióban a francia Hegel-reneszánszt burzsoá ellenoffenzívaként értelmezi Marxszal szemben. Két 1953-as esszében Mehring és Lenin álláspontját követve amellett érvel, hogy Marx fejlődésének egy pontján végleg szakít Hegellel, és önálló tudományos módszertant dolgoz ki. E szövegek a párt ortodox marxizmus–leninizmusát ismétlik (a dialektika „megfordítása”, a történelmi materializmus tudományos jellege, az elmélet felülről való közvetítése), ugyanakkor már megjelennek bennük jellegzetes althusseri motívumok: a tudomány ideologikus mozzanata, az elmélet és gyakorlat viszonya, valamint a jelenlegi tudás kvázi-transzcendentális státusza. Egy 1955-ös, Paul Ricœur-rel vitázó írás a történeti tudomány objektivitása mellett érvel, előkészítve Althusser későbbi pozícióit.
Történeti munkák: Montesquieu és Feuerbach Az 1950-es évek második felében Althusser figyelme Marx előtti gondolkodókra irányul. Montesquieu politikai filozófiájáról írt monográfiájában azt állítja, hogy Montesquieu egyrészt az „emberek konkrét viselkedésének” vizsgálatával hozzájárul a történelem tudományos megközelítéséhez, másrészt idealista marad, amennyiben adottnak tekinti a fennálló politikai formákat. E kettősség későbbi Marx-értelmezéseiben is visszatér. Feuerbach fordításaihoz és kommentárjaihoz fűzött megjegyzéseiben Althusser azt hangsúlyozza, hogy Marx korai írásai mennyiben támaszkodnak Feuerbachra, s hogy e mozzanatok hiányként válnak láthatóvá Marx érett műveiben. Ezek a munkák közvetlen előkészítői annak a Marx-kutatásnak, amelyet Althusser 1961-ben A fiatal Marxról című tanulmányával indított el.
Klasszikus korszak (1961–1966)