Tlemcen (/tlɛmˈsɛn/ ) Algéria északnyugati részének második legnagyobb városa Orán után, és Tlemcen tartomány fővárosa. A város fejlett bőr-, szőnyeg- és textiliparral rendelkezik, amelyeket Rachgoun kikötőjén keresztül exportál. A 2008-as népszámlálás adatai szerint 140 158 lakosa volt.
A Közép-Maghreb egyik fontos központjaként a város arab, berber, andalúz, oszmán és nyugati hatások keveréke. Eként az andalúz művészet fővárosa Algériában címet is elnyerte. A városnak számos címet tulajdonítanak, többek között a „Maghreb gyöngyszeme”, az „afrikai Granada” és a „Nyugat Medinája”.
Etimológia A Tlemcen (Tilimsân) nevet a zayyanida király, Yaghmurasen ibn Zyan adta. Az egyik lehetséges etimológia az, hogy a berber tilmas „forrás, itatóhely” szóból származik, vagy a berber tala „forrás” szavak, az m- elöljárószó és a sân „kettő” szavak összetételéből, ami „két forrást” jelent. Egy másik javasolt etimológia a zanata talam „csomópont” és sân „kettő” szavakból származik, amelyek a város földrajzi elhelyezkedésére utalnak, amely összeköti a déli sivatagi régiókat az északi hegyvidéki régiókkal.
Története Őskor A Tlemcen környéki területek már a neolitikumban lakottak voltak, amint azt a csiszolt balták felfedezése is bizonyítja, amelyeket Gustave-Marie Bleicher 1875-ben a Boudghene-barlangokban talált.
Három fontos őskori lelőhely lelhető.fel a régióban: a Karar-tó, amely Remchitől egy kilométerre délre található; a Mouilah sziklamenedékei, Maghniától 5 km-re északra; és a „d'Ouzidan” nevű lelőhely, -re nyugatra Aïn El Houttól. A Mouilah és Boudghene területeken talált menedékhelyek a történelem előtti hosszú periódusú emberi településekre utalnak.
Ókor Kr. u. 17-ben Tacfarinas vezette a gaetulokat, akik fellázadtak a rómaiak ellen.
Tlemcen a Kr. u. 2. században a Római Birodalom katonai előőrsévé vált Pomaria néven. Ekkor fontos város volt a római katolikus egyház észak-afrikai püspökségében, ahol egyházmegyei központ is volt. Püspöke, Viktor kiemelkedő képviselője volt a karthágói zsinaton (411), püspökét, Honoratust pedig 484-ben száműzte a vandál Hunerich király, mert tagadta az arianizmust.
A város 708-as arab meghódítása után évszázadokon át mégis nagyszámú keresztény lakosság központja volt.
Korai iszlám időszak A nyolcadik század végén és a kilencedik században a város Banu Ifran királysága lett, szufri háridzsita orientációval. Ugyanezek a berber háridzsik elkezdték létrehozni a különféle kisebb szaharai oázisokat, és összekapcsolni őket a Tlemcenben állomásozó rendszeres transz-szaharai karavánútvonalakkal, elindítva azt a folyamatot, amely meghatározta Tlemcen történelmi szerepét szinte az egész következő évezredre. A 8. század végén egy Agadir nevű település létezett az egykori római Pomáriában. I. Idrisz egy gyülekezeti mecsetet alapított itt, az Agadiri Nagymecsetet, körülbelül 790-ben (amely ma már nem áll).
1081-ben vagy 1082-ben az almorávida vezető, Juszuf ibn Tasfin megalapította Tagrart városát (berber nyelven „táborhely”) Agadirtól nyugatra. Tagrart és Agadir két településének időbeli egyesüléséből jött létre a mai Tlemcen. Tagrart megalapításával egy időben Ibn Tasfin megalapította a gyülekezeti mecsetjét, amely ma Tlemcen Nagy Mecsetjeként ismert, és amelyet fia és utódja, Ali Ibn Juszuf 1126-ban kibővített. Mellette kormányzói rezidenciát építtetett, amely később Qasr al-Qadim („Régi Palota”) néven vált ismertté.
