bélyegkép|jobbra|300px|A vonat elleni támadást ábrázoló illusztráció egy francia lapban A manzanaresi vonatrablást 1872. március 30-ról március 31-re követte el egy a spanyolországi La Mancha vidékén (ma Kasztília-La Mancha autonóm közösség része) garázdálkodó banda. A bűncselekmény nagy visszhangot kapott az akkori világsajtóban, amelyben közrejátszhatott, hogy Spanyolország épp a harmadik karlista háború küszöbén állt, ezért fokozottan a külföld figyelmének a középpontjában volt. Az egyre romló közbiztonság miatt, így a rablás kapcsán is rengeteg támadás érte az akkori spanyol központi kormányzatot. Mivel a felelősöket nem találták és így nem is büntették meg, ezért a vonatrablás is hozzájárult a feszültségek további kiéleződéséhez és a háború kitöréséhez.

Előzmények A félszigeti háború után megnőtt az érdeklődés Spanyolország iránt, ezért sok utazó kereste fel az ország vidékeit, így alakultak ki a napjainkban is élő romantikus közhelyek. Ezen közhelyek közé még jól bele is illett a manzanares-i vonatrablás esete, amelyet az előző évtizedekben az utazók közvetítettek Spanyolországról, így idealizált képeket félelmetes, de érzéki és lehengerlő megjelenésű haramiákról.

La Manchát a korabeli beszámolók rendkívül szegény, de festői vidékként írják le, sőt esetenként olyannyira túlecsetelik ezt a szegénységet, miszerint itt még a rablók éhen pusztulnának. Id. Alexandre Dumas is nyomorgó vidéknek írja le Manzanarest és a közeli Valdepeñast, bár a nők szépségét, a jó borokat és a sármos matadorokat dicséri.

A terület gazdaságának már addig is sokat ártott a félszigeti háború, illetve az első és második karlista háború is, elharapódzott a bűnözés és számos haramiabanda szerveződött. A támadás idején, a háború előestéjén már javában szervezkedtek egymás ellen a szemben álló felek, így a várható felkelések miatt a hadsereg erői és a csendőrség a fővárosba és a különböző tartományok székhelyeire lett átirányítva, ezért jóformán nem maradt erő, amely vidéken biztosíthatta volna a közrendet.

A Metodía spanyol vasúttársaság, amely a Manzanares és Ciudad Real közelében fekvő vonalat is üzemeltette, fülest kapott arról, hogy egy rablóbanda támadásra készülhet valamelyik szerelvény ellen az andalúziai szakaszon, ezért az igazgató figyelmeztette a kormányt. Később Ciudad Real városának csendőrparancsnoka is hiába próbált engedélyt kérni, hogy egységeket küldhessen a szakaszok védelmére, miután is ő tudomást szerzett a lehetséges támadásról.

A rablás A vonatrabló 25 fős banda félúton csapott le a Manzanares és Valdepeñas között közlekedő postavonatra, egy Consolación nevű taverna mellett levő megállónál. Március 30-án este kilenckor, a manchego haramiák elfogták az állomás két őrét és kényszerítették őket, hogy megállásra vonatkozó jelzést adjanak le a közeledő mozdonynak. Előtte még a sínek egy részét is felszedték, sőt az őrök kerekes bódéját is rátolták az útra, hogy torlaszt képezzenek. Néhány órával később, negyed egykor már érkezőben volt a postavonat Andalúzia irányából. A mozdonyvezető azonban nem tudta mire vélni a jelzést, nem állt meg, így viszont a mozdony kisiklott.

A haramiák puskákból és mordályokból tüzet nyitottak a mozdonyra, ahonnét a vezető és kazánfűtő kereket oldott, s megpróbáltak segítséget hozni. A vonaton az utasokon kívül két csendőr és egy katonatiszt, José Manuel Lalama tartózkodott mindössze. Az egyik csendőr a szerelvényből viszonozta a rablók tüzét, míg társa és Lalama a vonatról leszállva szállt szembe a mintegy tízszeres túlerőben levő bandával. Három haramia felugrott annak a vagonnak a tetejére, ahonnét a másik csendőr tüzelt. Az ablakon át lőve súlyosan meg is sebesítették a csendőrt a szemén és az arcán, így sikerült őt kiiktatni. Lalama karddal támadt a haramiákra, őt végül vállon lőve tették ártalmatlanná. A másik csendőrt a rablók lefogták. A két csendőrnek és a tisztnek egy másik utas, egy granadai illetőségű színész is próbált segíteni, őt közvetlen közelről lelőtték egy sörétes puskával, így ő volt a rablás egyedüli halálos áldozata.

Bár a korabeli újságok szerint a banda leterelte az utasokat, valójában az ellenállás megszűntével nem törődtek velük, csupán elszedték a pénzüket és egyéb értékeiket, valamint kirámolták a poggyászkocsit. Senkinek nem esett bántódása, azt azonban nyomatékosan a tudtukra adták a haramiák, hogy senki ne próbáljon elszökni. A civilek nem tanúsítottak ellenállást, inkább igyekeztek elbújni a vagonokban. Amikor néhányan elég bátrak voltak ahhoz, hogy kimerészkedjenek, már csak a zsákmányukkal lovon vagy gyalog távozó haramiákat látták. A csendőrség és a katonaság csak későn szerzett tudomást a vonatrablásról, mert a visszavonuló haramiák elvágták a távíróvezetékeket is.

