+ Szedevakantizmus 180pxA Szentszék címere pápai széküresedés idején Típus tradicionalista katolikus irányzat, illetve álláspont Kialakulása főként az 1960-as évek vége és az 1970-es évek eleje Alapkérdés a zsinat utáni pápák pápai hivatalának érvényessége Gyakori kiindulópont XII. Piusz halála (1958), ritkábban XXIII. János vagy VI. Pál pontifikátusa, illetve a II. vatikáni zsinat egyes dokumentumai Főbb irányzatok teljes szedevakantizmus, szedeprivacionizmus, konklávizmus, „home-aloner” álláspont Kapcsolódó témák pápai tévedhetetlenség, tridenti mise, egyházjog, ellenpápák
A szedevakantizmus – más írásmóddal sedisvakantizmus vagy sedevakantizmus – a hagyományhű katolikusság egyik radikális, kisebbségi és erősen vitatott irányzata. Követői szerint a római Apostoli Szentszék jelenleg, illetve a második vatikáni zsinat óta hosszabb ideje nincs érvényesen betöltve. A legtöbb szedevakantista azt állítja, hogy a zsinatot megnyitó XXIII. János, vagy még gyakrabban a zsinatot befejező VI. Pál és utódai nem valódi pápák, mert tanításukban, egyházkormányzásukban vagy a liturgikus reformokban szerintük eltértek a korábbi katolikus hitelvektől. A leggyakoribb szedevakantista álláspont szerint az utolsó vitathatatlanul érvényes pápa XII. Piusz volt, aki 1958-ban halt meg.
A Római katolikus egyház hivatalos álláspontja a szedevakantizmust nem fogadja el. A katolikus egyházjog szerint a skizma a római pápának való alárendeltség vagy a vele közösségben lévő egyháztagokkal való közösség megtagadása; e meghatározás alapján a szedevakantista álláspontot a hivatalos katolikus megítélés a pápai tekintély elutasításaként, ezért skizmatikus jellegűnek értelmezi. A legtöbb olyan tradicionalista katolikus is távolságot tart tőle, aki egyébként bírálja a zsinat utáni liturgikus vagy teológiai fejleményeket.
A kifejezés a latin sede vacante („a szék üres lévén”) formulából ered. A katolikus egyházban a sede vacante rendes értelemben azt az átmeneti időszakot jelenti, amikor egy püspöki szék – különösen a pápai szék – halál, lemondás vagy más jogi ok miatt ideiglenesen betöltetlen. A szedevakantizmus ezzel szemben nem néhány hetes vagy hónapos pápai interregnumot ért rajta, hanem azt állítja, hogy a római pápa széke a látszólagos betöltés ellenére valójában üres.
A szedevakantizmus nem azonos a tridenti mise szeretetével, a latin liturgia iránti kötődéssel vagy általában a tradicionalista katolikus lelkiséggel. Sok hagyományhű katolikus elfogadja a pápák joghatóságát és a Szentszékkel való közösséget, miközben bírálja a zsinat utáni liturgikus, lelkipásztori vagy teológiai fejleményeket. A szedevakantizmus sajátossága nem a régi rítushoz való ragaszkodás, hanem az a következtetés, hogy a zsinat utáni pápák eretnekség vagy más súlyos akadály miatt nem birtokolják a pápai hivatalt.
Elnevezés és alapfogalmak
A szedevakantista érvelés középpontjában a „szék” és az „autoritas” kérdése áll. A „szék” itt nem fizikai trónust jelent, hanem hivatalt: a Római egyházmegye püspöke, vagyis a pápa hivatalát. A katolikus felfogás szerint a pápa Péter apostol utóda, a püspöki kollégium feje és az egyház látható egységének elve. A szedevakantista álláspont ezért nem pusztán azt mondja ki, hogy egy adott pápával súlyos teológiai vitája van, hanem azt is, hogy az illető nem rendelkezik azzal a joghatósággal, amely a katolikus tanítás szerint a római pápát megilleti.
A szedevakantisták többféle kifejezést használnak ellenfeleikre és saját helyzetük leírására. A zsinat utáni katolikus egyházat gyakran „zsinati egyháznak”, „Novus Ordo-egyháznak” vagy „új vallásnak” nevezik. Ezek a kifejezések polemikusak, és a katolikus egyház hivatalos szóhasználatában nem elfogadottak. A mozgalomhoz nem tartozó tradicionalisták gyakran különbséget tesznek a pápát elismerő, de bizonyos döntéseinek ellenálló „recognize and resist” álláspont és a pápai hivatalt a jelenlegi római pápákra nézve tagadó szedevakantizmus között.
