Az atomsorompó-egyezmény (angolul: Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons, közkeletű nevén: Non-Proliferation Treaty; NPT) nemzetközi szerződés célja a nukleáris fegyverek és fegyvertechnológiák terjedésének megakadályozása, a nukleáris energia békés felhasználásának terén az együttműködés elősegítése, továbbá a nukleáris fegyverek leszerelése, valamint az általános és teljes leszerelés volt. 1965 és 1968 között az egyezményt az ENSZ által támogatott, a „Leszerelést támogató tizennyolc ország bizottsága” (Eighteen Nation Committee on Disarmament) nevű , genfi székhelyű szervezet vitatta meg és dolgozta ki.
Az elkészült tervezetet 1968-ban terjesztették fel aláírásra, és 1970-ben lépett hatályba. Magyarország az 1970. évi 12 törvényerejű rendelet révén csatlakozott az egyezményhez. A szövegben foglaltaknak megfelelően az aláíró felek 25 évvel később, 1995 májusában ismét összeültek, és megállapodtak abban, hogy a szerződés érvényét határozatlan időre meghosszabbítják. A szerződés nukleáris fegyverrel rendelkező államokként (atomhatalmakként) azokat az országokat nevezi meg, amelyek építettek és teszteltek nukleáris fegyvereket 1967 előtt. Ezek az országok zárójelben az első sikeres tesztelés évével az USA (1945), Oroszország (egykori SzU,(1949), Egyesült Királyság (1952), Franciaország (1960), és Kína (1964).
2016 augusztusáig 191 állam csatlakozott a szerződéshez. Észak-Korea 1985-ben csatlakozott, de soha nem működött együtt, és 2003-ban egyedüli államként kilépett, majd 2006-ban végrehajtotta az első sikeres atomrobbantási tesztjét. Négy ENSZ-tagállam nem csatlakozott, közülük háromról úgy vélik, hogy rendelkezik atomfegyverrel: India, Izrael és Pakisztán. Rajtuk kívül a 2011-ben függetlenné vált Dél-Szudán nem csatlakozott az egyezményhez.
Az atomsorompó-egyezmény ötletének megszületésekor még úgy becsülték, hogy 25–30 állam fog szert tenni nukleáris fegyverekre 20 éven belül. Az atomfegyverek elterjedését gátoló további kezdeményezések közé tartoznak még a Nukleáris Szállítók Csoportjának (Nuclear Suppliers Group) exportfelügyeleti ellenőrzései, és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) protokolljának megemelt ellenőrzési intézkedései.
A kritikusok szerint az egyezmény a nukleáris fegyverek terjedését és a megszerzésük iránti motivációt sem képes meggátolni. Csalódottságnak ad okot számukra a nukleáris leszerelés korlátozott mértékű folyamata, amit a 6. cikk ír elő, miközben az öt atomhatalom 2011-ben még mindig robbanófejjel rendelkezett. Az ENSZ tisztviselői szerint csak keveset tehetnek annak ellenében, hogy a nukleáris reaktorokkal rendelkező államok atomfegyvereket állítsanak elő.Benjamin K. Sovacool (2011). Contesting the Future of Nuclear Power: A Critical Global Assessment of Atomic Energy, World_Scientific, pp. 187–190. Az egyezményt 1996-ban az Átfogó Atomcsendszerződés (Comprehensive Nuclear-Test-Ban Treaty, CNBT), és 2017-ben az Egyezmény a nukleáris fegyverek tilalmáról (Treaty on the Prohibition of Nuclear Weapons) követte.
Meghatározások A szerződés meghatározása szerint vannak nukleáris fegyverekkel rendelkező államok, melyek előállítottak és teszteltek nukleáris robbanóeszközöket 1967. január 1. előtt; ilyen az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország, és Kína. További négy országról ismert, vagy vélik róla úgy, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkezik: India, Pakisztán, és Észak-Korea nyíltan végeztek nukleáris teszteket, és be is jelentették, hogy rendelkeznek ilyen fegyverekkel, míg Izrael a nukleáris fegyvereinek státuszát szándékosan a homály leplével fedi.