Az Al-Istibsar ti 'agaib al-Amsar című, a 12. század végén írt könyvében a szerző ezt írta: „Ez egy hatalmas és ősi város számos időtlen rommal, ami arra utal, hogy egykor múltbeli nemzetek fővárosa volt. Egy hegy lábánál fekszik, amelynek fái többnyire diófák. A városba egykor a korai civilizációk művei szállították a vizet egy Burit nevű forrásból, amely hat mérföldre található. Egy nagy folyó, a Satafsaif folyik át rajta. Tlemcen a Zanata [törzs] királyság fővárosa volt, és számos törzs vette körül, mind a Zanata, mind más berber csoportokból. Ez egy rendkívül termékeny föld, bőséges erőforrásokkal, alacsony árakkal és bőséges javakkal. A város számos falut, összefüggő települést és számos várost irányít az igazgatása alatt. Tlemcen mellett egy erődített fellegvár található, amely gazdag gyümölcstermő fákban, és bőséges vízben és folyókban. Hozzá kapcsolódik a Tawraniya-hegy, egy hatalmas, lakott hegy, amely tele van falvakkal és összefüggő településekkel.”
A régió irányítása az Almoravidáktól az Almohád Kalifátushoz került a 12. század közepén. Meghódítása után az Almohád uralkodó, Abd al-Mu'min 1145-ben fallal vetette körül a várost, és új citadellát építtetett. A 13. század elején azonban 'Abdallah ibn Ghaniya megpróbálta visszaállítani az Almoravida Magreb feletti uralmát. 1209 körül Tlemcen környékét elpusztították a visszavonuló Almoravida erők, nem sokkal azelőtt, hogy végső vereséget szenvedtek volna az Almohádok ellen az 1210-es jebel nafusai csatában. Annak ellenére, hogy Tlemcen már amúgy is gyenge mezőgazdasági bázisa megsemmisült, Tlemcen az Almohádok uralkodása alatt a régió egyik fő kereskedelmi és közigazgatási központjává vált.
Zijanida-korszak bélyegkép|A zijanidák által épített Sidi Bel Hasan mecset mihrábja Az Almohad-uralom 1230-as években bekövetkezett vége után Tlemcen a három utódállam egyikének, a Tlemceni Zijanida Királyságnak (1236–1554) a fővárosa lett. A zijanida uralkodónak, Yagmurasen Ibn Zyannak sikerült Agadirt és Tagrartot egyetlen várossá egyesítenie, és Tlemcennek nevezte el. Kezdetben Yagmurasen a Qasr al-Qadimban lakott, de a 13. század közepe felé hamarosan egy új fellegvárba, a Mechouarba helyezte át hatalmi székhelyét. A várost ezután évszázadokon át egymást követő zijanida szultánok uralták. Ebben a korszakban a régió egyik legfontosabb gazdasági és kulturális központja volt, olyan politikai fővárosokkal együtt, mint Fez, Tunisz és Granada. A középkorban Tlemcen nemcsak kereskedővárosként szolgált, amely összekötötte a Maghreb-félszigeten átívelő „parti” útvonalat a transzszaharai karavánútvonalakkal, hanem egy európai kereskedelmi központnak, vagy funduknak is otthont adott, amely az afrikai és európai kereskedőket kötötte össze. Az afrikai arany a Szahara déli részéről, Sijilmaszán vagy Taghazán keresztül érkezett Tlemcenbe, és európaiak kezébe került. Következésképpen Tlemcen részben integrálódott az európai pénzügyi rendszerbe. Például genovai váltók forogtak ott, legalábbis a vallási tilalmak által nem érintett (vagy azoktól el nem riasztott) kereskedők között.
Sikereinek csúcsán, a tizennegyedik század első felében Tlemcen talán 40 000 lakosú város volt. Számos ismert madraszának és számos gazdag vallási alapítványnak adott otthont, és a középső Maghreb fő kulturális központjává vált. A zijanidák voltak az elsők, akik támogatták a madrasák építését Maghreb ezen részén, és Tlemcenben a leghíresebbek közé tartozott az I. Abu Tasfin (uralkodott 1318–1337) által alapított Tashfiniya Madrasa: 284–290 A Nagy Mecset körüli piacon a kereskedők keletről származó gyapjúszöveteket és szőnyegeket, a Szahara minden részéről származó rabszolgákat és aranyat, helyi agyag- és bőrárukat, valamint különféle mediterrán tengeri árukat kínáltak, amelyeket kalózok „irányítottak át” Tlemcenbe – a fundukban kapható európai importáruk mellett. A Tlemcenben működő kereskedőházak, mint például az al-Makkari, rendszeres fiókirodákat tartottak fenn Maliban és Szudánban.
