Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij (oroszul: Василий Васильевич Кандинский, Moszkva, 1866. december 16.https://www.britannica.com/biography/Wassily-Kandinsky – Franciaország, Neuilly-sur-Seine, 1944. december 13.) orosz absztrakt festő, író.

Élete

Gyermekkor

Kandinszkij 1866-ban született Moszkvában. Anyja balti német származású volt. Apja Kelet-Szibériában, Nyercsinszkben született, ősei száműzöttek voltak. Moszkva, a hőn szeretett város mindennapi képe, amit később több lírai képén is megfest, szintén mély benyomást tett rá. A város maga volt az álom számára, melyhez évek múltán is visszatért.

Kandinszkij első élményei hároméves korából származnak. Kiváló eidetikus memóriája, továbbá jellemző volt rá a szinesztetikus érzékelés: bizonyos színeket barátságosnak, másokat barátságtalannak talált (ez a fajta gondolkodásmód felnőtt korában is megmaradt) és a színekhez folyamatosan hangokat kapcsolt. Erősen kötődött a festékanyagokhoz is. Úgy kezelte a festékeket, mintha lények lennének: „Néha hallom a színek sóhaját.” „Kandinszkij mindvégig gyerek maradt, mert mindig csodálkozott.” Ezen felül parttalan, romantikus személyiség volt, nagy nyitottsággal a transzcendencia iránt.

Életének korai szakasza feszültségekkel teli volt. Szüleinek nem volt jó kapcsolatuk, a fiatal Kandinszkij a feszültségek elől a misztériumok és legendák népesítette belső világba menekült. A nagynénje – aki az anya távozása után is a családdal maradt – németül olvasott fel germán meséket-mondákat, melyek kincsestára táplálta művészi képzelőerejét.

Kandinszkij szabadon mozgott a kultúrák között. Ez annak volt köszönhető, hogy sokszor változtatta életterét: élt Münchenben, Moszkvában, Murnauban stb.

1871-ben – az apa egészségi állapota miatt – családjával Odesszába költöztek, de Moszkvába minden évben ellátogattak. A gimnázium elvégzése után, 1886-ban beiratkozott a Moszkvai Állami Egyetem jogi karára. 1889-ben néprajzi expedíción vett részt a Vologdai kormányzóság északi részén. Az út során benyomásokat szerzett az orosz népi kultúráról. Útját követően valahányszor belépett egy orosz templomba vagy a számtalan bajorországi kápolna valamelyikébe, mindig úgy érezte magát, mintha egy festmény szereplője lenne. Ezt a felismerést művészi motivációjának újabb kiindulópontjaként értelmezte: „Így járja be a szemlélő a képet, hogy aztán feledve önmagát, annak részévé váljon.”

Festővé válása

1891 végén feleségül vette unokatestvérét, Anna Csemjakinát. Féléves nászútra indultak Európába, Meglátogatták Bécset, Münchent, Milánót, Nervit,ma Genova része két hónapot töltöttek Párizsban és 1892 márciusában visszatértek Moszkvába.

1893-ban befejezte tanulmányait, doktori címet szerzett és beválasztották a Moszkvai Jogász Szövetségbe, 1896-ban Gyerptbe (ma: Tartu, Észtország) hívták jogfilozófia professzornak.

Azonban – ugyanebben az évben, harmincévesen – Kandinszkij meglehetős hirtelenséggel inkább Münchenbe, Európa egyik jelentős „képzőművészeti fővárosába” költözött, végképp elhatározva, hogy festő lesz. Münchenben számos híres és közismert festő működött ekkoriban, a szecessziós mellett az akadémikus, valamint kisebb mértékben az impresszionista stílus is képviselve volt. Münchenben Kandinszkij Anton Ažbe impresszionista mester festőiskolájába járt, szorgalmasan elvégezte a rendkívül unalmasnak talált anatómia- és aktrajzoló gyakorlatokat. Ugyanakkor a mester lendületesebb, impresszionizmus-inspirálta festészeti órái személyiségére és későbbi művészetére is hatást gyakoroltak, ami felfedezhető „impresszióknak” nevezett későbbi képein. Ebben az időszakban azonban önálló, nagyméretű vászonképet csak nagyon keveset festett, ezek közé tartozik az Öreg város c., a fauvizmus és impresszionizmus jegyeit magán viselő kép, valamint a Kék lovas.Hajo Düchting (szerk.): Wassily Kandinsky. 13.-17. o.Kandinszkij: Kék lovas (1903)

bélyegkép|300px|jobbra|Claude Monet: Szénakazlak, a nyár végén Gyvernyben (1891)

