Humci település Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Čelić községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 17, közúton 31 km-re északra, községközpontjától légvonalban 11, közúton 20 km-re délnyugatra, a Majevica-hegység lejtőin és a Humački-patak völgyében, 300-660 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/srb_25/tuzla_10/tz_10.html Topografska karta Tuzla 426-3-2
Humci határát a Majevica-hegység lábaira jellemző lankás dombok alkotják, amelyek általában 300 és 400 méter közötti tengerszint feletti magasságban helyezkednek el, ami változatos tájat teremt, enyhe lejtőkkel és kis fennsíkokkal. Ezt a dombos domborzatot vegyes lombhullató és tűlevelű erdők foltjai tarkítják, beleértve a bükk- és tölgyeseket is, amelyek a környező Majevica-hegység jelentős részét borítják. A falu regionális vízi utak, mint a Spreča folyó mellékfolyói közelében fekszik, amelyek befolyásolják a helyi hidrológiát és vízfolyásokat.
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. A nyár mérsékelten meleg, a júliusi hőmérséklet eléri 28 °C-ot. A telek mérsékelten hidegek, a minimum hőmérséklet -4 °C körül alakul, de a hőmérséklet esetenként ennél lényegesen alacsonyabb is lehet. Az éves átlaghőmérséklet 11 °C körüli. A hó nem ritka a téli hónapokban. A tavasz és az ősz mérsékelten meleg, de változékony. A csapadék mennyisége 1100 mm körül van.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb10Bosnyák18491807Horvát00Jugoszláv41Egyéb39Összesen18571817
Története Középkor A térség a középkori életére utalnak Humci és a szomszédos települések máig fennmaradt középkori sírkövei. Ezen lelőhelyek egyike a Gornji Humcitól délre található „Crkvice” nevű lelőhely, ahol hét, nyugat-keleti tájolású, szarkofág formájú stećak sírkő található, az egyiken figurális díszítéssel és felirat nyomaival. A szomszédos településeken is számos ilyen stećak található. Veliko Selótól északra emelkedik az Oputalj nevű domb. A domb minden irányból meredeken emelkedik (kivéve délnyugatról, ahol feltételezünk egy járható utat), a tetején egy kb. 1000 m2-es, kerek alakú, sík fennsík található. A múltban a területet intenzíven szántották, így a tetején megmaradtak az öreg gyümölcsfák. A domb egész területén számos, többé-kevésbé megmunkált, különböző méretű és alakú kő található. Legtöbbjük a másodlagos helyen fekszik, de egyesek esetében a szakemberek úgy gondolják, hogy „in situ” maradtak fenn. Alapos elemzés után kiderült, hogy az úgynevezett stećak sírkövekről van szó. További hasonló kövek találhatók a domb déli oldalán is. További ilyen stećakokat tartalmazó lelőhely a Vražićin található Doli, a Drijenčán található Grobljice és Rakoć, a Šibošnicán található Mramor, a Nahviocin található Nišan és a Lukavicán található Kastel lelőhelyek.
Ezek a sírkövek a katolikus egyházi hatóságok által eretnekségnek minősített bogumilok sírkövei voltak és nagy számban találhatók Boszniában. A pápák több alkalommal fordultak a magyar királyokhoz vagy egyházi vezetőkhöz, hogy támogassák a boszniai eretnekek elleni missziót vagy fellépést. Kálmán herceg például, Szlavónia hercegeként több alkalommal érintett volt a bogumilok elleni boszniai hadjáratokban. Ennek ellenére a boszniai egyház egészen a 15. századig fennmaradt. Végül a belső politikai változások és az oszmán hódítás végleg megszüntette a középkori boszniai egyházi struktúrák korábbi formáit és csak a sírköveik emlékeztetnek egykori jelenlétükre.
Az oszmán uralom 1530-ban, miután az oszmánok meghódították ezeket a területeket, a Majevica-hegység teljes területe a Zvorniki szandzsákhoz tartozott, a ma a község részét képező, közeli Visori pedig az egyik náhije központja lett. A török uralom korai időszakában járványok és pestis pusztított ezeken a területeken. Az a tény, hogy közel három évszázad után sem maradtak írásos nyomai a szerb lakosságnak ezen a területen, teret enged annak a feltételezésnek, hogy a lakosság nagyrészt teljesen kihalt, ami nem volt ritka eset Majevicán.
Gornji Humci és Dolnji Humci már az 1533-as oszmán defterben szerepel, mint a Visorai náhijében fekvő kis falu, tükrözve a birodalom pénzügyi és katonai rendszerébe való integrációját, amelyet reaják (paraszt alattvalók) laktak. Ezek a korai feljegyzések Humci szerepét jelzik az oszmán határvédelem támogatásában, a lakosokat derbendcilereknek (a fontos hegyi hágók, hidak és utak védelmére létrehozott katonai segédcsapatok) nevezték, akik a kulcsfontosságú útvonalak mentén lévő hágók és hidak karbantartásáért voltak felelősek.
