A dél-amerikai függetlenségi háborúk a 19. század elején a spanyol gyarmatokon vívott kisebb-nagyobb háborúk sorozatai voltak. A ibériai háború (1808-1813) kitörése után röviddel a harcok a királypártiak, akik az egységes spanyol monarchia uralmát támogatták, és a hazafiak, akik vagy az autonóm alkotmányos monarchiákat, vagy a Spanyolországtól és egymástól elkülönült független köztársaságokat támogatták, között zajlottak. Ezek a küzdelmek végül a spanyol gyarmatok nagy részének függetlenségéhez és elszakadásához vezettek. ami ezen a konfliktuson túl a balkanizáció folyamatát eredményezte a spanyol Amerikában. Ha szigorúan katonai hadjáratokként definiáljuk, a szóban forgó időszak az 1809-es chacaltayai csatától (a mai Bolívia területén) az 1829-es tampicói csatáig ( a mai Mexikó területén) tartott.

Ezeket a konfliktusokat mind az gerilla, mind a hagyományos hadviselés jellemezte. Egyes történészek azt állítják, hogy a háborúk helyi polgárháborúkként kezdődtek, amelyek később függetlenségi háborúkká bővültek a spanyol uralomtól való általános függetlenség előmozdítása érdekében. Ez a függetlenség a nemzeti határok kialakulásához vezetett a gyarmati tartományok alapján, amelyekből aztán létrejöttek azok a leendő független országok, amelyek a 19. század elején a késöbbi spanyol nyelvü Amerikát alkották. Kuba és Puerto Rico szigete azonban spanyol uralom alatt maradt az 1898-as spanyol–amerikai háborúig.

A konfliktus a Spanyol Birodalom felbomlásához és új államok létrejöttéhez vezetett a régióban. Az új köztársaságok felhagytak az inkvizíció és a nemesi címek formális rendszerével, de a rabszolgaságot nem törölték el azonnal, teljes eltörlésre a legtöbb latin-amerikai országban csak az 1850-es években vagy utána került sor. Az Újvilágban született európai származású criollók(kreolok) és a vegyes őslakos és európai örökségű meszticek váltották fel a spanyolországi születésű kinevezetteket ügyvivöket a legtöbb politikai hivatalban. A kreolok no továbbra is egy olyan társadalmi struktúra csúcsán maradtak, amely kulturálisan, ha jogilag nem is, megőrizte hagyományos vonásainak egy részét. Ezt követően közel egy évszázadon át a konzervatívok és a liberálisok azért harcoltak, hogy visszafordítsák vagy elmélyítsék a felkelések által kiváltott társadalmi és politikai változásokat. A spanyol-amerikai függetlenségek közvetlen következményeként a királypárti spanyol lakosság kényszerű emigrációra kényszerült, sokszor a törvények által kényszerítve.

A spanyol-amerikai események a sikeres haiti forradalom és Brazília függetlenné válásával párhuzamosan zajlottak. Brazília függetlensége különösen közös kiindulóponttal rendelkezett spanyol-amerikaival, mivel mindkét konfliktust Napóleon Ibériai-félszigeti inváziója váltotta ki, amely a portugál királyi családot 1807-ben Brazíliába menekülésre kényszerítette. A spanyol-amerikai függetlenség folyamata a felvilágosodás korából kialakult általános népszuverenitási politikai és intellektuális légkörben zajlott, amely az összes atlanti forradalmat befolyásolta, beleértve a korábbi amerikai és francia forradalmakat is. A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk közvetlenebb okai a Spanyol Királyságon belül bekövetkezett egyedi fejlemények voltak, amelyeket a Cádizi Cortes indított el, és amelyek az új Spanish Királyság megjelenésével zárultak.

Javaslatok az autonómiára

Az évszázadok során számos javaslat született a Spanyol Birodalom egyes részei függetlenségének megadására, ezek közül az első az Azték Birodalom 16. századi meghódításáig nyúlik vissza, amikor Toribio de Benavente azt javasolta V. Károly spanyol királynak és Szent Római császárnak, hogy helyezzen egy spanyol herceget Új-Spanyolország élére. Az elképzelés a 18. században erősödött meg Spanyolország amerikai függetlenségi háborúban való részvétele után, azzal a céllal, hogy megakadályozza a spanyol tengerentúli területek függetlenségi érzéseinek kialakulását az Egyesült Államok példájához hasonlóan. José Ábalos miniszterek és Aranda grófja III. Károly királynak azt az elképzelést mutatták be, hogy a birodalmat monarchiák konföderációjává alakítsák a spanyol Bourbon-ház alatt. Károly azonban, bár nem utasította el ezeket az ötleteket, nem is cselekedett. Hasonló ötletet terjesztett elő korábban, a 18. században Manuel Godoy külügyminiszter IV. Károlynak, amelyet akkoriban megvalósíthatatlannak tartottak.

