A népfront elnevezésű baloldali politikai mozgalmak a 20. század első felétől jöttek létre, először Európában. A politikatudományon belül a kifejezés konkrétan a kommunista pártok által a különböző országokban létrehozott politikai szövetségekre utal, amelyeket a Kommunista Internacionálé (Komintern) korabeli politikájának jegyében hoztak létre más pártokkal és szervezetekkel a két világháború közötti Európában, az 1930-as években.
Önmeghatározása szerint „a dolgozó tömegek pártjainak és szervezeteinek a polgárság haladó rétegeiig terjedő harcos tömörülése a munkásosztály és a kommunisták vezetésével, a fasizmus, az imperializmus és a háborús veszély ellen”.A magyar nyelv értelmező szótára
A „népfront” kifejezést gyakran homályosan használják baloldali pártok egymás közötti politikai szövetségének, vagy baloldali pártok és liberális vagy más polgári erők koalíciójának leírására. A kifejezést ritkán szélsőjobboldali szervezetek is használták, például az egyesült államokbeli, a fehér felsőbbrendűséget hirdető Volksfront (1994–2012).
Előzményei Az osztályharc eredeti marxista elmélete szerint a proletariátus és a burzsoázia egymással küzdő, antagonista osztályok, közöttük az ellentét csak az egyikük – társadalmi osztályként való – megszűnésével oldható fel. Az 1848–49-es német forradalom idején azonban Karl Marx és Friedrich Engels úgy vélték, hogy a proletariátusnak össze kell fognia a burzsoáziával a feudalizmus maradványai ellen, hogy segítsen kivívni a polgári szabadságjogokat, amelyek értéke a kommunista teoretikusok számára is vitathatatlan volt. Ugyanakkor Marx és Engels abban reménykedett, hogy a munkásosztály képes lesz kihasználni a polgári forradalom győzelmét, és folytatni azt a proletárforradalomig.
Az 1917-es októberi orosz forradalmat követően 1919-ben Moszkvában megalakult a Kommunista Internacionálé (Komintern). A Komintern a Szovjetunió Kommunista Pártja számára a külföldi kommunista pártok befolyásolása eszközeként szolgált. Ideológiájának középpontjában a szociáldemokraták, a szocialisták és a baloldali polgári erők elleni küzdelem állt, azok ellen is, akik a munkásmozgalom részének tartották magukat. A Moszkvától ideológiailag és gyakran anyagilag is függő kommunista pártok még a fasizmus európai térnyerése idején is egy ideig még – a „szociálfasizmus” tézisének keretében – konkrétan a szociáldemokratákat nevezték meg fő politikai ellenségükként, „szociálfasisztának” nevezve őket.
Létrejötte Az 1933-as nemzetiszocialista hatalomátvétel után megmutatta, hogy a kommunisták korábbi politikája, miszerint egyedül szállnak szembe a fasizmussal, sőt a szociáldemokratákkal és baloldali polgári erőkkel is, kudarcot vallott. A hatalomra jutott nácik a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a baloldali polgári vezetőket egyaránt koncentrációs táborokba zárták.
1934-től kezdődően a Kominternen belül a kommunista pártok politikai vonala kezdett megváltozni. A Francia Kommunista Párt (FKP) ebben kulcsszerepet játszott. 1934 júliusában az FKP Maurice Thorez vezetésével egyezséget kötött a francia szocialistákkal a fasizmus ellen, másrészt az FKP egy „hazafias” fordulat részeként nagyrészt felhagyott a francia gyarmati politika bírálatával.Selim Nadi: Die Französische Kommunistische Partei und ihre Haltung zu Sozialchauvinismus und Kolonialismus 1920 bis 1936. In: Arbeit – Bewegung – Geschichte. Heft 1, 2018, S. 45–62.
