bélyegkép|263px|Szabó Dezső szobra bélyegkép|263px|Szabó Dezső fejszobra a róla elnevezett sétányon, Szervátiusz Tibor alkotása, Budapest, a Gellért-hegyi Citadella közelében
Szabó Dezső (Kolozsvár, 1879. június 10. – Budapest, 1945. január 13.) magyar író, kritikus, publicista, főreáliskolai tanár. A két világháború közötti magyar irodalom nagy hatású képviselője, akit 1935-ben Björn Collinder, a finnugor nyelvek professzora az uppsalai egyetemen, irodalmi Nobel-díjra jelölt. Bátyja Szabó Jenő református lelkész, költő.
Életpályája Családja, származása Kisnemesi tisztviselő család tizedik gyermekeként született. Apja (nagyajtai és bögözi) Szabó József 1833-ban született, s levéltárosként dolgozott a kolozsvári törvényszéknél. Apai nagyapja, szintén Szabó József a Hóstáton volt építő-ácsvállalkozó. Édesanyja nemes Mille Mária, Mille János és Zilahi Kiss Anna leánya, aki a Kolozs megyei Türén született 1843-ban. Apja első unokatestvére volt Szabó Pepi színésznő.Szabó Dezső: Életeim. I. rész. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 33–37. old. Anyai ági nagybátyja volt Zilahi Kiss Béla újságíró.Szabó Dezső: Életeim. I. rész. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 589. old.
Tanulmányai A kolozsvári református gimnáziumban érettségizett 1899-ben, majd a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait magyar–francia szakon. Kiemelkedő tehetsége révén bekerült az Eötvös József Collegiumba, ahol összebarátkozott Kodály Zoltánnal, Horváth Jánossal és Szekfű Gyulával. Egyetemi évei alatt finnugor nyelvészettel foglalkozott.
Tanárként 1905-ben megszerezte magyar–francia szakos tanári diplomáját, rövid ideig helyettes tanár volt a budapesti II. kerületi főreáliskolában, majd Párizsba került állami ösztöndíjjal, ahol a klasszikus és modern francia irodalmat tanulmányozta. Hazatérése után 1906 szeptemberétől a Budapest-ferencvárosi felső kereskedelmi iskolában, majd 1907 októberétől a székesfehérvári gimnáziumban tanított. Ebben az időszakban heves hangvételű klerikális és antiszemita cikkeket publikált, melynek kritizálóit pedig párbajra hívta. Az ezt kísérő botrány miatt fegyelmivel elbocsátották az intézményből. 1908 áprilisában a nagyváradi állami főreáliskolában helyezkedett el. Ezt követően tanított még Székelyudvarhelyen, Sümegen, 1914 és 1917 között Ungváron, a Magyar Királyi Állami Főreáliskolában, majd Lőcsén, de mindenhonnan botrányos körülmények közepette helyezték tovább. Az 1910-es tanármozgalomban heves vitába keveredett Tisza Istvánnal, ennek révén került a Nyugat, majd a Huszadik Század körébe. Éveken keresztül ezek munkatársa volt, első novellái a Nyugatban jelentek meg.
Budapesten 1918-ban az őszirózsás forradalom Lőcsén találta, innen települt fel Budapestre irodalmi szabadúszóként. Személyesen élte meg a Magyarországi Tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra időszakát. Kezdetben sok íróhoz hasonlóan lelkesen támogatta a Tanácsköztársaságot, majd hamarosan antiszemita felhanggal elhatárolódott tőle, de az állami írói apanázst a kommün bukásáig felvette. Mivel úgy látta, hogy az országban „az elsősorban zsidó hadiszállítók nemzetellenes üzelmei” folynak, emiatt az a véleménye alakult ki fiatalkorában, hogy „Magyarországot a kapitalizmus béklyóba vetette”, és mindezt a szocializmussal együtt a zsidóság tevékenységének tulajdonította. A zsidóság iránti kritikus hozzáállása ugyanakkor nem illeszthető be egyértelműen a kor szélsőjobboldali antiszemita áramlatai közé, s éppenséggel ezekről ugyanolyan elítélően írt, mint magáról a zsidóságról.
