Charles Christopher Parker, Jr. (Kansas City, Kansas, 1920. augusztus 29. – New York, 1955. március 12.) Grammy-díjas amerikai jazz-szaxofonos, zeneszerző.

Az egyik legnagyobb hatású jazz-zenészként tartják számon Louis Armstrong és Duke Ellington mellett. Elismertségét és hírnevét mi sem bizonyíthatja jobban, mint a szakmai kritika hangját megszólaltató Scott Yanow jazz kritikus véleménye: „Parker vitathatatlanul minden idők legnagyobb szaxofonosa volt.” Beceneve a „Yardbird” (fegyenc, csirke/baromfi) vagy „Bird” (madár) még karrierje kezdetén ragadt rá és többféle magyarázat is született róla. Beceneve sok művében visszaköszönt, például: „Yardbird Suite”, „Chasin’ the Bird”, „Blue Bird” vagy „Bird Feathers”. Többek között a nevét viseli egy nightclub New Yorkban (Birdland) George Shearing híres száma a Lullaby of Birdland, illetve Wayne Shorter, Jaco Pastorius és Joe Zawinul zenekarának a Weather Reportnak, „Birdland” című kompozíciója.

Parker vezető szerepet játszott a bebop stílus megalkotásában, amit gyors tempó (többnyire 200-300 BPM között) és a melódia helyett a harmóniára alapozott komplex improvizáció. Parker újszerű megközelítése a melódia-ritmus-harmónia hármashoz, hatalmas befolyással bírt és bír a zenészekre mind a mai napig. Sok szerzeménye vált többször feldolgozott standard zenévé, például a „Billie’s Bounce”, „Donna Lee”, „Antropology”, „Ornithology”.

Parker szárnyaló, gyors és ritmikailag aszimmetrikus rögtönzései könnyen ámulatba ejthetik azt, aki hallgatja. Mindazonáltal ha közelről vizsgáljuk a játékát hallhatjuk, hogy minden szólója teljes, tudatosan felépített frázis, ahol minden hangnak megvan a maga helye. Parker ötletei a harmóniákról forradalmiak voltak, bemutatva egy új hangzást, használva az akkordok színező hangjait,(9, 11 és 13), valamint egész sor új alterált akkordot és skála behelyettesítéseket (például tritónusz behelyettesítés). Szaxofonjának hangja egyszerre volt tiszta, metsző és szomorúan édes. Habár rengeteg felvétele demonstrálja Parker szikrázóan virtuóz és harmóniailag bonyolult játékát, (a korai „Ko-Ko” remek példa erre), bluest is ugyanolyan jól játszott. Téma nélküli blues improvizációja a „Parker’s Mood” egyike a legmélyebb hatású felvételeknek, mint például Armstrong „West End Blues”, vagy Miles Davis „Flamenco Sketches” című száma.

Számos alkalommal keverte a jazzt más műfajokkal a klasszikus zenétől a latin zenéig, kikövezve az utat a jövő jazz generációinak.

Életpályája Gyermekkora

Charles Christopher Parker Jr. Kansas Cityben, Kansas államban született és Kansas Cityben, Missouri államban nőtt fel. Az egyetlen gyermeke volt Charles Parkernek, és az akkor 17 éves Addie Bayleynek. Édesapja énekes-zongorista volt a környék bárjaiban, később vasúti pincér, vagy szakács. Édesanyja a helyi Western Union kirendeltségen dolgozott. Korai éveiben zenei tehetsége csak abban mutatkozott meg, hogy énekelt a helyi katolikus iskola, a Charles Sumner Általános Iskola kórusában. Parker 11 évesen kezdett zenélni először, majd 14 évesen bekerült az iskolai zenekarba ahol alt-, majd baritonszaxofonon játszott, amelyet az iskolától bérelt. Ekkortájt a legnagyobb hatással egy harsonás, Robert Simson volt rá, akitől tanulta az improvizálás alapjait. Ezután kérte meg anyját, hogy vegyen neki saját szaxofont, amit 13 évesen meg is kapott. Az állítás, miszerint Parker soha nem tanult zenét, egyszerűen nem igaz. Egy történet szerint, A Kansas béli Hi Hat Clubban beszállt egy jam session-be (örömzenélés), hogy eljátszhassa azt a két számot, amit megtanult fejből: a „Lazy River” és a „Honeysuckle Rose” című darabokat. Sajnos – vagy éppen szerencsére- a zenekar más hangnemben kezdte játszani, mint amit Parker megtanult, ezt észre sem véve játszott tovább. Mindennek a tetejébe, halvány fogalma sem volt arról, hogy hogyan kell improvizálni. A zenekar kinevette és kiközösítette a klubból.