Később, a tizennegyedik században a város kétszer is a marinida szultán, Abu al-Hasan Ali (1337–1348) és fia, Abu 'Inan uralma alá került. Mindkét alkalommal a marinidák úgy találták, hogy képtelenek megtartani a régiót a helyi ellenállással szemben. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ezek az epizódok a vég kezdetét jelentették. A következő két évszázadban Zijanid Tlemcen időszakosan Ifriqiya (akkoriban a Hafsida-dinasztia kormányozta), Maghrib al-Aqsa (akkoriban a Marinida-dinasztia kormányozta) vagy Aragónia vazallusa volt. Amikor a spanyolok 1509-ben elfoglalták Oran városát a Zijanidáktól, a berberek folyamatos nyomása arra késztette a spanyolokat, hogy 1543-ban hadjáratot indítsanak Tlemcen ellen, amely a város elfoglalásával és egy vazallus király trónra ültetésével végződött.
A beszámolók szerint Tlemcen uralkodójának egy Ábrahám nevű zsidó alkirály tanácsolta, hogy Torquemada inkvizíciója idején nyissa meg Tlemcen kapuit a Spanyolországból menekülő zsidók és muszlimok előtt. Állítólag Ábrahám saját pénzével és Tlemcen királyának toleranciájával támogatta őket. [ <span title="This claim needs references to reliable sources. (July 2022)">hivatkozás szükséges</span> ]
Algír régenssége bélyegkép|Általános látkép a városról a Lalla Setti magasából bélyegkép|Tlemceni férfi viselet 1551-ben, a tlemceni hadjárat után Tlemcen oszmán uralom alá került. A város és az algériai tartományok 1671-ben visszanyerték tényleges függetlenségüket saját ügyeikben, bár Tlemcen már nem volt kormányzati székhely, mint korábban. A spanyolokat 1792-ben kiűzték Oránból, de harminc évvel később a franciák váltották őket, akik elfoglalták Algírt, miután egy francia flotta 1830-ban bombázta a várost. Ekkor az „istenek” megadták magukat a francia gyarmati uralomnak; a bennszülöttek széles koalíciója továbbra is ellenállt, lazán összehangolva tevékenységüket Tlemcennél.
A 19. század elején Tlemcennek mindössze 10 000 lakosa volt, akiknek többsége kouloughlik volt. A török hatalom összeomlása Algírban negatív hatással volt a városi szövetre, különösen a különböző berber és arab törzsekből származó városi lakosság, valamint a kouloughlik közötti endemikus konfliktusok miatt, ami a város nagy részének pusztulásához vezetett.
Francia Algéria A török hatalom összeomlása Algírban negatív hatással volt a városra, különösen a város lakossága – amely különféle berber és arab törzsekből állt – és a kouloughlik között dúló endemikus konfliktusok miatt. Tlemcen városa három különálló negyedből állt, amelyeket három társadalmi-etnikai csoport lakott. A felső vagy nyugati részt a kouloughlik foglalták el; a hadarok az alsó részen éltek; végül a zsidók a Mechouartól északra fekvő alsó vagy középső területen telepedtek le.
A származására nagyon büszke kouloughli lakosság mindig is szoros kapcsolatokat ápolt a Kelettel, Damaszkusszal és Konstantinápollyal. Röviddel Desmichels érkezése után az emír bevonult Tlemcenbe (1833. július 17-én), ahol elismerték hatalmát, kivéve a törököket és a kouloughlikat, akiket a „mechouar”-ba zártak.
1836-ban Clausel marsall bevonult a mórok által elhagyott Tlemcen városába, hogy felmentse a mechouartól a kouloughli helyőrséget. A mechouar körül sáncoló kouloughliak szembeszálltak Abdelkader emírrel, és szövetségre léptek a franciákkal. Ez utóbbiak Moustapha-ben-Mekallech-et (Mekallech, az algíri régensségi oráni bég fiát) nevezték ki „Tlemcen bégévé”. 1910–11-ben a tlemceniek jelentős kivándorlását, 508 családot, amelyek ellenezték a besorozást, az oráni főtanács a kouloughli családok munkájával igazolta, a Szíriába távozott tlemceniek listáján szereplő nevek elemzése alapján.