Közigazgatási és gazdasági reformok

Számos tényezőt azonosítottak, amelyek a függetlenségi mozgalmak kiváltó okaként szolgáltak. Először is, a Korona tengerentúli birodalmának fokozott ellenőrzése a 18. század közepén végrehajtott Bourbon-reformok (abszolutista centralizáció) révén változásokat hozott a spanyol-amerikaiak Koronához fűződő viszonyában. A tengerentúli birodalom leírására használt nyelvezet a koronától független státuszú „királyságokról” a Spanyolországnak alárendelt „gyarmatokra” változott.Burkholder, Mark A. (2016). "Spain's America: From kingdoms to colonies". Colonial Latin American Review. 25 (2): 125–153. A tengerentúli birtokok közigazgatásának és gazdaságának jobb ellenőrzése érdekében a Korona újra bevezette azt a gyakorlatot, hogy kívülállókat, szinte mindig ibériai félszigetit tettek a királyi hivatalokba a birodalom egész területén. Ez azt jelentette, hogy a spanyol-amerikai elit elvárásait és ambícióit meghiúsította a korona azon régóta fennálló gyakorlatának felrúgása, amely a kreoloknak a hivatalokhoz való hozzáférését biztosította. A Bourbon monarchia uralkodói(abszolutista) és szekularizáló politikája a római katolikus egyház hatalmának csökkentését célozta. A korona már 1767-ben kiutasította a jezsuitákat, aminek következtében a Jézus Társaságának számos kreol tagja végleges száműzetésbe került. Az egyház hatalmának korlátozásával a korona megpróbálta központosítani magát a gyarmati Spanyol-Amerika intézményein belül. A papság fizikai és ideológiai közelsége miatt közvetlenül befolyásolhatta és diktálhatta a gyarmati Spanyol-Amerika lakossága közötti interakciókat, akár jogi tanácsadóként, akár tanácsadóként;Mills, Kenneth; Taylor, William B.; Lauderdale Graham, Sandra (2002). Colonial Latin America: A Documentary History. Maryland: SP Books. p. 144. ez egy olyan közvetlenség volt, amelyre a koronának szüksége volt ahhoz, hogy megpróbálja létrehozni a megvalósítani kívánt központosított, gyarmati államot.Mills, Kenneth; Taylor, William B.; Lauderdale Graham, Sandra (2002). Colonial Latin America: A Documentary History. Maryland: SP Books. p. 107. Később, a tizennyolcadik században a korona igyekezett csökkenteni a papság kiváltságait (fueros), a papi tekintélyt a lelki ügyekre korlátozva, és aláásva a plébánosok hatalmát, akik gyakran a korona ügynökeiként jártak el a vidéki plébániákon.Nancy Farriss, Crown and Clergy in Colonial Mexico, 1759–1821. London: Athlone Press 1968 William B. Taylor szerint a hatalom deszakralizálásával és a papság elleni frontális támadásokkal a korona aláásta saját legitimitását, mivel a plébánosok hagyományosan a „katolikus királyuk természetes helyi képviselői” voltak.

A gazdasági szférában a korona igyekezett ellenőrzést szerezni az egyházi bevételek felett. Az egyház a gyarmati spanyol Amerika egyik legnagyobb gazdasági intézményeként működött. Nagy földterületeket birtokolt és tartott fenn joghatóságot felettük, amelyeket a korona magának akart a földből származó gazdasági érték miatt. Ráadásul azzal, hogy elvette a földet, a Koronának lehetősége nyílt csökkenteni az egyház fizikai jelenlétét, hogy tovább gyengítse ideológiai és társadalmi szerepét a helyi gyarmati közösségekben.Mills, Kenneth; Taylor, William B.; Lauderdale Graham, Sandra (2002). Colonial Latin America: A Documentary History. Maryland: SP Books. p. 144 A gazdasági szférában a korona az egyházi bevételek feletti ellenőrzés megszerzésére törekedett. Az egyház a gyarmati spanyol Amerika egyik legnagyobb gazdasági intézményeként működött. Nagy mennyiségű földterületet birtokolt és tartott fenn joghatóságot felettük, amelyeket a korona a földből származó gazdasági érték miatt kívánt magának.Mills, Kenneth; Taylor, William B.; Lauderdale Graham, Sandra (2002). Colonial Latin America: A Documentary History. Maryland: SP Books. p. 309-313. Sőt, a földterületek elvételével a Koronának lehetősége nyílt az egyház fizikai jelenlétének csökkentésére, hogy tovább gyengítse ideológiai és társadalmi szerepét a helyi gyarmati közösségekben.

