A perui függetlenségi háború 1809 és 1826 között lezajlott katonai konfliktussorozat volt, amelynek eredményeként az ország függetlenné vált a Spanyol Birodalomtól. A tágabb spanyol-amerikai függetlenségi háborúk részeként Peru spanyol alkirályságának feloszlatásához vezetett.
Korai felkelések
Peru gyarmati időszakában (1517-1810)számos függetlenségi felkelés történt. Túpac Amaru II lázadása, bár nem az első és nem is az utolsó, a legjelentősebb volt, és az alkirályi hatóságok erőszakos elnyomása miatt tetőzött. Ez még a benszülött lázadások egyike volt. Ez a felkelés az abszulútista Bourbon-reformokra válaszul robbant ki, és ez volt az első alkalom, hogy az alkirályi dokumentumokban a „felkelők” kifejezést használták. Ez egyben egy olyan mozgalom is volt, amely a rabszolgaság eltörlését hirdette Peruban. Vita folyik azonban arról, hogy a lázadás célja valóban a függetlenség volt-e, vagy az alkirályi társadalmi rend elleni forradalom.
Bonaparte Napóleon francia császár 1808-as spanyolországi inváziója IV. Károly és VII. Ferdinánd királyok lemondását eredményezte Joseph Bonaparte javára. Spanyol-Amerikában autonóm helyi kormányok, junták jöttek létre az európai szárazföldi Spanyolország hatalmi vákuumában és instabilitásában, ellenezve a francia uralmat. Peru kezdetben a királypártiak legnagyobb erődítménye volt, José Fernando de Abascal y Sousa alkirály pedig az ellenforradalmi erők fö bázisaként használta.
A limai és arequipai királypárti ezredekkel, valamint európai expedíciós elemekkel megerősítve Peru alkirálya számos expedíciót szervezett a felkelők ellen Chilében, Bolíviában és Argentínában. Eközben a Felső-Peruban való előrenyomulási kísérleteikben túlterhelt hazafias erők José de San Martín vezetésével stratégiát váltottak. 1814-ben egy új megközelítés megszervezésébe kezdett, amely egy merész nyugat felőli támadásból állt Chile ellen, átkelve a félelmetes Andokon. A támadás 1817 januárjában kezdődött, és a következő év áprilisára a királypárti erőket annyira legyőzték, hogy Santiago biztonságban volt, és a királypárti ellenállásnak csak gyér maradványai maradtak fenn. Ez a chilei győzelem nemcsak létfontosságú területet biztosított a felkelők számára, hanem el is terelte a királypártiak figyelmét és erőforrásait más frontokról, gyengítve a régióban betöltött befolyásukat. Az első expedíció sikeresen visszafoglalta Chilét a rancaguai csata megnyerése után. A fővárost, Santiagót 1814 októberében foglalták vissza, és Vicente San Bruno heves politikai üldözésbe kezdett. Chile spanyol visszahódítása a chacabucói csatában elszenvedett vereségükkel (1817. február) ért véget. Itt az Andok Hadserege, amely a Río de la Plata Egyesült Tartományaiból indult, és José de San Martín főkapitány vezette, legyőzte a Rafael Maroto vezette spanyol erőket.
A chilei hazafiak elleni második expedíció 1818-ban a monarchia helyreállítására tett újabb kísérlet volt. Kezdetben a második cancha rayadai csatában (március 19.) volt sikeres, végül José de San Martín vereséget mért rájuk a maipúi csatában (április 5.).
Peru alkirálya sikeresen megvédte Felső-Perut a Río de la Plata Egyesült Tartományaival szemben is, győzelmeket aratva a vilumai (1815), a yavi (1816) és a sopachuyi (1817) csatákban.
A függetlenségi háború Az 1820-ban kirobbant függetlenségi háború a dél-amerikai gyarmatbirodalom más részein kezdődött, de gyorsan átterjedt Perura is. Peru felszabadítása érdekében Argentína és Chile vezetői 1819. február 5-én szerződést írtak alá egy invázió előkészítéseként. José de San Martín tábornok úgy vélte, hogy Argentína felszabadítása nem lesz biztos, amíg a perui királypárti erődítményt le nem győzik, így a figyelem a régióra irányult.
