Juhász László (születési nevén Máté László, a szakmában „senye laci”) a 20. század egyik legmeghatározóbb, rendkívüli virtuózitásáról és megalkuvást nem ismerő maximalizmusáról ismert alföldi cigányprímása. Ritka adottságú, balkezes prímásként, a híres vésztői Máté muzsikusdinasztia örököseként az európai pódiumokat és a vidéki tradíciókat egyaránt mesteri szinten szolgálta.
Származása és korai évei 1921-ben született Vésztőn. Édesapja neves csellóművész volt, aki idős Máté Jóska prímás zenekarában játszott, anyai ágon pedig a híres Máté zenészcsaládból származott. Zsenialitása korán megmutatkozott: 3 évesen kezdett hegedülni, 6 évesen már közönség előtt szerepelt. Balkezessége miatt fordított állásban játszott, ebből ered a szakmában fogalommá vált beceneve, a „Senye Laci” (senye = balkezes). Művészetét nagybátyjától, Máté Jóskától leste el, és olyan gyorsan fejlődött, hogy mindössze 16 évesen átvehette a neves Máté-zenekar vezetését, amellyel már a háború előtt fellépett Németországban, Hollandiában és Franciaországban.
A hadifogság: muzsikálás az oroszoknak a túlélésért A második világháború alatt szovjet hadifogságba esett, ami teljesen átírta az életét. A lágerek embertelen világában a zseniális hegedűtudása lett a puszta túlélés záloga: a táborban parancsra, közvetlenül az orosz tiszteknek és parancsnokoknak kellett muzsikálnia. A szovjet lágertisztek szórakoztatására kirendelt alkalmi zenekarban a magyar cigányzene egy másik leendő óriásával, idősebb Járóka Sándorral játszott együtt. Ez a kényszerű, de életmentő lágerzenélés – amelyért cserbe olykor egy hajszállal jobb ellátás járt – nemcsak a saját életét mentette meg, de a játékával a többi fogolytársában is tartotta a lelket.
A háború utáni aranykor és az európai turnék A fogságból való hazatérése után hivatalosan is felvette az apai családnevet (Juhász), és megalapította saját, 12 tagú nagyzenekarát. Ezzel a monumentális felállással bejárta Európát. Zenekarával megfordult a korszak legfontosabb nemzetközi állomásain, ahol a magyar muzsikusok a kenyerük javát keresték: felléptek Párizs patinás éttermeiben, a müncheni polgári vendéglőkben, valamint Svájc (Zürich és Genf) luxusszállodáiban, elvarázsolva a nyugati közönséget.
Művészi hitvallása és öröksége Prímásként nem ismert megalkuvást: híres volt szakmai szigoráról, a zenekar tagjaitól és önmagától is minden pillanatban a legtökéletesebb hangzást követelte meg. Játékát virtuozitása miatt egy életre megjegyezte, aki egyszer is hallotta.
A világot járó sikerek mellett mélyen tisztelte a hazai, vidéki közönséget is. Kiváló vendéglátóipari muzsikus volt, aki a legmagasabb szintű elhivatottsággal és tisztelettel vállalta a vidéki élet eseményeit: a nívós polgári mulatságoktól és a hatalmas lakodalmaktól kezdve a temetéseken való kegyeletteljes kikísérésig.
A feszített tempójú évtizedek után élete későbbi szakaszában visszavonult a rivaldafényből. 1976-ban halt meg, csendben, szerető családi körben. Maximalizmusa és stílusa az általa tanított fiatal muzsikuson keresztül generációkon át él tovább az alföldi zenetörténetben.
Kategória:1921-ben született személyek Kategória:1976-ban elhunyt személyek Kategória:Magyar hegedűsök