Sase () falu Bosznia-Hercegovinában, a Bijeljinai régióban, Srebrenica községben, a Szerb Köztársaság területén. A helyi közösség települései: Sase, Knežije, Lasovac, Lisac, Podlasovac, Rudnik, Špat, Obadi, Ažliva, Jankovići, Koštanovice, Neškovići, Radonjići és Zalazje.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina keleti részén, Zvorniktól légvonalban 35, közúton 57 km-re délkeletre, községközpontjától légvonalban 5, közúton 15 km-re keletre, a Saška-folyó partján, 350-660 méteres magasságban fekszik.Topografska karta Zvornik 477-4-1 A növényzet elsősorban a bükk, a tölgy és a fenyőfajok által dominált sűrű, vegyes erdőkből áll, amelyek a magasabb övezetekben karsztos rétekkel váltakoznak. A vízkészlet alapját a Drina-folyó mellékfolyói képezik, amelyek a porózus mészkő víztartó rétegekből származó számos forrás és patak egész évben biztosít.
Éghajlata A térségben kontinentális éghajlat uralkodik, amelyet hideg, havas telek és meleg, párás nyarak jellemeznek. Az átlagos nappali hőmérséklet januárban 0°C és augusztusban 20°C között mozog, míg az éjszakai legalacsonyabb hőmérséklet télen -5°C-ra csökken, nyáron pedig eléri a 25°C-ot. A csapadék az év során eloszlik, átlagosan évi 1000 mm körül van, tavasszal és ősszel nagyobb mennyiségben fordul elő, mely korlátozott mezőgazdasági területeket, például burgonya- és gyümölcstermesztést tesz lehetővé, bár a rövid időszak korlátozza a növények sokféleségét, és a bányászatot részesíti előnyben az extenzív gazdálkodással szemben.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb8222Bosnyák44231Horvát00Jugoszláv30Egyéb112Összesen53855
Története 200px|bélyegkép|balra|Római sírkő a sasei kolostorban A srebrenicai régióban már a római korban élénk emberi tevékenység folyt, mely a közeli ezüstbányák római kiaknázására vezethető vissza. A helyi kolostor területén két épület maradványai kerültek elő: a nagy termák és egy központi épület, amely már 220-ban létezett, és a 4. századig használták. A római hatalom balkáni megszűnését követően a 6.-7. században szláv népek érkeztek a Drina folyó völgyébe, ahol a bányászati hagyományok helyi szinten továbbra is fennmaradtak. Az 1240-es években szász bányászok érkeztek ezekre a területekre és új fémfeldolgozási eljárásokat hoztak magukkal. Róluk kapta a település a nevét. A kolostort 1242-ben építtette I. István Uroš szerb király (1243–1276) és a Halkidiki-félszigeten álló hilandari ortodox kolostor irányítása alá helyezte. A középkori feljegyzések alapján kiemelkedik az ólom- és cinkkitermelés, mint elsődleges tevékenység. A szász közösségek kiváltságos státuszt élveztek a bányákkal szomszédos településeken, amely támogatta a regionális kereskedelmi hálózatokat a szerb és a bosnyák fejedelemségekben.
Bosznia 1463-as meghódítását követően az oszmán terjeszkedés adminisztratív változásokat hozott. A 15. század végéről a közeli Srebrenica vonzásában már folyamatos emberi jelenlétre utaló bizonyítékok találhatók. A terület az oszmán defterek szerint a Zvorniki szandzsák igazgatása alá esett, ahol a bányászati tevékenységek - a középkori ezüstben és később az ólom-cink kitermelésben gyökereztek - szakaszosan folytatódtak, de a korábbi korszakokhoz képest általános elhanyagolást szenvedtek. Az oszmán adónyilvántartások (defterek) az adózás alá tartozó szerényebb érckibocsátást tükröznek.
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során Voljevica község részeként a településnek 29 háztartása és 180 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 95. o. 1910-ben a Srebrenicai járáshoz tartozó településen 43 háztartást, 204 muszlim, 25 ortodox keresztény és 7 római katolikus lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 114. o. Az osztrák-magyar uralom alatt a 20. század elején a srebrenicai régió fokozatos infrastruktúra-fejlesztéseken ment át, mint például a falvakat a bányászati helyszínekkel összekötő jobb utak építése.