Korai évei

1937-ben Parker a Reno Club-ban beszállt egy örömzenélésbe a Count Basie bigband zenészeihez. A dobos ’Papa’ Jo Jones Parker szólója közben leszerelte az egyik cintányért és keresztülvágta a termen, hogy érzékeltesse véleményét a fiatal Bird tehetségéről. Parker megszégyenülten hagyta el a klubot, és ezután évekig csak gyakorolt. Fejleszteni kezdte magát azzal, hogy megtanulta a blues, a „Cherokee” és a "rhythm changes” harmóniamenetét mind a 12 hangnemben. Egy interjúban, amit Paul Desmond szaxofonos készített vele, elmondta, hogy képes volt napi 12-15 órát gyakorolni 3-4 évig. Ez a történet segíthet megérteni, hogy miért játszott néha szokatlan hangnemekben, például hangzó E-ben (ami az altszaxofonon C#-t jelent). Ebben az időben a legnagyobb példaképe a Basie bigband altszaxofonosa, Buster ’Professor’ Smith volt.

Szintén 1937-ben csatlakozott az autodidakta zongorista és zenekarvezető Jay McShann zenekarához és beutazta az államok délnyugati részét, valamint megfordult Chicagoban és New Yorkban is. Ezzel a zenekarral készítette első felvételeit, a „Moten Swing”, „Lady Be Good” és „Coquette” című felvételeket 1940 novemberében. Fél évvel később készültek az első eladásra szánt felvételek, a „Swingmatism”, „Dexter Blues” és a „The Jumpin’ blues” melyeket Dallasban, 1941 áprilisában vettek fel.

New Yorkban

1939-ben költözött New Yorkba. Folytatta zenei karrierjét, de sok más munkája is volt, többek között mosogatott egy étteremben, ahol a világ egyik legjobb zongoristájaként számon tartott Art Tatum játszott. Parker stílusában később visszaköszönt Tatum virtuóz játéka.

1942-ben Parker otthagyta McShann zenekarát, és a szintén zongorista Earl ’Fatha’ Hinesszal játszott együtt hét hónapot. A bebop korai időszakát nehéz dokumentálni, mivel a Zenészek Amerikai Szövetségének sztrájkja miatt nem készültek hivatalos felvételek 1942 és 1943 nagy részében. Azt mindenesetre tudjuk, hogy Parker több zenésszel járt össze olyan Harlem-béli helyeken, mint a Minton’s Playhouse és a Clark Monroe’s Uptown House. Ezek között a stílusromboló –és építő zenészek- között találjuk John Birks ’Dizzy Gillespiet, a zongorista Thelonious Monkot, a gitáros Charlie Christiant, valamint Max Roach és Kenny ’Klook’ Clarke dobosokat. A bebop zenészek hitvallását jól kifejezi az a szállóige, amit Mary Lou Williams Monknak tulajdonított: „egy olyan zenét akartunk, amit ők nem tudnak eljátszani”. Az ők ebben az esetben a többi, nagyrészt fehér zenészeket, zenekarvezetőket jelentette, akik kisajátították maguknak a zeneipart és profitáltak belőle, valamint olyan nem szívesen látott zenészeket, akik Parkerrel, Dizzy Gillespievel és a többiekkel akartak játszani. Ezek a zenekarok a méltán híres 52. utca mulatóiban játszottak. Parker ebben az időben sokat tanult az elismert zenetanártól, Maury Deutchtól.

Bebop

Ekkorra Parker már a bebop egyik vezető egyéniségének számított. Állítása szerint az új stílus úgy született, hogy 1939-ben a „Cherokee” című sztenderdet játszotta William ’Biddy’ Fleet gitárossal, amikor megtalálta azt a módszert, amivel lejátszhatta azt a hangzást, amit néha hallott a fejében. Elkezdte a skálák akusztikai felső tartományát használni, vagyis az akkordok 9. 11. és 13. fokait. Ekkor Parker rájött, hogy a kromatikus skála 12 hangja könnyen átvezet bármilyen más hangnembe, amivel áttörte azokat a korlátokat, amibe a zenészek beleütköztek. A valóságban a bebop születése sokkalta nagyobb horderejű mozzanat volt, mint ahogy ezt ez a történet érzékeltetni tudja.