1918-ban fejezte be Az elsodort falu című könyvét, amely Erdélyben és Budapesten játszódik, és a kor általa magyarpusztítónak tartott irányzatait ecseteli. A kötet a Tanácsköztársaság idején jelent meg. A könyv óriási érdeklődést keltett, egy csapásra ismertté és híressé tette. A húszas évek elejétől a politikai elittel és a meghatározó kultúrpolitikusokkal látványosan konfrontálódott, a Horthy-rendszert „görénykurzusnak” nevezte. Szabó Dezső úgy vélte, hogy míg a pénzügyek terén a zsidók felülreprezentáltak, addig az államigazgatást, az akadémiai szférát és az irodalmi életet német származásúak (pl. Hóman Bálint, Klebelsberg Kuno, Herczeg Ferenc) uralják, akik Szabó szerint a magyar származásúakat háttérbe szorítják. Az író későbbi esszéiben (Az antijúdaizmus bírálata) arra a következtetésre jutott, hogy a német fenyegetés jóval veszélyesebb és kézzelfoghatóbb a vélt vagy valós zsidó befolyásnál, „hiszen a zsidóság mögött mégsem áll egy százmilliós nép borzalmas fegyveres ereje és borzalmasabb faji sovinizmusa.”
Az antiszemitizmuson és a németellenességen túl Szabó Dezső harcos ellensége volt a katolicizmusnak is. 1920–21-ben a Virradat című jobboldali lapban publikált, majd 1921-től a Nép című lap munkatársa volt. 1923-ban az Auróra felelős szerkesztője lett, majd Bajcsy-Zsilinszky Endrével lapot szerkesztett Előörs címmel, a lapban „fajvédő” hangnemben írtak. Bár Bajcsy-Zsilinszky Szabóhoz hasonlóan a németeket tartotta a magyarságra nézve a legnagyobb veszélynek, együttműködésük megszakadt.
1935-ben Björn Collinder, az Uppsalai Egyetem finn-ugor nyelvprofesszora javaslatára Szabót irodalmi Nobel-díjra jelölték, de abban az évben végül nem adták át az elismerést.Szabó Dezső hivatalos jelölése a Nobel-archívumban
A harmincas években eleinte támogatta Gömbös Gyula Nemzeti Munkatervét, majd elfordult attól, és egyre többet kritizálta a Horthy-korszak hivatalos politikáját. 1932-ben írta a Feltámadás Makucskán, 1934-ben A kötél legendája című művét. A véleménye szerint nyilvánvalóan nemzetellenes nemzetközi szocializmust és kommunizmust világosan elutasította. Politikailag inkább Mussolini fasizmusával szimpatizált, mint Hitler nemzetiszocializmusával, sőt elítélte a német megszállást és a nyilasuralom terrorját. Szabó Dezső a német terjeszkedéssel szemben a kelet-európai kis nemzetek összefogását hangsúlyozta.
Halála 1945-ben, hatvanöt éves korában hunyt el Budapesten, Rákóczi téri lakása óvóhelyén január 13-án 16 óra 40 perckor. Éhségtől is legyengült szervezetét könnyen ragadta magával a halál, amit valószínűleg tüdőgyulladás okozott.„A József körút 31/A előtt álló házfelügyelőtől Szabó Dezső után érdeklődtem. Szó nélkül a vastag hó borította Rákóczi tér sarkán fekvő, szekrénydeszkákból összerótt koporsóra mutatott. Kérdésemre elmondta: a mester pár napja halt meg, valószínűleg tüdőgyulladásban. […] Az Üllői úton hazafelé menet a Csepregi u. 2.-ben lakó barátomat, Mistéth Endrét látogattam meg. Ott találtam Balogh Lajos barátomat is. Elmondtam, hogy Szabó Dezső meghalt, koporsója a Rákóczi téren, a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap értesítettük és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középre. A fagyos földet csákányokkal is alig tudtuk feltörni. Délután 2 óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek. A gyászszertartást Nagy Gyula református lelkész barátunk végezte.”
Arany Bálint: Koronatanú, Budapest, 1990, 5–10.
Holttestét előbb a háza udvarára vitték, majd később a még tartó bombázások miatt a liftaknában helyezték el. Urbán János kocsmáros adott koporsó gyanánt egy szekrényt. Január 18-án az orosz katonai parancsnok arról rendelkezett, hogy a szekrényből ácsolt koporsót a Rákóczi térre vigyék, a szökőkút mellé. A deszkalécekre valaki ezt írta: „Szabó Dezső, Az elsodort falu írója”. Barátai temették el a téren január 23-án, a sírgödröt csákányokkal ásták meg. Nagy Gyula református lelkész tartotta a gyászszertartást. Négy évvel később, 1949. május 17-én exhumálták, majd 18-án szerda reggel helyezték örök nyugalomra minden szertartás és búcsúztatás nélkül, a Kerepesi temető 24. parcellájának 1. sorában, a 16. sírhelybe. Eredetileg 1949. május 19-én 15 órakor vettek volna tőle végső búcsút, de ezt az időpontot felsőbb utasításra megváltoztatták. Ebben az időpontban megjelent Andrássy Kurta János szobrászművész, Szentiványi Kálmán író, dr. Zsigmond Gyula a Nemzeti Parasztpárt megbízásából, valamint mezei virágból font koszorút vitt magával Veres Péter, melynek felirata a következő volt: „Szabó Dezsőnek, a magyar írók.”Reformátusok Lapja, 1985. február 10.