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború alatt a térség a tengelyhatalmak megszállása alatt állt és nőtt az etnikumok közötti viszály. A különböző fegyveres csoportok által elkövetett atrocitások közepette aktivizálódott az ellenállási mozgalom. A település tanúja volt a csetnik, az usztasa és a partizán erők közötti összecsapásoknak. Srebrenicát és a környező falvakat a partizán erők 1945. március 11-én szabadították fel, ami a megszállás végét is jelentette.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (1945–1992) korszakában a sasei bányászati tevékenységeket államosították, összhangban a Josip Broz Tito kormánya által a negyvenes és ötvenes évek végén kezdeményezett szélesebb körű államilag vezetett iparosítási erőfeszítésekkel. Ez az államosítás integrálta a cinkbányászatot a központi tervgazdaságba, előnyben részesítve az erőforrások kitermelést a nehézipar és az exportbevételek támogatása érdekében. A feltárási és előkészítő munka a háború utáni évtizedekben felerősödött, és előkészítette a szisztematikus kitermelést, miközben Jugoszlávia a szovjet táboron kívüli önálló fejlődés útjára lépett. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A sasei bányában 1964 körül kezdődtek a nagyszabású fejlesztési műveletek. A kiterjedt geológiai felméréseket és fejlett bányászati technológiák elfogadását követően a bányát a háború előtti időszakos tevékenységből kulcsfontosságú szocialista vállalkozássá alakították. A bánya fejlesztése hozzájárult Jugoszlávia 1960-as évekbeli növekvő ólom-cink termeléséhez, a nemzeti ólomtermelés 1962-ben elérte a 112.400 tonnát, amelyet az új létesítmények, köztük Srebrenica bővítései támogattak. A termelés növekedését a hetvenes és nyolcvanas években az infrastruktúra növekedése, beleértve a munkásszállások, a hozzáférési utak és az elektromos ellátási vonalak építését, annak érdekében hogy fenntartsák az éjjel-nappali termelést. Ezek a fejlesztések több száz helyi és bevándorló munkavállalót foglalkoztattak.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A háború kitörésekor Kelet-Bosznia, amely a háború előtt bosnyák többségű terület volt, etnikai tisztogatási műveleteknek és számos atrocitásnak volt kitéve, köztük gyilkosságokkal és nemi erőszakkal. A szerb erők és félkatonai bandák a nem szerb lakosság rovására nagy mértékű kifosztást és kényszerű áttelepítést hajtottak végre. A Srebrenica környékén fekvő területek esetében ezeknek a műveleteknek az volt a célja, hogy Kelet-Boszniában egy olyan összefüggő, szerbek által ellenőrzött területet hozzanak létre, amelynek közös a határa Szerbiával.
A sasei bánya termelése leállt, a bányát a VRS a közeli területekről származó bosnyák civilek fogvatartási táboraként használta, ahol visszaélések, köztük verések, nemi erőszakok és kivégzések történtek. A szerb fegyveresek elől Sase maradék muszlim lakossága a közeli srebrenicai enklávé területére menekült. Válaszul 1992. július 12-én a keleti ortodox szent ünnepén, Petrovdanon a bosnyák erők, állítólag Naser Orić parancsnoksága alatt, megtámadták Zalužje és Sase falvakat, összesen 69 boszniai szerb katonát és civilt megölve. A halottak közül legalább 40 zalužjei helyi lakos is volt.
A srebrenica enklávét, amelynek határa a település közelében húzódott a bosnyák civilek menedékeként hozták létre válaszul a bosnyák falvak elleni fokozott boszniai szerb támadásokra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-án fogadta el a 819-es határozatot, amely Srebrenicát „biztonsági övezetnek” nyilvánította, amelyet az ENSZ békefenntartó csapatai megvédenek bármely fél támadásaitól. Ez a státusz a humanitárius segítségnyújtás és a polgári biztonság megkönnyítését célozta, bár a határozat nem rendelkezett szilárd végrehajtási mechanizmusokkal, az ENSZ Védelmi Erőire (UNPROFOR) támaszkodva.
1995 közepére az enklávé lakossága elsősorban a szomszédos területekről kitelepített bosnyák civilek és menekültek, valamint a boszniai hadsereg 8. hadtestének elemei miatt mintegy 40 ezer főre nőtt. Az ostromlott településeken szörnyű körülmények voltak, amelyeket krónikus alultápláltság, nem megfelelő menedék és az orvosi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés jellemez az időszakos segélykonvojok és a boszniai szerb blokádok miatt. A boszniai szerb erők (VRS) ismételt ágyúzásnak és mesterlövésztűznek vetették alá a területet, megsértve annak biztonsági státuszát. Közben az enklávé bosnyák védői a határokon átnyúló razziákat indítottak a szerb falvak ellen, ami polgári haláleseteket és további feszültségeket okozott. Az UNPROFOR holland zászlóalja (Dutchbat), amely mintegy 600 katonát számlált korlátozott bevetési szabályokkal és nehézfegyverzet nélkül, hatástalannak bizonyult a betörések megelőzésében illetve a védelem következetes biztosításában.
Közben Sase mindvégig szerb ellenőrzés alatt maradt. A falu szerb kézben lévő előőrsként szolgált. A VRS tüzérsége a srebrenicai enklávé bosnyák állásait lőtte, ami ellencsapásokhoz vezetett, amelyek megrongálták a falu házait. 1994-1995-ben a szarajevói és žepai ostromokat követően a NATO légicsapásait fokozták a VRS állások ellen, amelyek közvetve érintették sasét is, mivel a faluba vezető utánpótlási útvonalakat elvágták. A srebrenicai bosnyák erők támadást indítottak, de nem sikerült elfoglalniuk a falut.
A szomszédos srebrenicai enklávé bukása 1995. július 6-án kezdődött, amikor a Ratko Mladić tábornok alatt működő VRS-egységek megkezdték a Krivaja 95 hadműveletet. A VRS erők elfoglalták az ENSZ megfigyelőállomásait és visszaverték a holland ellenintézkedéseket, a NATO szoros légi támogatás iránti kérelmeket pedig az ENSZ parancsnoksága ismételten késleltette vagy megtagadta. Július 11-én a VRS csapatok behatoltak Srebrenica városába, és civil bosnyák tömegeket indítottak a közeli ENSZ-bázis felé Potočariba. A megmaradt bosnyák katonai egységek megpróbálták kitörni a szerb vonalakon keresztül, de súlyos veszteségeket szenvedtek.