A döntésben maga Kandinszkij két meghatározó élményt nevezett meg később írásaiban. Az egyik Richard Wagner Lohengrinjének meghallgatása, melynek kapcsán megformálódott benne a festészet és a zeneiség összekapcsolásának igénye. A másik tulajdonképpen két élmény, de egyazon sémán alapulnak. 1895-ben látott egy impresszionista kiállítást Münchenben, és a szemébe ötlött Claude Monet szénakazlakról festett képsorozatának egyik darabja (valószínűleg a „nyár végén” festett változat). A katalógusban szerepelt a Szénakazlak cím, azonban Kandinszkij hiába nézte a képet, sokáig képtelen volt felismerni rajta az alakokat, a természeti motívumokat. „Ez felbosszantott” – írta később – „akkor még úgy éreztem, egy festőnek egyszerűen nincs joga effajta homályossággal festeni”. Az élmény azonban később a saját műtermében egy saját maga festette képpel is megismétlődött: az egyik kép véletlenül fejjel lefelé lett felakasztva, és ez megnövelte a rajta lévő alakok felismerhetetlenségét. Kandinszkij ezáltal ismerte fel, hogy a motívumok önmagukban is megállhatnak, tárgyábrázoló jelleg, „jelentés” nélkül is képes lehet egy festmény hatást gyakorolni, jelentős vizuális élményt kiváltani.

Kandinszkij tehetséges író volt, és számos írásában fejtette ki nézeteit a művészi tevékenység e fontos indítékáról, amelyet „belső elhivatottságként” vagy „belső szükségszerűségként” említ.

1910-ben adta ki első könyvét, egy esztétikai és művészetfilozófiai értekezést A szellemiségről a művészetben címmel. Kiindulási pontja kemény materializmus-ellenesség volt, ezért fordult az absztrakt megjelenítésmódhoz.

Úgy vélte, hogy éppen a modern tudományban született meg a materializmus legyőzése. A természettudományos gondolkodásmódot alapjaiban rendítette meg Henri Becquerel, francia fizikus 1896-ban a radioaktivitás felfedezésével. Ennek hatása alól Kandinszkij sem vonhatta ki magát: „Számomra az atom részekre bomlása világraszóló kataklizmával egyenértékű. A legrobusztusabb falak omlottak össze elképesztő váratlansággal. Minden bizonytalanná, erőtlenné, megbízhatatlanná vált. Az sem lepett volna meg ennyire, ha a kő szétmállik, levegővé olvad és láthatatlanná válik a szemem előtt.” Energia = anyag. Henri Matisse és Pablo Picasso tevékenysége felel meg ennek. Kandinszkij ezt egy nagy változásnak veszi. Azt mondja, hogy belső rezgése minden tárgynak van, ez az, amit a festőnek a puszta színek és formák által fel kell keltenie a nézőben. Klang = rezonancia. A szín közvetlenül hat a nézőre. „Általában a szín olyan erő, mely közvetlenül hat a lélekre. A szín a billentyűzet, a szemek a kalapácsok, a lélek a zongora a húrokkal. A művész a kéz, amely játszik. Megérinti az egyik vagy másik billentyűt, és megrezegteti a lelket.”

Az absztrakcióban a művésznek a belső parancsát kell követni. Az absztrakció anyagtalanítás, a dolgok belső kvalitásainak felfedezése. A művészet számára egy kizárólagos lehetőség, ami egy távolba mutató eszmerendszer megszilárdítására az ellentmondás és a következetlenség világában. A festészetében ennek a teóriának a megvalósítása nem nagyon sikerült, de elméletei nagy hatással voltak a rá következő nemzedékekre.

Az elméletei vallásossá teszik: ortodox esküvőt rendezett magának. Az apja teológus volt, nem dogmatikus. Inkább csak egy mindent átölelő hitet képviselt. Érdeklődése nyitott volt minden csodára. Egy világi ferences hit jellemzi Kandinszkijt és a Der Blaue Reiter csoportot.

jobbra|250px|bélyegkép|Fuga, 1914 (olaj)

Absztrakt jellegű műalkotásait három korszak szerint csoportosíthatjuk: 1. Drámai korszak (1910-1920) 2. Hűvös korszak (1914-1930) 3. Biomorfikus absztrakció (1930-1944)

Kandinszkij úgy döntött 1896-ban, hogy művészi tanulmányait Münchenben folytatja. München ez idő tájt a művészet kozmopolita városának hírében állt. Itt került kapcsolatba a német expresszionista művészekkel.

