Az SZ–2 Szopka (cirill betűkkel: С–2 Сопка, GRAU-kódja: 4K87, NATO-kódja: SSC–2B Samlet) szovjet mobil partvédelmi robotrepülőgép-rendszer volt, amely a KSZ–1 Kometa hajók elleni robotrepülőgépet alkalmazta. A rendszert 1958-ban állították hadrendbe a Szovjet Haditengerészet partvédelmi erőinél, majd az 1960-as években több szocialista és a Szovjetunióval szövetséges országba is exportálták. Harci alkalmazására 1973-ban, a jom kippuri háborúban került sor. Fix telepítésű változata az SZ–2 Sztrela. A rendszer rövid időn belül elavulttá vált, de fontos lépcsőt jelentett a szovjet hajók elleni fegyverek fejlődésében.
Története A Szopka mobil partvédelmi rakétarendszert az OKB–155–1 (ma MKB Raduga) tervezőiroda fejlesztette ki a Szovjetunió Minisztertanácsának 1955. december 1-jei, 2004–1073. számú határozata alapján. A fejlesztés célja egy olyan, part mentén telepíthető, de szükség esetén átcsoportosítható fegyverrendszer létrehozása volt, amely képes a felszíni hajók nagy távolságból történő támadására.
A gyári kísérleteket 1957 végén hajtották végre a krími Peszcsanaja Balka lőtéren. A négy indításból álló tesztsorozat összességében sikeresnek bizonyult, bár az egyik indítás során a robotrepülőgép a kijelölt célhajó helyett egy kikötői bólyát talált el. Az állami kísérletek 1958 augusztusa és októbere között zajlottak, tizenegy indítással. Ezek eredményei alapján a rendszert még ugyanabban az évben, december 19-én, Szergej Gorskov tengernagy parancsára rendszeresítették.
A Szopka rendszerrel párhuzamosan fejlesztették ki annak fix telepítésű változatát, az SZ–2 Sztrela komplexumot, amely azonos robotrepülőgépeket alkalmazott. A rendszert erődített, állandó partvédelmi állásokba telepítették.
Alkalmazása
A Szovjet Haditengerészetnél A Szopka rendszer hadrendbe állítását követően rövid időn belül megkezdődött a partvédelmi rakétaegységek felállítása és feltöltése. 1958 és 1960 között összesen hat, Szopka komplexummal felszerelt ezred jött létre a Szovjet Haditengerészet különböző flottáinál.
A Balti Flottánál a 27. partvédelmi rakétaezredet Baltyijszk térségében, míg a 10. ezredet Ventspils környékén telepítették. A Csendes-óceáni Flottánál a 21. ezred a Kamcsatka-félszigeten, az 528. ezred pedig Primorje területén állomásozott. A Fekete-tengeri Flottánál az 51. önálló partvédelmi rakétaezred a Krím félszigeten, a Fjolent-fok térségében települt, míg az Északi Flottánál az 501. ezred a Ribacsij-félszigeten kapott helyet.
A mobil rendszerek mellett a Szovjetunió két állandó telepítésű, Szopka rendszerrel rokon SZ–2 Sztrela komplexumot is fenntartott. A Fekete-tengeri Flottánál a 362. önálló partvédelmi rakétaezred, míg az Északi Flottánál a 616. önálló partvédelmi rakétaezred rendelkezett ilyen, fix indítóállásokkal kiépített bázisokkal.
Exportja és harci alkalmazása bélyegkép|253px|jobbra|A Lengyel Néphadsereg által használt robotrepülőgép a gdański Lengyel Haditengerészeti Múzeumban kiállítva A Szopka rendszert az 1960-as években több szocialista és a Szovjetunióval szövetséges országba exportálták, ahol elsősorban a part menti tengeri megközelítési irányok védelmét szolgálta.
Lengyelország 1964-ben állította hadrendbe a rendszert, amelyet az ustkai 9. partvédelmi tüzérségi egységnél alkalmaztak. A komplexum mindössze két indítóállással működött, és korlátozott számú rakétával rendelkezett, ami jelentősen csökkentette harcértékét. A rendszer már az 1960-as években elavulttá vált, és 1975-ben kivonták a szolgálatból. A Lengyelországban használt két indítóállás a gdański Lengyel Haditengerészeti Múzeumban van kiállítva.
Az NDK haditengerészete (Volksmarine) szintén az 1960-as évek közepén, feltehetően 1964 körül állította hadrendbe a Szopka rendszert, ahol a Balti-tenger megközelítési irányainak lezárását szolgálta. A rendszer korlátozott darabszáma és alacsony mobilitása jelentősen csökkentette harcértékét. A komplexumokat a Balti-tenger partvidékén, elsősorban Rügen sziget és Peenemünde térségében telepítették, ahol a tengeri megközelítési irányok védelmét látták el. A rendszer viszonylag rövid ideig maradt szolgálatban, és az 1960-as évek végén fokozatosan kivonták, helyét a korszerűbb P–15 Tyermit rakétarendszer vette át.