Korai éveiben ez a stílust mellőzték és megvetették az öregebb, befutott zenészek. (Louis Armstrong még egy bebopot gúnyoló dalt is írt, amiben többek között scat-énekesi tudását felhasználva „érzékeltette” a bebop zene összevisszaságát, és létjogosulatlanságát a swinggel szemben). Ezeket a zenészeket a bop követői nemes egyszerűséggel penészes fügéknek hívták. Ugyan néhány híres muzsikus, mint például Coleman Hawkins tenorszaxofonos, és Benny Goodman, a ’swing királya’ pozitívan fogadta ezt a modernebb stílust, a bebop 1945-ig szerény népszerűségnek örvendett. Ebben az évben, június 22-én volt ugyanis Parker és Dizzy, New York-i városházán előadott koncertje, ami alapjaiban rengette meg a jazz világát. Ezt a felvételt csupán 2005-ben adták ki az Uptown Records gondozásában.

November 26-án volt egy másik koncert, amit az LP-korszakban a legjobb jazzkoncertnek választottak. Ezen a koncerten olyan dalok hangzottak el, mint a „Ko-Ko” (a „Cherokee” harmóniáit felhasználva), a „Billie’s Bounce”, „Now’s the Time” (12 ütemes bluesok) és a „Thriving on a Riff”.

Nem sokkal később a Parker/Gillespie zenekar Los Angelesbe utazott, hogy eleget tegyenek egy megbeszélt előadásnak Billy Berg klubjában, ami nem volt túl sikeres. Ezután a zenekar nagy része visszament New Yorkba, míg Parker Kaliforniában maradt.

Drogfüggőség

1936-ban, Hálaadáskor Parker autóbalesetet szenvedett, -amelynek következtében több bordája is eltört és a gerince is megsérült- kórházba került és rövid idő alatt morfin függővé vált. Drogfüggősége élete végéig kísérte és halálában is szerepet játszott. Élete jó példa a jazz és a drogok kapcsolatára ebben a korban.

Habár függősége ellenére is kiválóan játszott, viselkedése kezdett veszélyesen szeszélyessé válni. Mivel a drogterjesztője letartóztatása után nehezen jutott anyaghoz, inni kezdett, hogy kompenzálja a heroin hiányát. Erre ékes bizonyíték az 1946. július 29-én fölvett lemez. Nem sokkal előtte Parker körülbelül egy liter whiskey-t ivott meg. A „Max Making Wax” című szám felvételénél tisztán hallható, hogy az első két ütemben nem tud belépni, szólója elején pedig annyira dülöngélt a mikrofon előtt, hogy szaxofonjának hangja többször is elhalkul. A következő szám, a „Lover Man” rögzítésénél Ross Russel producer tartotta Parkert a mikrofon előtt. Az utolsó számnál a szólója első nyolc ütemével még elboldogult, de a következő nyolcban annyira elkezdett erőlködni, hogy a felvételen közreműködő trombitás, Howard McGhee ráordított Bird-re, hogy: „Fújjál!”. McGhee üvöltése tisztán hallható a felvételen. Néhányan, például a bőgős Charles Mingus szerint ezek a felvételek a jobbak közé tartoznak, a nyilvánvaló hibák ellenére is. Parker gyűlölte ezt a felvételt, és sosem bocsátotta meg Ross Russelnek, hogy kiadta a lemezt.

A lemezfelvétel estéjén szállodai szobájában Parker annyira berúgott, hogy többször ment le a hotel előcsarnokába anyaszült meztelenül, hogy telefonálni akar, de ezt mindig megtagadták tőle, végül a szálloda vezetője egyszerűen bezárta őt a szobájába. Valamikor az éjszaka folyamán aztán felgyújtotta hotelszobájának ágyát egy cigarettával, majd végigrohant a szálló előcsarnokán, mindössze a zokniját viselve. Letartóztatták és beutalták a Camarillo Állami Elmegyógyintézetbe, elvonókúrára, ahol hat hónapot töltött.

Elhagyva a kórházat Parker tiszta és egészséges volt és elkészítette élete legjobb felvételeit. Mielőtt eljött Kaliforniából felvette a „Relaxin’ in Camarillo” című felvételt, utalva kórházi ápolására. Visszatérve New Yorkba több tucat Savoy és Dial jelzésű lemezt vett fel. Sok ezek közül az úgynevezett klasszikus kvintettjével készült, vagyis Miles Davis trombitással, Duke Jordan és Bud Powell zongoristával, Tommy Potter basszistával és Max Roach dobossal. Fontos mozzanatai voltak ennek az időszaknak azok a felvételek, amelyeket a zenekar lassú, ismert dalokról készített, például az „Embraceable You” vagy a „Bird Of Paradise” (az „All The Things You Are” akkordmenetével).

Charlie Parker vonósokkal