Történeti háttér
A II. vatikáni zsinat utáni viták
A szedevakantizmus a 20. század második felének katolikus válságértelmezéseiből nőtt ki. A II. vatikáni zsinat (1962–1965) dokumentumai és a zsinat utáni reformok több területen is vitát váltottak ki. A bírálók szerint a vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae, az ökumenizmusról szóló Unitatis redintegratio, a nem keresztény vallásokhoz való viszonyt tárgyaló Nostra aetate, az egyházról szóló Lumen gentium egyes megfogalmazásai, valamint a liturgikus reformok nehezen egyeztethetők össze a korábbi pápai tanítóhivatallal. A katolikus egyház hivatalos értelmezése szerint a zsinat tanításait a hagyomány folytonosságában kell olvasni, nem pedig azzal való szakításként.
A legtöbb tradicionalista kritika nem vezetett szedevakantizmushoz. Marcel Lefebvre érsek és az általa alapított Szent X. Piusz Papi Testvérület például a zsinat több tanítását és VI. Pál misekönyvét súlyosan bírálta, de hivatalos álláspontja szerint a zsinat utáni pápák pápák maradtak. Az FSSPX papjai a misekánonban megemlítik a pápát, és nem vallják, hogy a Szentszék üres. A szedevakantisták ezzel szemben úgy vélik, hogy a zsinat utáni tanításbeli és liturgikus változások olyan súlyúak, hogy azokból a pápai hivatal elvesztésére vagy érvénytelen birtoklására kell következtetni.
Társadalmi és liturgikus háttér az 1970-es években
A szedevakantizmus kialakulásához nemcsak elvont teológiai tételek, hanem a zsinat utáni évek tapasztalatai is hozzájárultak. A VI. Pál-féle új miserend bevezetése, a népnyelvű liturgia terjedése, a liturgikus kísérletezések, a szerzetesi és papi hivatások csökkenése, valamint az egyházi fegyelem érzékelt fellazulása sok konzervatív hívőben azt a benyomást keltette, hogy nem pusztán reform, hanem törés történt. A hagyományhű közegben ezt gyakran „liturgikus összeomlásként” vagy „zsinat utáni válságként” értelmezték, még ha e megfogalmazás maga vitatott is.
A korai tradicionalista mozgalmak sok helyen alulról szerveződtek: laikusok magánházakban, bérelt termekben vagy független kápolnákban keresték a tridenti misét, és olyan papokat hívtak, akik hajlandók voltak a régi rítus szerint misézni. Egy észak-angliai esettanulmány például azt mutatja, hogy az 1970-es években a hagyományhű hívek egy része egyszerre élte meg a régi liturgiához való ragaszkodást lelkiismereti kötelességként és az egyházi tekintéllyel való konfliktus fájdalmas helyzeteként. A szedevakantizmus ennek a szélesebb tradicionalista válságtapasztalatnak az egyik radikális értelmezése lett.
Korai képviselők
A korai szedevakantista gondolkodás egyik ismert alakja Joaquín Sáenz y Arriaga mexikói jezsuita pap volt. 1971-ben megjelent La nueva iglesia montiniana című művében VI. Pál zsinat utáni egyházpolitikáját úgy értelmezte, mint egy új, a korábbi katolicizmustól eltérő vallási rendszer létrejöttét; később Sede Vacante címmel is írt. Nézetei Latin-Amerikában és az Egyesült Államok egyes tradicionalista köreiben hatottak.
Az Egyesült Államokban különböző tradicionalista papok és közösségek, köztük a később létrejövő Society of Saint Pius V (SSPV) köre, hasonló következtetésekre jutottak. A mozgalom szervezeti térképe kezdettől széttagolt volt: egyes csoportok XII. Piusz halálától, mások XXIII. János vagy VI. Pál pontifikátusától, ismét mások a Dignitatis humanae 1965-ös kihirdetésétől számították a széküresedést.
A Thục-vonal és a szedevakantista püspökök
A szedevakantista közösségek szentségi életében különösen fontos szerepet kapott Pierre Martin Ngô Đình Thục vietnámi érsek. Thụcöt még a II. vatikáni zsinat előtt szentelték püspökké. 1976-ban a spanyolországi Palmar de Troyában, majd 1981-ben több tradicionalista pap esetében pápai megbízás nélkül végzett püspökszenteléseket. 1981-ben ő szentelte püspökké Michel-Louis Guérard des Lauriers domonkos teológust, valamint Moisés Carmona és Adolfo Zamora mexikói papokat. A Hittani Kongregáció 1983-ban közölte, hogy Thục és az érintettek a pápai megbízás nélküli püspökszentelések miatt súlyos kánoni büntetéseket vontak magukra; a dokumentum figyelmeztette a híveket is, hogy ne támogassák az érintett személyek liturgikus vagy más kezdeményezéseit.
