Ludwig Friedrich August von Mackensen (Haus Leipnitz, Wittenberg megye, Poroszország, ma: Trossin, Szászország, 1849. december 6. – Burghorn, ma Habighorst, Eschede, Alsó-Szászország, 1945. november 8.) szászországi születésű porosz királyi katonatiszt, majd német császári tábornagy, sikeres első világháborús hadvezér.

Élete Ifjúkora, tanulmányai Ludwig Friedrich August Mackensen 1849. december 6-án született a Porosz Királyság Szászország tartományában (Provinz Sachsen), protestáns családban. Édesapja Ludwig Mackensen (1817–1890) uradalmi intéző, majd földbirtokos gazdálkodó, édesanyja Marie Rink (1824–1916) volt.

A dahlbergi községi elemi iskola elvégzése után 1859-ben a torgaui állami gimnáziumba került. Tanulmányai mellett zongorázni is tanult, és színköri eladásokban is részt vett. 1865-ben átment a halléi reálgimnáziumba. 1866-ban konfirmált.

1868-ban a mai 12. osztálynak megfelelő Unterprima elvégzése után önkéntesnek jelentkezett, de gyenge fizikuma miatt alkalmatlannak minősítették, ekkortól apjával együtt gazdálkodott, és mezőgazdasági ismereteket tanult. 1869. október 1-jén ismét jelentkezett a hadseregnél, ekkor alkalmasnak minősítették. Egyéves önkéntesként (Einjähriger Freiwilliger) szolgálatba lépett a 2. lovas testőrezrednél (Leibhusarenregiment) Lissában, Posen tartományban (ma: Leszno, Poznań megye, Lengyelország). Az 1870–71-es porosz–francia háború előtt Mackensen még mezőgazdasági tanulmányokba kezdett a halléi Luther Márton Egyetemen. Itt többek között Julius Kühn (1825–1910) professzor, a német agrártudományi oktatás egyik legjelentősebb személyisége is tanította. Történelmet Gustav Droysennél (1838–1908) hallgatott, akinek fő szakterülete az európai nagyhatalmi viszonyok kutatása volt.

Katonai pályájának kezdete balra|65px 1870–71-ben ezredével részt vett a porosz–francia háborúban mint tartalékos tiszthelyettes (Reserveoffiziersanwärter). Párizstól délre, Orléans környékén egy vakmerően végrehajtott lovas felderítő akcióért 1870 októberében megkapta a 2. osztályú Vaskeresztet. Decemberben (tartalékos) hadnaggyá léptették elő. A háború után visszatért Halléba, ahol 1871. októbertől újra felvette mezőgazdasági tanulmányait. Csatlakozott a Corps Agronomia Hallensis zu Göttingen diákszövetséghez, amely szeniorává választotta az 1872/73 téli szemeszter előtt.

A háborús tapasztalatok után azonban unalmasnak találta a mezőgazdászatot, ugyanakkor tetszett neki az a társadalmi elismerés és megbecsülés, amelyet rangjával és kitüntetésével szerzett. Hivatásos katonai pályára kívánt lépni. Apja beleegyezett, hogy biztosítsa ehhez a pénzügyi támogatást.

1873 tavaszán August Mackensen megszakította egyetemi tanulmányait és jelentkezett hivatásos tisztnek. Alhadnagyi (Sekondeleutnant) rangot, majd szorgalma és becsvágya nyomán igen jó minősítéseket kapott. Jól értett ahhoz, hogyan nyerje meg magának elöljáróit. Előmenetelét segítették hadtörténeti írásai is. 1877-ben jelentette meg „A 2. lovastestőrezred a Franciaország elleni háborúban” („Das Leib-Husaren-Regiment Nr. 2 im Kriege gegen Frankreich”) c. munkáját, amelyet tetszéssel fogadtak.

Első házassága, gyors karrierje 1876-ban adjutánsként az 1. lovassági dandárhoz (Kavallerie-Brigade) helyezték, Kelet-Poroszországba, a königsbergi helyőrségbe (ma: Kalinyingrád, Oroszország). Itt ismerte meg jövendő feleségét, Dorothea von Hornt (1854–1905), akinek apja, Carl von Horn, Kelet-Poroszország tartományi elnöke volt. Dorothea bátyja, Georg von Horn elesett a háborúban. A fiú katonai érdemeit Mackensen könyvében is méltatta. 1878 közepén Mackensent főhadnaggyá léptették elő. 1879. május 14-én eljegyezték egymást, s november 21-én egybe is keltek. Mackensen katonai és társadalmi karrierjét jelentősen segítette a befolyásos nemesi családba való benősülése. Házasságukból öt gyermek született: Else (1882–1888) Hans Georg(1883–1947) államtitkár Manfred Eberhard (1889–1969) vezérezredes, második világháborús hadseregparancsnok Ruth (1897–1945)