A mai települést a mezőgazdaság alakította, a középkor utáni erdőirtás lehetővé tette a termékeny lejtőkön a gazdálkodás bővítését, valamint a vízforrások közelségét az állatállomány és az öntözés számára. A tágabb boszniai hálózatokkal összekötő regionális kereskedelmi és katonai útvonalak mentén történő elhelyezkedés elősegítette a gazdasági kapcsolatokat, bár a terület határvidéki státusza a portyázások miatt időszakos elnéptelenedéshez vezetett, mielőtt az oszmán áttelepítési politikák alatt stabilizálódott volna.
A timar alapú földadományokat, amelyeket a mezőgazdasági termelés és a katonai szolgálat céljából adtak az oszmán kapitányok felügyelték. A lakosság ebben az időszakban elsősorban boszniai muszlimokból, kisebb részben horvátokból és szerbekből állt, akik főként állattenyésztéssel foglalkoztak, bár az oszmán hatóságok időszakos razziáinak és pénzügyi követeléseinek voltak kitéve.
A 17. században a tuzlai oszmán bírósági anyakönyvek (sicils) Humci mezőgazdasági közösségként való fejlődését mutatják a szultáni birtokokon, ahol a helyiek munkaerőt biztosítottak a sóbányákhoz és mentességet kaptak a rendkívüli adók alól e szolgáltatásokért cserébe. Az oszmán közigazgatás timar és zeamet földadományokkal befolyásolta Humci növekedését, bár a faluhoz járó konkrét földadományok korlátozottak voltak. A közeli területek, mint Drença és İpčelik, profitáltak az ilyen juttatásokból, elősegítve a mezőgazdasági termelékenységet, amely a termények és az állatállomány tizedére összpontosított. Ebben az időszakban fokozatos iszlamizáció és a bosnyák muszlim demográfiai terjeszkedés volt megfigyelhető a régióban, amint azt a muszlim nevek előfordulása is jelzi a helyi feljegyzésekben.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1910-ben a Brčkói járáshoz és Čelić községhez tartozó településen 146 háztartást és 820 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 76. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták lakosságát. Bár a helyi gazdaság továbbra is szorosan kötődött a mezőgazdasághoz, a kézművességhez és a kereskedelemhez.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A Majevica-hegységben is súlyos harcok voltak a német csapatok és az általuk támogatott csetnikek, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg (NOVJ) csapatai között. A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A második világháborút követő jugoszláv szocialista korszakban a falu és környéke az 1949-ben kezdeményezett nemzeti politika részeként mezőgazdasági kollektivizáláson esett át, amelynek célja a kisgazdaságok szövetkezetekbe tömörítése volt, de a parasztok ellenállása és a gyenge hozamok miatt 1953-ra nagyrészt felhagytak ezzel a folyamattal. Az 1947-től kezdődő ötéves tervek prioritásként kezelték az infrastruktúra fejlesztését, beleértve a vidéki majevicai falvakat Srebrenikkel és Tuzlával összekötő úthálózatokat, elősegítve a piacokhoz és szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést, bár a vidéki Bosznia elmaradt a városfejlesztés mögött. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények. Kezdetben Čelić szolgált közigazgatási központként, amely Humcit és a környező falvakat is magában foglalta, egészen 1963-ig, amikor a települést Lopare községhez csatolták.
Az 1950-es és 1960-as évek földreformja és kollektivizálási törekvései átalakították a helyi mezőgazdaságot, bár a Čelić térségében a konkrét megvalósítások a kisüzemi gazdálkodásra helyezték a hangsúlyt; az 1970-es évekre egy mezőgazdasági szövetkezet működött Čelićben, amely a bogyós gyümölcsök termelésére és feldolgozására összpontosított.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
1991-ben Lopare község, amely a mai Čelić község területét is magában foglalta, csatlakozott a Semberije és Majevica Szerb Autonóm Terület közösségéhez. 1991. november 2-án a bosnyák és horvát népek tanácsosaiból, valamint a helyi közösségek tanácsainak és közgyűléseinek elnökeiből álló Ideiglenes Gyűlés úgy határozott, hogy népszavazást ír ki Ratkovići, Brnjik, Vražići, Velino Selo, Sitari, Humci, Nahvioci, Šibošnica és Drijenča falvak Lopare községből és Semberije Autonóm Területéből való kiválásáról. A népszavazást 1991. november 17-én és 18-án tartották. A népszavazás eredményeként a lakosság több mint 99%-a a Lopare községből való kiválás és Čelić község megalakulása mellett szavazott. A népszavazás után megkezdődött a Čelić község megalakításának előkészítése. Végül Bosznia-Hercegovina Köztársaság Elnöksége 1994. március 10-én adott ki törvényerejű rendeletet Čelić község megalakításáról.