Srnice Gornje () falu Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Gradačac községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 32, közúton 51 km-re északnyugatra, községközpontjától légvonalban 10, közúton 17 km-re délre, 170-214 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Topografska karta Doboj 425-2-4 A falu központja 200 méteres magasságban van. A települést dombos terep jellemzi, melynek lejtőin a szántóföldek között lombhullató erdők és rétek foltjai találhatók. Az erdős területeken pedig olyan fafajok dominálnak, mint a bükk és a tölgy.
Éghajlata Éghajlata mérsékelten kontinentális. A nyár általában meleg, a hőmérséklet elérheti a 28 °C fokot. A telek hidegek, a legalacsonyabb hőmérséklet -3 °C körül alakul, de ennél lényegesen alacsonyabb is lehet. A hó nem ritka a téli hónapokban. A tavasz és az ősz mérsékelten meleg, de változékony. A csapadék mennyisége 630 mm körül van, amely egyenletesen oszlik el az évben, tavasszal és ősszel valamivel több csapadék esik.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb82Bosnyák901808Horvát02Jugoszláv10Egyéb16Összesen911818
Története Középkor A középkorban a régió, beleértve a Gradačac környéki területeket is, a Boszniai Királyságon belüli Sói bánság részét képezte. A mai Gradačac község területén terült el nenavištei plébánia (magában foglalta a mai Gradačac város nagy részét, valamint Modriča és Šamac községeket), és először 1326–1329-ben jelenik meg a történelmi forrásokban. A Boszniai Királyság 1463-as bukása után Gradačac stratégiai jelentőséggel bírt Magyarország déli határának oszmánok elleni védelmében. A 16. század eleji források szerint a közeli gradačaci vár a Jeruzsálemi Szent János lovagrend igazgatása alatt állt, ami megerősíti katonai és határőrizeti szerepét a késő középkorban és a kora újkorban. A korai gazdasági tevékenységek a gabona és az állattenyésztés önellátó gazdálkodására összpontosultak, amelyeket a közeli folyók mentén folytatott kereskedelem egészített ki, amelyek Északkelet-Bosznia regionális útvonalaihoz csatlakoztak. A középkori élet emlékeként említésre méltó a szomszédos Srnice Donje-i Kamenovi településen található középkori nekropolisz, amely két stećakból (bosnyák sírkőből), egy oromzatos szarkofágból és egy láda alakú stećakból áll, és amelyet először Šefik Bešlagić régész dokumentált. A közeli Jelovče Selo településen egy domb platóján, az Ešći groble lelőhelyen 27 darab, nyugat-keleti tájolású sírkő található. Az egyik sírban, melyet egy vízvezeték ásása közben rongáltak meg késő középkori kerámia töredékeket is találtak.
Az oszmán uralom A falu neve a szláv „srna” (őz) szóból származik, ami arra utal, hogy a település egy olyan település volt, amely jelentős vadvilággal rendelkezett és a vadászatnak kiváló terepe volt. Az 1519-es oszmán hódítás után ez a terület fokozatosan bekerült a Boszniai vilajet, azon belül pedig a Zvorniki szandzsák közigazgatási és katonai rendszerébe. A Gračaci náhije egy 1533-as forrásban szerepel először, míg 1634-ben azt írják, hogy Gradačac és vidéke a Gračanicai kádilukhoz tartozott. Az oszmán közigazgatás alatt Srnice elsősorban mezőgazdasági településként működött, ahol a lakosok önellátó gazdálkodással, állattenyésztéssel és adók, például a nem muszlimoknak kivetett sarcadó fizetésével foglalkoztak, hozzájárulva a katonai kötelezettségeket támogató timárrendszerhez.