1880-ban Mackensent ezrede törzskarához helyezték anélkül, hogy valaha is látogatta volna a vezérkari akadémiát (Kriegsakademie). 1881-ben kinevezték az 1. Danzig–Langfuhri lovastestőr-ezred (Leibhusarenregiment) parancsnokává. 1882-ben századosi rangban a német haderő nagyvezérkarához (Grosser Generalstab) rendelték, 1891-ben a nagyvezérkar akkori főnökének, gróf Alfred von Schlieffen tábornagynak első segédtisztje lett. 1892-ben megjelentette „Fekete huszárok” („Schwarze Husaren”) című kétkötetes művét, amelyben ezredének történetét dolgozta fel. 1894-ben kinevezték a danzigi 1. testőrhuszárezred parancsnokának, és hamarosan ezredessé léptették elő.

1898-ban II. Vilmos császár szárnysegédje lett. 1899-ben, Vilmos születésnapja alkalmából az immár Von Mackensent nemesi rangra emelték. Ezredét 1901-ben lovastestőrdandárrá szervezték át. A császár utasítására Von Mackensent tábornokká léptették elő, és dandárparancsnokká, majd 1903-ban a császár főszárnysegédjévé (Generaladjutant) nevezték ki.

1908-ban kinevezték a XVII. hadtest parancsnokának, és előléptették lovassági tábornoknak (General der Kavallerie).

Második házassága Első felesége, Dorothea 1905-ben meghalt. 1908-ban Mackensen, 58 éves fejjel, feleségül vette a nála sokkal fiatalabb Leonie von der Ostent (1878–1963). Az asszony mellette maradt Mackensen haláláig, (1945-ig). E házasságból nem született utód.

Az első világháborúban A keleti fronton Az első világháborúban Mackensen tábornoknak vezérkari főnökével, Hans von Seeckt tábornokkal együtt, jelentős része volt a nagy stratégiai jelentőségű győzelmek megtervezésében Gorlice–Tarnównál, Breszt-Litovszknál, Pinszknél, valamint Szerbia és Románia ellen. Katonai sikerei nyomán a tiszteletteljes Új Hajrámarsall (Neuer Marschall Vorwärts) melléknevet adták neki, emlékezve Blücher tábornagyra, akinek ezt a melléknevét katonái adták, a Napóleon elleni felszabadító háborúkban.

1914 augusztusában először a német 8. hadsereghez tartozó XVII. hadtest (Armeekorps) parancsnokává nevezték ki, amely a gumbinneni csatában rendkívül súlyos vereséget szenvedett Rennenkampf orosz tábornok erőitől. Mackensen hadteste szenvedte el a legnagyobb veszteségeket (9000 embert mindössze két óra alatt). Emlékirataiban maga Mackensen is „tömeggyilkosságot”, „tömegmészárlást” említ. Ennek ellenére csapatait vasúton gyors ütemben át tudta csoportosítani, és augusztus végén sikerült bekerítenie Szamszonov orosz tábornok előrenyomuló hadoszlopait. A gumbinneni csatát követő második tannenbergi ütközetben Mackensen döntő helyzetbe manőverezte a IX. hadtestet, és meghatározó szerepet játszott az orosz 2. hadsereg bekerítésében és megsemmisítésében. A reménytelen helyzetbe jutott Szamszonov augusztus 30-án főbe lőtte magát.

1914 őszén Mackensen sikeresen megvédte az ostromlott Łódź városát. E haditettért megkapta a Pour le Mérite érdemrendet, és vezérezredessé léptették elő. Az év október és november folyamán a Visztulánál és Varsó alatt harcolt. Kinevezték a német 9. hadsereg parancsnokává. Részt vett a Mazuri-tavaknál támadó orosz erők elleni harcokban. 1915. április 16-án kinevezték az újonnan alakított német 11. hadsereg parancsnokává, amellyel a galíciai front dunajeci szakaszára vezényelték. A 9. hadsereget Lipót bajor királyi herceg, tábornagy vette át.

1915. április elején Mackensen 11. hadserege nyitotta meg a tavaszi offenzívát, a Tarnów környéki ellenséges állások nehéztüzérségi ágyúzásával. Az 1915. május 1–3. között lezajlott gorlicei áttörés során Mackensen hadserege, nagy erejű támadással, mérgező harci gázokat is bevetve, egész Nyugat-Galíciában sikeresen törte át az orosz haderő teljes frontját. E győzelem után vezértábornaggyá (Generalfeldmarschall) léptették elő, és megkapta a Fekete Sas érdemrendet. A legnépszerűbb német hadvezérek sorába emelkedett, nevét Hindenburggal és Ludendorffal, a keleti front parancsnokával és vezérkari főnökével egy sorban emlegették.