1904-1905 között ismerkedett meg Gabriele Münterrel. Oroszországban és Európában utaztak. Így került Kandinszkij kapcsolatba a kubistákkal és a fauve-okkal. Stefan George kör: A szimbolikus költőkből álló csoport tagja hatottak Kandinszkij festészetére.

Meseképek Meseillusztrációk: Hölgyek krinolinban. Vasárnap (ősi orosz): (1904) Ebben a művében és más hasonló orosz fogantatású képein tetten érhetjük erőfeszítéseit, hogy kiaknázza a motívumokból a bennük rejlő alapvető lehetőségeket a színek és formák hangsúlyozott használatával. Strandkosarak a holland tengerparton: (1904) Vastag kötetlen ecsetnyomokkal dolgozik, ez a kezelés a festék egy lényhez való hasonlításából keletkezik. Képén nincs olyan szigorú rend, mint a posztimpresszionistáknál. A kép még meglehetősen távol állt saját absztrakt vizuális expresszióitól. Lovagló pár: (1906) Érzéki színhasználat jellemzi, ami később önállósulni fog képein. Ez a jugendstílből fakad. Kábító delirikus hatásokkal dolgozik. „Számomra minden szín a lelkét ajánlja” – mondja Kandinszkij. Drágakőként szikrázó apró, élénk pöttyök, foltok ellensúlyozzák a sötét tónusú hátteret. A helyszín egy tornyos, kupolás folyóparti város, mely nagyon emlékeztet az ősi Moszkvára. Fiatal pár lovagol összeölelkezve a képzeletbeli tájban. A kék lovas: Színes élet: (1907) A hatalmas tempera kép is a mitikus átlényegült orosz anyaföldképhez kapcsolódik. Első pillantásra úgy tűnik, céltalanul kavargó festői alakok tömegét látjuk az őszi táj nyújtotta festői háttérben. Varázslatos város magaslik föléjük, magányos fényben tündökölve egy hegy csúcsán. Itt már fokozatosan kezdenek láthatóvá válni a motívumok csoportjai és a mozgás rendezettsége. Most kezdjük megérteni, miért adta Kandinszkij oly kevés művének a „kompozíció” címet, melyet a lehető legmagasabb fokú művészi elismerés kifejezésének tartott. Úgy vélte, hogy egyedül a festészet hivatott a múlt és a jelen orosz tárgyi és spirituális valóságának, a halál érintésének, a feltámadásba vetett hitnek, a mindennapi élet apró örömeinek és szenvedéseinek ábrázolására. Ezek az alapmotívumok apróbb-nagyobb változtatásokkal felbukkannak Kandinszkij későbbi művein is. A Szent Orsolya-templom München Schwabingban: (1908)

1909-ben Kandinszkij Murnauba költözik, az Alpok lábánál fekvő kis városba, ebben és az ezt környező kisebb falvakban fest. Megpróbálja átültetni korai fametszeti stílusát olajjal festett tájképtanulmányaira. A képein érezhető némiképp a fauvista festők hatása. Kandinszkij a murnaui képeit a világos-sötét, hideg-meleg kontrasztba állította tiszta, csillogó színű, nagy tömör felületekből komponálta. A végletekig feszíti a tónusokat és ellentéteket. Az ábrázolt téma szinte beleveszik a színek életerős áradatába. Kandinszkij ekkorra szinte teljesen szakított a temperaképek mesevilágával, csak szórványos nyomai maradtak alkotásaiban.

Szobabelső (Az ebédlőm): (1909) A fauves-ok hatását jelzi. Murnaui házak I.: (1909) Nagy és tömör felületeket alkalmaz, de a színei már porhanyósabbak. Murnaui házak II.: (1909) Tájkép: Temető és plébánia Kochelban: (1909) A murnaui Grüngasse: (1909) Murnaui látkép vasúttal és kastéllyal: (1909) Sok tekintetben a fametszeteket idézi kompozíciójában, s különösen a formák éles körvonallal határolt felületeiben. Az erős, vastagon felvitt színek – éles ellentétben a vonal feketéséjével – a művészi kifejezés új eszközeinek bizonyultak. Murnaui látkép: (1909) Murnaui templom: (1910) Fenntart bizonyos tárgyi elemeket. Lovas és templom szakrális felhanggal jelentkeznek.