A Thục-vonal azért lett jelentős, mert számos szedevakantista pap és püspök apostoli utódlását ebből a vonalból vezeti le. A katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint azonban a pápai megbízás nélküli püspökszentelés tiltott, és súlyos kánoni következményekkel jár. A szedevakantisták egy része azzal érvel, hogy rendkívüli szükséghelyzetben a püspököknek joguk vagy kötelességük lehet a hagyományos szentségi élet fenntartására; ellenfeleik szerint ez az érvelés nem írhatja felül a püspökszentelés pápai mandátumhoz kötött rendjét.
Későbbi publicisták és internetes jelenlét
A szedevakantista nézetek terjedésében a 20. század végén és a 21. században jelentős szerepet kaptak folyóiratok, apologetikai honlapok, hangfelvételek és videócsatornák. Anthony Cekada amerikai pap több írásban védte a szedevakantista következtetést, és a „recognize and resist” álláspontot következetlennek tartotta. Más angol nyelvű szerzők és vitapartnerek – például John Lane vagy Mario Derksen – főként internetes környezetben érveltek a zsinat utáni pápák jogigénye ellen. A Most Holy Family Monastery és a Dimond testvérek szintén nagy online ismertségre tettek szert, de álláspontjukat még sok más szedevakantista is szélsőségesnek tartja, különösen a szentségekhez járulásról és az „egyházon kívül nincs üdvösség” tételéről vallott szigorú nézeteik miatt.
Teológiai érvrendszer
Az „eretnek pápa” problémája
A szedevakantista érvelés legismertebb formája egyszerű szillogizmusként foglalható össze. Eszerint a pápa a katolikus hit hivatalos tanítójaként nem taníthat az egész egyházat kötelező módon eretnekségre; a zsinat utáni pápák viszont a szedevakantisták szerint eretnek tanításokat fogadtak el vagy terjesztettek; ezért nem lehetnek valódi pápák. Az érvelés gyakran hivatkozik Bellarmin Szent Róbertre és a kora újkori teológusok vitáira arról, hogy mi történik, ha egy pápa személyesen eretnekké válik.
A vitában több megkülönböztetés döntő jelentőségű. A katolikus teológia különbséget tesz anyagi és formális eretnekség között. Anyagi eretnekségről akkor beszélnek, ha valaki objektíve téves tanítást vall, de nem biztos, hogy tudatosan lázad az egyház tanítása ellen. Formális eretnekség akkor áll fenn, ha valaki tudja, hogy az egyház egy hitigazságot kötelezően tanít, mégis makacsul tagadja. Például más teológiai súlya van annak, ha valaki zavarosan fogalmaz a kegyelemről, és annak, ha kifejezetten, tudatosan és kitartóan tagad egy dogmát. A szedevakantistákkal vitázó katolikus szerzők szerint a zsinat utáni pápákra vonatkozó vádak gyakran nem bizonyítják, hogy az illető pápa formálisan, nyilvánosan és jogilag megállapítható módon eretnek lett volna. A szedevakantisták szerint viszont bizonyos zsinati tanítások és pápai cselekedetek önmagukban elég világosak ahhoz, hogy a pápai hivatal hiányára következtessenek.
A pápai tévedhetetlenség és a tanítóhivatal
A katolikus tanítás szerint a pápa akkor tévedhetetlen, amikor a hit vagy erkölcs kérdésében, legfőbb pásztorként és tanítóként, végleges döntéssel az egész egyház számára kötelező tanítást hirdet ki. Ezt nevezik ex cathedra tanításnak. A kifejezés nem azt jelenti, hogy a pápa minden mondata tévedhetetlen: nem vonatkozik automatikusan interjúkra, prédikációk minden részletére, fegyelmi döntésekre vagy személyes teológiai véleményekre. A püspöki kollégium is tévedhetetlenül taníthat, ha a pápával egységben, egyetemes zsinaton vagy az egész világon szétszórtan, de egységesen végleges tanítást ad elő. A mindennapi pápai és püspöki tanítóhivatal nem minden megnyilatkozása tévedhetetlen, de a katolikus egyházjog és tanítás szerint vallásos engedelmességet kívánhat.