Az atomsorompó egyezményre gyakran úgy tekintenek, mint egy központi alkun alapuló szerződésre. Egy a létrejöttében részt vevő amerikai diplomata, Thomas Graham ezt így fogalmazta meg: az atomsorompó-egyezményben részt vevő nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államok beleegyeznek abba, hogy soha nem tesznek szert nukleáris fegyverekre, cserébe az atomsorompó-egyezményhez csatlakozó, nukleáris fegyverekkel rendelkező államok megosztják velük a nukleáris technológiák előnyeit, és törekednek a nukleáris fegyverek leszerelésére azzal a végső céllal, hogy teljesen felszámolják nukleáris arzenáljukat.Angol: ”the NPT non-nuclear-weapon states agree never to acquire nuclear weapons and the NPT nuclear-weapon states in exchange agree to share the benefits of peaceful nuclear technology and to pursue nuclear disarmament aimed at the ultimate elimination of their nuclear arsenals.” Az egyezményt öt évente egy Felülvizsgálati Konferencia (Review Conference) névvel illettet találkozón tekintik át. Az egyezményt eredetileg 25 évig gondolták hatályban tartani, azonban a szerződő felek az 1995. május 11-ei, New Yorkban tartott Felülvizsgálati Konferencia alkalmával elfogadták az amerikai küldöttséget vezető Thomas Graham felvetését, és közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy feltétel nélkül meghatározatlan időtartamra meghosszabbítják az egyezmény hatályát.
Az atomsorompó ötletének felvetésekor még úgy számoltak, hogy 20 éven belül 25–30 állam fog nukleáris fegyverrel rendelkezni. Ehelyett viszont több, mint 40 évvel később mindössze öt állam nem részese az egyezménynek, és közülük csak négyről tartják úgy, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Számos, az atomsorompó-egyezmény megerősítését, és a nukleáris fegyverek elterjedésének gátlását szolgáló egyéb szélesebb körű intézkedést foganatosítottak, hogy megnehezítsék a nukleáris fegyverek előállítását, közte a Nukleáris Szállítók Csoportja (Nuclear Suppliers Group) által megszabott export-ellenőrzéseket, és összeállították a NAÜ fokozott ellenőrzési intézkedéseinek Kiegészítő Protokollját (Additional Protocol).
A kritikusok azzal érvelnek, hogy az atomsorompó-egyezmény nem képes feltartóztatni a nukleáris fegyverek elterjedését, vagy a megszerzésükre irányuló késztetést. Csalódottságuknak adnak hangot a nukleáris leszerelés lassú üteme miatt, mivel az öt felhatalmazott atomhatalom még mindig robbanótöltettel rendelkezik összesen (2011-ben). Az ENSZ több magas rangú tisztviselője úgy nyilatkozott, hogy keveset tehetnek az ellen, hogy a nukleáris reaktorokkal rendelkező államok nukleáris fegyvereket állítsanak elő.
Az egyezmény felépítése bélyegkép|jobb|300px| Az egyezmény egy angol nyelvű példánya Az atomsorompó-egyezmény egy preambulumból és tizenegy cikkből áll. Bár a „pillérek” koncepciója nincs benne megemlítve, gyakran úgy írják le, mint egy „hárompilléres” rendszert,Lásd például a kanadai kormányzat atomsorompóhoz kapcsolódó korábbi weboldalát melyek között kiegyensúlyozottság van: Nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása, Nukleáris fegyverek leszerelése, és Nukleáris technológiák békés felhasználásának joga.
Ezek a pillérek egymással összefüggésben vannak, és egymást kölcsönösen erősítik. Ez egy hatékonynak tartott rendszer, melyben a résztvevők eleget tesznek meghatározott kötelezettségeknek, emellett létfontosságú alapot szolgáltat a leszerelés folyamatához, és átfogóbb kooperációt tesz lehetővé a nukleáris energia békés felhasználása terén. A nukleáris technológiák békés felhasználásából származó haszonhoz való hozzáférés jogából ered a fegyverzetelterjedés megakadályozásának a felelőssége. A leszerelés folyamata támogatja azokat az erőfeszítéseket, melyek az elterjedés akadályozásának rendszerét és a kötelezettségek betartását érvényre juttatják, ezáltal pedig elősegítik a békés nukleáris együttműködést. A „pillérek” koncepcióját egyesek megkérdőjelezték azért, mert szerintük az atomsorompó-egyezmény elsősorban egy elterjedést gátló egyezmény, és a „három pillér” megfogalmazás félrevezetően azt sugallja, mintha a három eleme azonos fontosságú lenne.Ezt a nézetet fejtette ki Christopher Ford, az USA atomsorompó-ügyekkel kapcsolatos képviselője a Bush-adminisztráció végén, 2007. december 20-án. Lásd:
Első pillér: elterjedés megakadályozása Az atomsorompó-egyezmény első cikkének alapján az atomhatalmak kötelezik magukat arra, hogy nem szállítanak nukleáris fegyvereket, vagy más nukleáris robbanószert másik félnek, és nem segítenek, bátorítanak, vagy bírnak rá semmilyen atomfegyverrel nem rendelkező országot atomfegyverek előállítására vagy beszerzésére.