A Kominternen belüli végső fordulatra 1935-ben, a Komintern 7. és egyben utolsó világkongresszusán került sor. A kongresszus elhatárolódott a szociálfasizmus tézisétől, és az FKP népfrontpolitikájának sikerei nyomán az egész kommunista mozgalom számára elsőrendű kötelezettséggé tette a szocialistákat, a szociáldemokratákat és más baloldali-liberális erőket is tömörítő népfront létrehozását a fasizmus térnyerésének megakadályozása, a háború elkerülése érdekében. A kongresszus kifejtette: a népfrontban egyesült erők célja népfrontkormány létrehozása, ami ugyan nem szocialista jellegű, de a fasizmus elleni harc és a monopoltőke hatalmát korlátozni kívánó néptömegek kormánya.
Az első népfrontkormányok Franciaországban és Spanyolországban alakultak meg 1936-ben. A francia népfront-kormány Léon Blum vezetésével alakult meg az 1936. április–májusi választásokon aratott győzelem után. Spanyolországban azonban a népfrontkormány (Frente Popular) ellen Francisco Franco puccsot hajtott végre és megindult a spanyol polgárháború (1936-1939). Más kommunista pártok is alkalmazták a népfront-stratégiát, például 1936-ban Kínában korábbi előzmények után újjáalakult a Második Egyesült Front nevű népfront-szövetség a KKP és a Kuomintang, mint fő szereplők részvételéve, és 1938-ban Chilében is megalakult a Frente Popular (Chile), amely kormányra is lépett.
A népfront-kormányok azonban a második világháború előtti években egymás után vereséget szenvedtek a szélsőjobboldali erőktől. A német–szovjet megnemtámadási egyezmény aláírása után a Komintern is megváltoztatta irányvonalát.
A második világháború során a németek által megszállt országokban sokfelé az antifasiszta ellenállás a népfront elvei szerint szerveződött.
A második világháború után A háború utáni európai történelemben a szovjet befolyás alatt álló országokban úgynevezett népfrontszövetségek alakultak a kommunista pártok hatalmi bázisának kiszélesítése érdekében. Magyarországon ez volt a Hazafias Népfront, Csehszlovákiában a Nemzeti Front.
Chilében Salvador Allende 1970-ben, szabad választásokon aratott győzelme után népfront-kormányt alakított, de ezt az 1973-as chilei katonai hatalomátvétel során megdöntötte az Egyesült Államok által támogatott Augusto Pinochet tábornok.
A népfront fogalmához szorosan kapcsolódik a nyugat-európai kommunista pártok – különösen Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban – ideológiai fejlődése az úgynevezett eurokommunizmus irányába. Különösen Olaszországban a háború utáni első évtizedek társadalmi változásai és az Olasz Kommunista Párt ehhez kapcsolódó választási sikerei az 1960-as évek végén serkentették a jobboldali terrorizmust, ami viszont a baloldali szélsőséges csoportok megfelelő reakcióit váltotta ki.
Az 1970-es években az úgynevezett történelmi kompromisszum jegyében fokozatosan erősödött az együttműködés az Enrico Berlinguer vezette Olasz Kommunista Párt és az Aldo Moro vezette kereszténydemokraták (Democrazia Cristiana) között egy jövőbeni kormányzati együttműködés érdekében. A Chiléhez hasonlóan a kommunistákat is magában foglaló nagykoalíció létrehozására tett kezdeti kísérletek végül 1978-ban kudarcot vallottak, mivel a kommunisták ellenfelei, a szélsőbaloldali Vörös Brigádok elrabolták és meggyilkolták a vezető kereszténydemokrata politikust, Aldo Morót.
Franciaországban az Új Népfront, a baloldali pártok koalíciója, érte el a legjobb eredményt a 2024-es francia parlamenti választások második fordulójában.
Az elnevezés használata más összefüggésekben A 20. század végétől a „népfront” elnevezés különböző nyelvi variációi szélesebb körben elterjedtek a világ politikai pártjai körében, gyakran teljesen függetlenül a fogalom eredeti jelentésétől.
Jegyzetek
Fordítás
Források
Kapcsolódó szócikk Egyesült Front munka osztály
Kategória:Politika Kategória:Munkásmozgalom