A front áttörése után Mackensen elrendelte az előrenyomulást, de a nehéz terepen, a harcolva visszavonuló oroszok ellenállása miatt csak lassan haladhatott. Június elején a 11. hadsereg elérte Przemyśl városát és erődrendszerét, majd támogatásukkal 1915. június 22-én az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai visszafoglalták Lemberget. Ennek során a német Mackensen tábornagy irányította a császári és királyi 10. huszárezredet is.

Szerbia legyőzése

Az Oroszország elleni hadjárat győzelmes befejezése után, 1915 őszén Mackensen megbízást kapott egy Szerbia elleni hadjárat vezetésére. Nagy határozottsággal végezte ezt a feladatot. A hadművelet során egy három hadseregből álló csoportosítást (Heeresgruppe) irányított: a német 11. német hadsereget Max von Gallwitz tüzértábornok parancsnoksága alatt, Kövess Hermann gyalogsági tábornok osztrák–magyar 3. hadseregét, és a bolgár 1. hadsereget Bojadzsijev vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Október 9-én Kövess 3. hadserege elfoglalta Belgrádot. A Duna jobb partján október 22-én Bojadzsijev csapatai elfoglalták Prahovót, és október 23-án egyesültek Gallwitz német hadseregével. Szerbiát legyőzték, területét megszállták.

bélyegkép|jobbra|240px|Románia megszállása 1916–17

Románia megszállása

bélyegkép|200px|bal|August von Mackensen 1916-ban 1916. augusztus 28-án Románia hadat üzent a központi hatalmaknak, és a román hadsereg megtámadta Erdélyt. A német hadvezetés attól tartott, hogy a Monarchia egész hadserege meginoghat. Erdélyben Arz Artúr altábornagy 1. hadserege felvette a harcot a románokkal, és kitartóan lassította előrenyomulásukat az erősítés megérkezéséig. Mackensen vezértábornagyot Bulgáriába vezényelték, ahol bolgár, török, német és osztrák–magyar egységekből megszervezte a Dunai Hadsereget, amellyel elfoglalta Dobrudzsát és a Duna deltavidékét. Szétverte a románok felmentésére érkező orosz csapatokat is. Október végére Arz tábornok 1. hadserege, együttműködve Erich von Falkenhayn tábornok német 9. hadseregével kiszorította Erdélyből a román csapatokat. Hadserege átkelt a Dunán, és elvágta a visszavonulók útját. 1917 februárjában Románia kapitulált. Mackensen megkapta a Vaskereszt kitüntetés Nagykeresztjét, ezzel az egész világháború során csak két tábornokot tüntettek ki. A megszállt Románia katonai kormányzójának őt nevezték ki, ebben a tisztségben működött a háború végéig.

A magyar forradalom után Az Amerikai Egyesült Államoknak az antant oldalán történt hadba lépését követően, 1918 végén mégis bekövetkezett az osztrák–magyar és német haderő általános összeomlása. A visszavonuló Dunai Hadsereg német és osztrák egységei október és november folyamán Romániából Magyarországon keresztül vonultak hazafelé. Mackensen ekkor felajánlotta, hogy intakt csapataival megvédi Magyarországot a román betöréstől, de a fegyverszüneti egyezmény értelmében a Magyar Köztársaság kormányának le kellett őket fegyvereznie. Károlyi Mihály miniszterelnök utasítására azonban a magyar lakosság körében igen népszerű Mackensen vezértábornagyot Budapesten letartóztatták és internálták. A szociáldemokrata és kommunista politikusok nagy lelkesedéssel fogadták az intézkedést. Amikor azonban a román csapatok, az antant hallgatólagos jóváhagyásával mélyen benyomultak Magyarország területére, a közhangulat Károlyi ellen fordult. Élesen bírálták, amiért hálátlan módon, ellenségként kezeli a gyűlölt Románia egykori legyőzőjét. 1919 márciusában Károlyi átadta Mackensent az antant képviselőinek. Egy angol katonai hajón tartották fogva, majd néhány nappal Károlyi bukása és a Kun Béla vezette bolsevik hatalomátvétel, a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt kivitték az országból. Az antant Szalonikiben internálta, majd decemberben visszatérhetett Németországba.

A weimari köztársaság idején