A karlócai béke (1699) után a közeli Gradačac, amelynek akkoriban a Száva folyónál lévő oszmán határok védelmét kellett ellátnia, stratégiai jelentősége jelentősen megnőtt, 1710-től pedig kapitányság székhelyévé vált. A timar alapú földadományokat, amelyeket a mezőgazdasági termelés és a katonai szolgálat céljából adtak az oszmán kapitányok felügyelték. A lakosság ebben az időszakban elsősorban boszniai muszlimokból, horvátokból és szerbekből állt, akik főként állattenyésztéssel foglalkoztak, bár az oszmán hatóságok időszakos razziáinak és pénzügyi követeléseinek voltak kitéve. Az oszmánok a határ menti területeken, így Észak-Boszniában, az ortodox vlach pásztorok Szerbia-Hercegovinából való bevándorlásának ösztönzésével mozdították elő a letelepedést, az állattenyésztés és a kereskedelem révén erősítve a helyi lakosságot és gazdaságot, bár az iszlamizáció a muszlim beáramlás nélkül is fokozatosan zajlott.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során az akkori Srnica Turska községnek 27 háztartása és 153 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 90. o. Az osztrák-magyar uralom egy új korszak kezdetét jelentette. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt a falu korlátozott modernizációs erőfeszítéseket tapasztalt, amelyek jellemzőek voltak a boszniai megszállás vidékpolitikájára, beleértve a kisebb infrastrukturális fejlesztéseket, mint például a periférikus településeket, például a települést Gradačac községi központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták a falu lakosságát. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború utáni szocialista Jugoszláviában a vidéki települések mezőgazdasági kollektivizáláson estek át a földújraelosztást és a szövetkezeti gazdaságok szervezését célzó szélesebb körű nemzeti politika részeként, amely 1949 körül kezdődött és az 1950-es évek elején tetőzött. Ezek az erőfeszítések azonban nagyrészt sikertelenek voltak a parasztok ellenállása és a gazdasági hatékonyság hiánya miatt, ami 1953-ra dekollektivizáláshoz vezetett, ezt követően pedig a kisüzemi magángazdálkodás uralta a boszniai vidéki gazdaságokat, beleértve a korlátozott ipari tevékenységhez kötött területeket is. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A Gradačac környékén zajló háborús események a posavinai csaták tágabb keretében zajlottak, a város és környéke ki volt téve a frontnak, és hosszú távú katonai és humanitárius következményekkel járt a lakosság számára.
A háború alatt a település a boszniai kormányerők (ARBiH) és a boszniai szerb hadsereg (VRS) közötti konfliktus frontvonalának közelében találta magát. 1992. június 30-án a szerb erők Avramovina felől a szomszédos Kerep falunál próbáltak meg átkelni a Gradačac-Ormanica regionális úton. Ezzel a támadással akarták teljesen bekeríteni Gradačacot. A támadást a gradačaci harcosok, valamint Kerep és a környező települések lakosainak bátor fellépése megállította, és a támadókra súlyos vereséget mért, mely során számos harci eszközt foglalt le. Ebben a támadásban 28 muszlim polgár halt meg, akik részben az úton haladtak, részben pedig mezőkön és más területeken kerültek a támadók útjába. A falu konkrét veszteségadatai nem jól dokumentáltak, bár a regionális jelentések kevesebb közvetlen veszteségekről számolnak be a városi központokhoz képest, elsősorban a közvetett bombázásokból eredő hatásokkal. Az etnikai tisztogatások elől menekülők fő befogadópontjaként Tuzla városa szolgált, ami átmeneti népesség-eltolódásokhoz és gazdasági zavarokhoz vezetett az olyan vidéki közösségekben, mint Kerep.
Gradačac község egésze az egyik legsúlyosabban bombázott terület volt, a VRS folyamatos támadásai pedig széles körű pusztítást végeztek a régióban. Már 1992 nyarán is számos kisebb csatát vívtak ezért a községért. A háború nehéz nyara egész őszön és télen át folytatódott. Bosanski Brod és Jajca októberi elesésével tovább fokozódott a Gradačacra nehezedő nyomás, mivel a fent említett városok eleste jelentős erőket szabadított fel a Boszniai Szerb Köztársaság Hadseregéből, amelyeket a csatatérnek erre a részére irányíthattak. Gradačac elfoglalása a VRS egyik prioritása volt, mivel eleste a szerb ellenőrzés alatt álló Bosznia-Hercegovina területét és a szomszédos Szerbiát összekötő, sürgősen szükséges folyosó kibővítéséhez vezetett volna. Az ARBiH 107. gradačaci dandárja azonban sikeresen verte vissza a szerb támadásokat. A lakosság a biztonságosabb, bosnyák ellenőrzés alatti területekre menekült.
A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A területmegosztás eredményeként a település a Föderációhoz tartozó Gradačac község területénél maradt. A háború után, a 2000-es években a faluban fokozatos újjáépítést hajtottak végre, amelyet nemzetközi segélyek és helyi kezdeményezések támogattak, különös tekintettel a sérült házak, mezőgazdasági területek és közösségi helyszínek helyreállítására Bosznia-Hercegovina szövetségi struktúrákba való integrációja során. Az erőfeszítések magukban foglalták a háború által sújtott infrastruktúra rehabilitációját. A 2010-es évekre a falu profitált a kanton fejlesztési terveiből.
Gazdaság A település helyi gazdaságának középpontjában a mezőgazdaság áll. A lakosok jelentős része mezőgazdasági tevékenységekkel foglalkozik, amelyek a falu 62,65 hektáros mezőgazdasági területét hasznosítják, ami a teljes területének 47,53%-át teszi ki. A főbb növények közé tartozik a búza, a kukorica, a burgonya, valamint a gyümölcsök, például a szilva, az alma, a körte és a cseresznye. Az erdőterület 8,28 hektár, mely az összeterület 6,28%-a.
Jegyzetek
További információk A község hivatalos oldala
Kategória:Tuzlai kanton települései