Egy 1804-es pénzügyi válság során a korona megpróbálta behajtani az egyháznak járó adósságokat, főként az elit tulajdonában lévő haciendákra nyújtott jelzáloghitelek formájában. Az egyesülési törvény egyidejűleg veszélyeztette az egyház vagyonát, amelynek tőkéjét főként jelzáloghitelekre kölcsönözték, valamint az elit anyagi jólétét, akik birtokaik megszerzéséhez és megtartásához jelzáloghitelekre támaszkodtak. A visszafizetési időszak lerövidítése azt jelentette, hogy a helyi elit sok tagja a csőddel nézett szembe.Margaret Chowning, "The Consolidación de Vales Reales in the Bishopric of Michoacán." Hispanic American Historical Review 69:3 (1989) 451–78. A korona emellett hozzáférést próbált szerezni az elit családok által a papok – gyakran saját családtagjaik – támogatására félretett javadalmazásokhoz azáltal, hogy megszüntette ezeket az alapítványi alapokat (capellanías), amelyektől az alsóbb klérus aránytalanul nagy mértékben függött.Michael P. Costeloe, Church Wealth in Mexico: A Study of the "Juzgado de Capellanías" in the Archbishopric of Mexico, 1800–1856. Cambridge University Press 1967. Mexikóban az alsóbb klérus Nagy számban vett részt a függetlenségi felkelésben Miguel Hidalgo és José María Morelos papokkal az élükön. A reformok vegyes eredményeket hoztak. Egyes területeken – például Kubában, Río de la Platában és Új-Hispániában – a reformoknak pozitív hatásaik voltak, javítva a helyi gazdaságot és a kormányzat hatékonyságát.Lynch, The Spanish American Revolutions, 17–19, 334–335. Rodríguez, The Independence of Spanish America, 19–27. Kinsbruner, Independence in Spanish America, 7–12. Más területeken a korona gazdaság- és közigazgatási politikájának változásai feszültségekhez vezettek a helyiekkel, amelyek időnként nyílt felkelésekbe torkolltak, mint például a comunerók lázadása Új-Granada államban és II. Túpac Amaru lázadása Peruban. A magas tisztségek elvesztése a félszigetek javára és a tizennyolcadik századi felkelések a spanyol Dél-Amerikában a függetlenségi háborúk közvetlen okai közé tartoztak, amelyek évtizedekkel később zajlottak, de ezeket a háborúk politikai hátterének fontos elemeinek tekintik. Sok kreolt, különösen a gazdag kreolokat negatívan érintették a Bourbon-reformok. Ez oda vezetett, hogy vagyonukat és társadalmi pozíciójukat – gyakran közösségeik vezetőiként – felhasználva ellenállást szítottak, hogy kifejezzék elégedetlenségüket a spanyol reformokkal szemben, mivel azok negatív gazdasági hatást gyakoroltak rájuk.Lynch, John (2001), "Spanish America's Poor Whites: Canarian Immigrants in Venezuela, 1700–1830", Latin America between Colony and Nation, Palgrave Macmillan UK, pp. 58–73, ISBN 978-1-349-41856-5, retrieved 13 January 2020 Mivel azonban felkeléseik milyen gyorsan radikalizálták az alsóbb osztályokat, a kreolok gyorsan felhagytak az általános erőszakos felkelés támogatásával, mivel profitáltak a spanyol korona rendszerein keresztül bekövetkezett társadalmi változásokból. Az intézményi változások a stabilitást biztosították azáltal, hogy támogatták azokat a politikai intézményeket, amelyek lehetővé tették egy gazdag kreol osztály létrehozását, és tovább alakították ezeket az intézményeket az igények kielégítéséhez, ahelyett, hogy radikális változást javasoltak volna a társadalmi-gazdasági élet és hagyományok teljes összetételében. Az intézményi változások azonban nem a várt módon történtek, és tovább lendítették a spanyol-amerikai társadalmi osztályok radikalizálódását a függetlenség felé.

Katonai átszervezés