Lírai hangvételű szépírói munkája, Életeim című önéletírása befejezetlenül maradt.
Értékelése Művelt, tájékozott volt, több európai nyelvet beszélt. Hamar kitűnt tanulmányaival, közéleti írásaival, mint író, nyelvi erejével. A 20. századi magyar írói nyelv nagy hatású megújítója. Expresszív stílusa, képalkotó képessége, mondanivalójának tömörítése plasztikussá és mozgalmassá teszik írásait. Alkotásaiban a kor valamennyi divatos szellemi áramlata otthagyja lenyomatát, a pozitivizmustól a szellemtörténeten át az irracionális filozófiákig. A magyar irodalmi hagyományok közül leginkább a romantikában gyökerezik, majd Ady Endre, Móricz Zsigmond nyomán a magyarságot méltatja szellemtörténeti értelemben. Nem vált hívévé a nemzeti fajelméletnek és a rasszizmusnak.
Ki nem mondott, de valóságos vágya a polgárosodás. Szabadon gondolkodó polgárként szeretett volna élni a 20. századi Magyarországon. A századelő rövid időszakától eltekintve Magyarországon ez nem volt lehetséges, leginkább ebből származik az 1930-as évek közepétől való szellemi magára maradottsága és elszigetelődése. Ugyanez az oka 1945-től 1990-ig való viszonylagos háttérbe szorítottságának az irodalomtanításban és az irodalmi propagandában.
Féja Géza így értékeli az írót: "A mai nemzedékek előtt a Próféta áll, az élet mestere, a nagy tanító, a magával ragadó előadó, a magányos száműzött, a „tiszta áldozat”. Szabó Dezsőnek sikerült bálványt csinálnia önmagából..." "Szabó Dezsőnek az ártott legtöbbet, hogy mindenben jelenlévő s azonnal ható tényező akart lenni. Mohó hirtelenséggel és a leghálásabb módon akart a tömegekbe építkezni s nem válogatta az eszközöket, hogy célját elérje, ez biztosította tagadhatatlanul óriási hatását és népszerűségét."https://mtda.hu/books/feja_geza_a_nagy_vallalkozasok_kora_Optimized.pdf
Balla László ungvári költő, író így emlékezett Szabó Dezsőre: „Roppant szigorú oktató volt, megvetette a lustákat, hanyagokat, kötelességmulasztókat, és ennek gyakran hangot is adott. Különben nem volt az emberi jóság mintaképe: szerette kigúnyolni a gyenge diákokat, ha kellett, irgalom nélkül büntetett, és erre igen változatos módokat eszelt ki. A Kálvárián lakott, a sírkerttel közvetlenül szomszédos utolsó házban, és azoknak, akik nem készültek el az órára, pontosan éjfélkor kellett megjelenniük az ablaka előtt, bekopogni, és ott felmondani a leckét. Ne feledjük: meglehetősen babonás idők voltak még. Temető, éjfélkor, kísértetjáráskor...! Nem egy nebulónak vacogott ilyenkor a foga, és többet aligha kockáztatta meg, hogy ilyen sorsra jusson. Ezzel szemben rengeteget lehetett tanulni tőle. A diákokat lenyűgözte hatalmas tudásával, azzal, hogy szinte egy színész átélésével tudta élővé varázsolni a tananyagot és azzal, hogy a kisujjában volt az egész világirodalom."Fedák Anita: Szabó Dezső, az ungvári gimnáziumi tanár Magyar Irodalmi Lap, 2018. január 13.
Bán Zoltán András szerint: „A sértődöttség Herkulese volt, a különvélemény Toldija: antiszemita, aki utálta az antiszemitákat; fajvédő, aki vitriollal higított epével támadta Németh Lászlót és általában is a mélymagyarokat; náciellenes, németellenes, Horthy-ellenes, Bethlen-ellenes, nyilasellenes, kommunistagyűlölő, ugyanakkor plebejus szellemű, aki a keresztény-nemzeti kurzust csak »görénykurzusként« emlegette. Antimodern prózaíró, viszont stiláris expresszionista. Szabó Dezsőre minden és mindennek az ellenkezője is igaz.”Bán Zoltán András: Aki gyűlölte az olimpiát Unikornis, 2016. 08. 06.