Következmények bélyegkép|jobbra|300px|Az angol The Day’s Doing c. lapban megjelent illusztráció, mely azon téves információn alapul, miszerint az utasokat a rablók leterelték a vonatról A Manzanares-ben levő csendőrségre csak hajnali háromkor jutott el a rablás híre; a parancsnok azonnal a rablók nyomába eredt. A vasúttársaság egy pótkonvojt küldött a helyszínre, amelyen a társaság orvosa, a mérnökük és Manzanares alcaldéja, Luis Angulo volt. A helyszínen már az egyik utazó, egy orvos, dr. Santero ellátásban részesítette a sebesülteket.

Lalama hadnagy túlélte a támadást, hősiességéért elő is léptették. A vagonban meglőtt csendőr sérülése következtében azonban megvakult. Az utasokat és poggyászukat átrakták a másik vonatra, de csak reggel hétkor folytathatták az útjukat és délután kettőkor érkeztek meg Madridba.

A haramiákat üldöző csendőrök megtalálták a banda nyomait a Sierra de Siles-nél, illetve Bolaños de Calatrava közelében. Itt előkerültek eldobott álszakállak és álhajak, amelyekkel a banda tagjai álcázták magukat, nehogy később bárki felismerje őket a környéken. Találtak továbbá néhány elvesztett érmét és feltört kazettákat. A nyomokat végül egy erdős területen elvesztették.

Az eset a külföldi sajtóban A vonatrablásról rengeteg korabeli újság cikkezett Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban is címlapon, igen gyakran illusztrációkkal is szemléltetve a történteket, amely a kor viszonyai között az eset kiemelt szerepére utal. Rövid áttekintések már április 2-án napvilágot láttak a New York Herald, a Chicago Tribune, a New Orleans Republic, a La Republique Française, a The Echo vagy a Pall Mall Gazette újságokban. A következő napokban általános volt az érdeklődés a manzanares-i postavonat kirablása iránt, ezért részben spanyol újságcikkeket fordítottak le vagy pedig helyi tudósítók küldték közvetlenül a híreket.

Egyes újságcikkek némileg kiszínezték a történteket, így idealizált képet alkottak a haramiákról. A bandak állítólagos vezérét a New York Dispatch cikke egy fiatal, jóvágású, kellemes és udvarias embernek írja le, aki párviadalszerű küzdelemben győzött az egyik csendőr felett, s akinek életét is megkímélte. A francia Le Rappel a vezető állítólagos francia származását firtatja, mivel magukénak akarták tudni a gáláns rablóvezért.

Ezekben a cikkekben és tudósításokban ugyanakkor több pontatlanság is akad. A L'Univers illustré vagy a The Penny lapokban megjelent illusztrációk szerint a vonatot egy hegyvidéki tájon támadták meg, a valóságban a bűncselekmény helyszíne egy síkságon volt. Több cikk állítja, hogy a vonatrablást José María el Tempranillo nevű bűnöző bandája követte el, akiknek a Sierra Morenában volt tanyájuk, s őt írják le nemes lelkű rablóvezérként. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a rablását egy a Toledói hegységben bujkáló banda követte el. A tévedéshez közrejátszhatott, hogy a rablóka csendőrök megtévesztése gyanánt előbb a Sierra Morenának vették az irányt, így akarván tévútra vezetni az üldözőiket. Később irányt változtattak a Sierra de Siles felé, amely Toledo irányában található.

A rablásból származó kár értékét is különbözőképp becsülik meg. A külföldi források horribilis összeget említenek, 125 és 200 ezer peseta közöttit, ezzel szemben a spanyol források szerint 40 vagy 50 ezer pesetányi értéket zsákmányoltak a rablók.

A cikkek többsége kemény bírálatokat fogalmaz meg ugyanakkor a spanyol kormányzat és biztonsági szervek ellen. A New York Dispatch azzal emeli ki a kormány hiteltelenségét, hogy százötvenezer katona, milicista és csendőr áll rendelkezésre az országban, ám nem tudják megfékezni ezeket a rablóbandákat, amelyek főleg az ország déli részein garázdálkodnak. A csendőrség az ügy világméretű visszhangja miatt kapkodva nyomozott, s néhány hónappal később őrizetbe vettek vagy húsz embert, akiket a rablással gyanúsítottak, s bezárták őket Ciudad Real börtönébe, ám mivel nem találtak ellenük bizonyítékot, 1873 januárjában elengedték őket.

A manzanares-i vonatrablás felelőseit sosem fogták el és nem tudták eljárás alá vonni, így az eset csak újabb olaj volt a tűzre a már addig is forrongó Spanyolországban. Kereken három hét múlva újabb polgárháború lobbant fel a királyság ellen. Még maga a monarchista spanyol lapok is elmarasztalóan szóltak a hatóságokról és a kormányról, s párhuzamba állították a manzanares-i rablást az Egyesült Államokban elkövetett vasutak elleni támadásokkal, amelyeket a történelem a klasszikus vonatrablások között tart számon.

Az eset után más haramiák is vérszemet kaptak Spanyolország szerte, s az ország más részein is (de legfőképp La Manchában) sűrűsödtek a következő években a vonatok elleni támadások.

Jegyzetek

Kategória:1872 Kategória:Spanyolországi bűncselekmények Kategória:Kasztília-La Mancha Kategória:Spanyolország vasúti közlekedése