Az atomsorompó-egyezmény 2. cikkének alapján az atomfegyverekkel nem rendelkező államok kötelezik magukat, hogy nem szereznek be, vagy nem gyakorolnak ellenőrzést atomfegyverek felett, vagy más nukleáris robbanószerkezetek felett, és nem keresnek vagy fogadnak el támogatást ilyen eszközök előállításához.
A 3. cikk értelmében az atomfegyverekkel nem rendelkező államok elfogadják a NAÜ ellenőrzéseit, melyek igazolják, hogy a nukleáris tevékenységeik kizárólag békés célokat szolgálnak.
Az atomsorompó-egyezményben öt államot ismernek el atomhatalomként: Kína (aláírta 1992-ben), Franciaország (1992), Szovjetunió (aláírta 1968-ban, kötelezettségeit és jogait az Orosz Föderáció vette át), Egyesült Királyság (1968), és az Egyesült Államok (1968). Ez az öt ország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó öt tagja is egyben.
Ez az öt állam megegyezett abban, hogy „sem közvetlenül, sem közvetve senkinek sem ad át nukleáris fegyvereket vagy egyéb nukleáris robbanó szerkezeteket” és „semmilyen módon sem segít, bátorít vagy ösztönöz nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államot nukleáris fegyver vagy egyéb nukleáris robbanó szerkezet előállítására vagy más módon történő megszerzésére” (1. cikk). A „nukleáris fegyverrel nem rendelkező valamennyi állam kötelezi magát, hogy nem fogad el, nem állít elő és nem szerez be nukleáris fegyvereket vagy egyéb nukleáris robbanó szerkezeteket, és nem is kér ehhez segítséget” (2. cikk). A nukleáris fegyverrel nem rendelkező országok kötelezik magukat a NAÜ biztosítékainak elfogadására, ami szerint a békés célú nukleáris energiát nem fordítják nukleáris fegyverek, vagy egyéb nukleáris robbanóeszközök előállítására (3. cikk).
Az öt atomhatalom ígéretet tett, hogy a nukleáris fegyvereiket nem fogják bevetni hasonló fegyverekkel nem rendelkező államok ellen, leszámítva azt az esetet, ha ezt nukleáris támadásra válaszul teszik, vagy az adott államból konvencionális támadást intéznek egy nukleáris fegyverekkel rendelkező országgal szövetségben. Ezeket a kötelezettségeket azonban nem foglalták bele formálisan az egyezménybe, és ezek a részletek az idő folyamán változtak. Az USA nukleáris tölteteket irányzott (előre programozottan) egy nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam, Észak-Korea ellen is 1959 és 1991 között. Az Egyesült Királyság korábbi védelmi minisztere, Geoff Hoon is egyértelműen megfogalmazta annak a lehetőségét, hogy az országa nukleáris fegyvert vethet be válaszul arra, ha a szóhasználatuk szerinti „lator államok” nem konvencionális támadást intéznének ellene. 2006 januárjában Jacques Chirac francia elnök jelezte, hogy amennyiben államilag finanszírozott terrorizmus okozna incidenst Franciaországban, akkor az egy korlátozott mértékű nukleáris ellencsapást válthat ki a „lator állam” hatalmi központjai ellen.
A nukleáris elrettentés kiterjesztése jelentette biztonságérzet (az ún. „nukleáris védőernyő”) is közrejátszott néhány nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam esetében az ilyen fegyverek beszerzése utáni érdeklődés mérséklődésében.
Második pillér: leszerelés Az egyezmény 6. cikkének értelmében a részesek kötelezik magukat a tárgyalások jóhiszemben való folytatására, amikkel a nukleáris fegyverkezési verseny befejezéséhez, a nukleáris leszereléshez, majd az általános és teljes leszereléshez vezető hatékony intézkedéseket meg lehet hozni.