A függetlenség második szakasza (1820-1824), vagyis Amerika felszabadító hullámának második szakasza, amelyet ekkor már egy (politikai és konstruált) hazával, támogatói pedig a szuverenitással azonosítottak, és akiket hazafiaknak neveztek (de nem Peru nemzeti területére, hanem Amerikára vonatkoztatva); José de San Martín felszabadító expedíciójának érkezésével kezdődik, felszabadítva a déli területejet és létrehozva a független perui államot; és Simón Bolívar Peruba érkezésével zárult, felszabadítva az északi területeket és megszilárdítva a függetlenséget, egy olyan időszakot, amelyben a helytartói erők végleges vereséget szenvednek.
Két évvel a maipúi csata és Chile azt követő felszabadítása után a hazafiak megkezdték az előkészületeket egy kétéltű rohamosztagos erő felállítására Peru felszabadítására. Eredetileg a költségeket Chile és Argentína is viselte volna, azonban Bernardo O'Higgins chilei kormánya végül a hadjárat költségeinek nagy részét átvette. Mindazonáltal úgy határoztak, hogy a szárazföldi sereget José de San Martín, míg a haditengerészetet Thomas Alexander Cochrane admirális vezényli.
Az ellenségeskedés kezdete
szerkesztés
A tényleges ellenségeskedés a Sierra hadjárattal kezdődött, amelyet Juan Antonio Álvarez de Arenales hazafi tábornok vezetett 1820. október 5-én. A hadjárat során Arenales tábornok 1820. november 1-jén kikiáltotta Huamanga (Ayacucho) város függetlenségét. Ezt követte a Cerro de Pasco-i csata, ahol Arenales tábornok legyőzte Pezuela alkirály által küldött királypárti hadosztályt. Cochrane admirális vezetésével a felszabadító erők többi része 1820. november 9-én elfoglalta az Esmeralda királypárti fregattot, súlyos csapást mérve a királypárti haditengerészetre. 1820. december 2-án a Voltígeros de la Guardia királypárti zászlóalj átállt a hazafiak oldalára. 1821. január 8-án Álvarez de Arenales tábornok fegyveres oszlopa a parton lévő expedíció többi részével együtt csoportosult át. Dél felől érkezett José de San Martín, Argentína és Chile felszabadítója. Az ő serege 1820. szeptember 8-án szállt partra Paracasnál. Pezuela alkirályt menesztették, helyére José de la Serna tábornokot nevezték ki 1821. január 29-én. 1821 márciusában Miller és Cochrane vezette támadások érték Arica és Tacna királypárti kikötővárosait. Az új alkirály 1821. június 5-én bejelentette távozását Limából, de helyőrséget utasított, hogy álljon ellen a Real Felipe erődben lévő hazafiaknak, ami Callao első ostromához vezetett. A José de Canterac tábornok parancsnoksága alatt álló királypárti hadsereg elhagyta Limát, és 1821. június 25-én a hegyvidékre vonult. San Martín tábornok küldte Arenales tábornokot, hogy figyelje a királypártiak visszavonulását. Két nappal később a Felszabadító Expedíció bevonult Limába. Az elnyomástól és a fosztogatástól tartva Lima lakói könyörögtek San Martín tábornoknak, hogy foglalja el Limát. 1821. július 12-én bevonultak Limába, és két héttel később, július 28-án kikiáltották Peru függetlenségét. San Martín ezután átadta a hatalmat az 1822. szeptember 20-án alakult alkotmányozó nemzetgyűlésnek, és Franciaországban telepedett le.
José de la Serna Cuzcóba helyezte át főhadiszállását. Canterac tábornok parancsnoksága alatt csapatokat küldött, amelyek 1821. szeptember 10-én Limába érkeztek. Nem sikerült felmentenie José de La Mar tábornok ostromlott erőit a callaói Real Felipe erődben. Miután megtudta az alkirály új parancsát, ugyanazon év szeptember 16-án ismét a hegyvidékre vonult vissza. A köztársaságiak üldözték a visszavonuló királypártiakat, amíg 1821. október 1-jén el nem érték Jauját. Miután összetűzésbe került San Martin tábornokkal, Cochrane admirális 1822. május 10-én elhagyta Perut, helyére Martin Guisse került a haditengerészet élén.