1962-ben, az Anadir hadművelet keretében a krími 51. önálló partvédelmi rakétaezredet Kubába telepítették. Az ezred több zászlóaljból állt, amelyek mindegyike saját indítóállásokkal és robotrepülőgép-készlettel rendelkezett. A kubai rakétaválságot követően a rendszer eszközeit átadták a kubai fegyveres erőknek.
Bulgária 1963-ban állította hadrendbe a Szopka partvédelmi rakétarendszert, amelyet önálló katonai alakulatokban alkalmaztak. A rendszerrel 1968-ban a Fekete-tenger partvidékén, Várna térségében éleslövészetet hajtottak végre, amely során a célhajót sikeresen megsemmisítették.
A Szopka rendszerek Egyiptomba is eljutottak, ahol a jom kippuri háború során került sor egyetlen ismert harci alkalmazásukra. 1973. október 9-én az alexandriai térségből több robotrepülőgépet indítottak izraeli hadihajók ellen. A támadás korlátozott eredménnyel járt. Egyes források találatokat említenek, míg az izraeli beszámolók nem erősítettek meg jelentős veszteségeket. A Szopka rendszert a Szovjetunió Észak-Koreának is exportálta az 1960-as évek végén, mintegy 30 mobil indítóállással együtt. A komplexum a Koreai Néphadsereg partvédelmi képességeinek első generációját képezte, és később a fejlettebb P–15 Tyermit rendszerek bevezetésével vált másodlagossá.
A rendszer a gyors technikai fejlődés következtében viszonylag hamar elavulttá vált, azonban egyes országokban még az 1980-as években is szolgálatban maradt.
Felépítése és műszaki jellemzői bélyegkép|253px|A hajtómű fúvócsöve, alatt a startrakéta A Szopka komplexum mobil indítóállásokból, szállító járművekből és több, egymással együttműködő radarrendszerből állt. A rakétákat PR–15 típusú félpótkocsikon szállították, az indítás pedig B–163 jelű, vontatott indítóállványokról történt, amelyeket AT–SZ lánctalpas tüzérségi vontatók mozgattak. A rendszer kialakítása lehetővé tette az indítóállások viszonylag gyors átcsoportosítását a part mentén.
A B–163 indítóállványt a leningrádi Bolsevik gyár tervezőirodájában fejlesztették ki. Az indító egy kéttengelyes pótkocsiból állt, amelyen a rakéta egy vezetőgerendán helyezkedett el. Vontatására a ZiL–157V nyerges vontatót használták. Menethelyzetben a gerenda vízszintes állásban volt rögzítve, indításkor pedig kis emelkedési szögbe (mintegy 10°) állították. Az indítóállvány vízszintes irányzása elektromos hajtással történt, tartalékként kézi működtetéssel. A rendszer újratöltését a PR–15 félpótkocsira szerelt emelő- és töltőberendezés biztosította, ami lehetővé tette a viszonylag gyors újratöltést terepi körülmények között is.
A célfelderítést a Misz kódnevű körkörös felderítő radar végezte, majd a cél követését és mozgásparamétereinek meghatározását a Burun radar vette át. Az indítás és a rakéta irányítása az SZ–1M típusú tűzvezető radar segítségével történt, amelyet egy teleszkóposan kiemelhető árbocra szereltek a nagyobb hatótávolság érdekében.
A rendszer fegyverzetét a KSZ–1 Kometa hajók elleni robotrepülőgép alkotta, amelyet a földi indításhoz szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétával láttak el. Az indítás előtti előkészítés – beleértve a hajtómű felpörgetését és a rendszer ellenőrzését – legfeljebb 17 percet vett igénybe.
A repülés kezdeti szakaszában a robotrepülőgépet robotpilóta irányította, majd a középső szakaszban rádióparancsos irányítással tartották az SZ–1M tűzvezető radar sugárnyalábjában. A repülés végfázisában a rakéta félaktív lokátoros önirányításra váltott, a célról visszaverődő radarjelek felhasználásával. A rendszer lehetővé tette az autonóm, rádiósugárzás nélküli repülést is, ami csökkentette a támadás felderíthetőségét.
A Szopka egyik jelentős hátránya a rádiózavarokkal szembeni érzékenység volt, amelyet később részben infravörös önirányítású változatok alkalmazásával próbáltak mérsékelni.
A robotrepülőgép start tömege mintegy 3419 kg volt, harci részének tömege meghaladta az egy tonnát. Repülési sebessége megközelítette az 1050 km/h-t, tipikus repülési magassága körülbelül 400 méter volt. A rendszer hatótávolsága a körülményektől és az alkalmazott irányítási módtól függően mintegy 15 és 95 kilométer között alakult.
Rendszeresítő országok Szovjetunió Lengyelország NDK Bulgária Kuba Egyiptom Észak-Korea
Lásd még KSZ–1 Kometa
Jegyzetek
Források
Kategória:Robotrepülőgépek