Északon Antonio José de Sucre Guayaquilban segítséget kért San Martíntól. Ő eleget tett a kérésnek, és Andrés de Santa Cruz parancsnoksága alatt egy segédexpedíciós erőt küldött Quitóba. Később, a Guayaquil-i konferencia során San Martín és Bolívar megpróbálták eldönteni Peru politikai sorsát. San Martín az alkotmányos monarchia mellett döntött, míg Simon Bolivar (az Északi Expedíció vezetője) a republikánus állam mellett. Mindketten azt az elképzelést vallották, hogy Perunak függetlennek kell lennie Spanyolországtól. Az interjút követően San Martín tábornok 1822. szeptember 22-én elhagyta Perut Valparaiso kedvéért, és a függetlenségi mozgalom teljes irányítását Simon Bolivarra bízta. Eközben a perui államot a királypárti ellenállás és a Köztársaság instabilitása nehezítette. Ezért, míg a tengerpart és Észak-Peru a Köztársaság parancsnoksága alatt állt, az ország többi része továbbra is a királypártiak ellenőrzése alatt állt. 1822 áprilisában egy királypárti támadás legyőzte a köztársasági hadsereget az icai csatában. Ezt követően, 1823 januárjában a Rudecindo Alvarado tábornok vezette köztársasági hadsereg újabb súlyos vereséget szenvedett a királypártiaktól a toratai és a moqueguai csatákban. A királypárti José Canterac tábornok 1823. június 18-án harc nélkül foglalta vissza Limát. Bolivar támadása Észak felől érkezett Venezuela és Kolumbia hőse, Simón Bolívar, aki Ecuador felé vonult tovább. Ő 1823. szeptember 1-én érkezett Callao kikötőjébe, de vissza kellett vonulnia, mert a királyi hadsereg erősebbnek bizonyult. Bolívar újjászervezte seregét, és tábornoka, Antonio José de Sucre december 9-én ismét összecsapott az utolsó perui alkirály, José de la Serna csapataival és ezúttal a felkelők győztek. Ezután királyi hadsereg kezében már csak Felső-Peru maradt. A juníni és az ayacuchói csaták voltak a függetlenségi háború legjelentősebb csatái. A Sucre és Agustín Gamarra vezette ayacuchói csata biztosította Peru és a többi dél-amerikai állam függetlenségét.
Az Ayacuchói csata a döntő katonai összecsapás volt a perui függetlenségi háború során. A felső-perui sucrei hadjárat kimenetele 1825 áprilisában már biztos volt. A háború azonban csak akkor ért véget, amikor az utolsó királypártiak feladták a callaói Real Felipe erődöt és a Chiloé körüli erődítményeket 1826 januárjában. 1826. augusztus 6-án függetlenségi nyilatkozatot fogadtak el, majd augusztus 10-én az újonnan megszületett országot Republica de Bolívar névre keresztelték, fővárosának nevét Chuquisacáról Sucréra változtatták.
Következmények Peru függetlensége fontos fejezete volt a hispán-amerikai függetlenségi háborúknak. Spanyolország tíz évvel később, 1836-ban lemondott összes kontinentális amerikai területéről, hatalmas birodalmának alig maradt területe érintetlenül.
A politikai függőség Spanyolországtól megszűnt, de Peru gazdaságilag továbbra is Európától függött. A Spanyolországtól való elszakadás ellenére az őslakosoktól való földelfosztás súlyosbodott az új köztársasági korszakban. Az őslakos háziszolgákkal embertelenül bántak még a 20. században is. A köztársaság születésekor az őslakosok a teljes jogú állampolgárságot csak 1861. augusztus 27-én kapták meg.
A függetlenségi háború után a criollo(kreol)társadalom különböző szektoraival szembesülő érdekellentétek és az egyes caudillók(katonai diktátorok) sajátos ambíciói rendkívül megnehezítették az ország megszervezését. A független élet első hetvenöt évében csak három civil: Manuel Pardo, Nicolás de Piérola és Francisco García Calderón került az elnöki posztra. 1837-ben létrejött a Peru-Bolíviai Konföderáció, de két évvel később a perui hazafiak egyesített katonai beavatkozása miatt ez feloszlott.
Szakirodalom Higgins, James (editor). The Emancipation of Peru: British Eyewitness Accounts, 2014. Online at https://sites.google.com/site/jhemanperu
Jegyzetek
Fordítás
Kategória:Peru történelme