A Unitatis redintegratio (latinul: „az egység helyreállítása”) a második vatikáni zsinat dekrétuma az ökumenizmusról. A dokumentumot a zsinati atyák 2137 igen és 11 nem szavazattal fogadták el, és VI. Pál pápa 1964. november 21-én hirdette ki, ugyanazon a napon, amikor a Lumen gentium dogmatikus konstitúciót és az Orientalium Ecclesiarum dekrétumot is.II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio, 1964. november 21.Norman P. Tanner (szerk.): Decrees of the Ecumenical Councils, vol. 2, Sheed & Ward – Georgetown University Press, London–Washington, 1990.
A dekrétum célja a keresztények egységének előmozdítása. A katolikus tanítás keretében elismeri, hogy a katolikus Egyház látható határain kívül is találhatók „megszentelő és igazságelemek”, például a Szentírás, a keresztség, a Krisztusba vetett hit, az imádság és a kegyelmi élet bizonyos formái. Ugyanakkor fenntartja, hogy az üdvösség eszközei teljességükben Krisztus katolikus Egyházában találhatók meg, és az ökumenikus törekvés végső célja nem laza felekezeti együttműködés, hanem a teljes egyházi közösség, különösen az eucharisztikus közösség helyreállítása.Unitatis redintegratio, 3.Unitatis redintegratio, 4.
A dokumentum a II. vatikáni zsinat egyik legjelentősebb és legtöbbet vitatott irata. Támogatói szerint a katolikus ökumenizmus teológiai és lelkipásztori alapokmánya, amely a korábbi polemikus nyelvezet helyett a keresztények közötti párbeszéd, megtérés, imádság és közös tanúságtétel útját jelölte ki. Neoskolasztikus és tradicionalista kritikusai szerint viszont egyes megfogalmazásai – különösen a különvált közösségek „üdvösségi eszköz” szerepéről, az „egyházak és egyházi közösségek” kifejezésről, valamint az „igazságok hierarchiájáról” – kétértelműek, és a zsinat utáni ökumenikus gyakorlatban relativista vagy „ág-elmélethez” hasonló értelmezésekre adtak alkalmat.Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött. A második Vatikáni Zsinat története, Szent István Társulat, Budapest, 1999.Marcel Lefebvre: I Accuse the Council!, Angelus Press, Kansas City.
Címe és műfaja
A katolikus dokumentumok szokása szerint a cím a latin kezdőszavakból származik: Unitatis redintegratio inter universos Christianos promovenda unum est e praecipuis Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani Secundi propositis, vagyis a keresztények közötti egység helyreállításának előmozdítása a második vatikáni zsinat egyik fő célja. A dokumentum műfaja dekrétum: nem új dogmát hirdet ki, hanem a zsinat egy meghatározott területre – az ökumenikus tevékenységre – vonatkozó tanítását és gyakorlati irányelveit foglalja össze.
Az ökumenizmus szó a keresztény egyházak és közösségek egységének keresését jelenti. Katolikus értelemben nem azt jelenti, hogy a felekezetek közötti különbségek közömbösek volnának, hanem azt, hogy a keresztények a teljes igazság, a hit egysége, a szentségi közösség és az egyházi egység felé törekednek. A dekrétum ezért egyszerre beszél párbeszédről és a katolikus hit teljes, világos előadásáról.
Történelmi háttér
A katolikus óvatosság és a korábbi pápai tanítás
A 19. és 20. század fordulóján a katolikus egyház óvatosan viszonyult az ökumenikus mozgalmakhoz. Az óvatosság oka nem pusztán intézményi zártság volt, hanem dogmatikai megfontolás: a katolikus tanítás szerint Krisztus egyetlen Egyházát alapította, amelyet a hit, a szentségek, az apostoli jogfolytonosság és a Péter utódával való közösség jellemez. A katolikus szerzők ezért tartottak attól, hogy a felekezetközi mozgalmak a különbségek relativizálásához vagy a vallási indifferentizmushoz vezetnek.
XIII. Leó pápa Satis cognitum enciklikája az Egyház egységét a hit, a kormányzat és a szentségi élet egységében látta. XI. Piusz pápa 1928-as Mortalium animos enciklikája elutasította azokat a pánkeresztény elképzeléseket, amelyek a katolikus álláspont szerint úgy kezelték a felekezeteket, mintha az Egyház teljes igazsága egyikben sem volna meg hiánytalanul. Ez a dokumentum nem tagadta a keresztények egységének kívánatosságát, de azt a katolikus egységhez való visszatérés formájában értelmezte.XI. Piusz pápa: Mortalium animos, 1928.
A második világháború után ugyanakkor megváltozott a történeti helyzet. A keresztény felekezetek közötti párbeszéd, a közös biblikus és patrisztikus kutatás, a missziós tapasztalat, valamint a totalitárius ideológiák és a szekularizáció kihívása új kérdéseket vetett fel. XII. Piusz idején a Szent Officium 1949-es Ecclesia Catholica instrukciója már szabályozott keretek között lehetővé tette a katolikus részvételt bizonyos ökumenikus találkozókon, miközben fenntartotta a katolikus tanítás védelmének követelményét.Szent Officium: Ecclesia Catholica, 1949.
Az ökumenikus mozgalom és a zsinat előtti úttörők
A 20. századi ökumenikus mozgalom protestáns és anglikán környezetben bontakozott ki, különösen az 1910-es Edinburgh-i missziós világkonferencia után. A Egyházak Világtanácsa 1948-ban alakult meg, és a keresztény egység kérdését nemzetközi szinten is láthatóvá tette. A katolikus egyház nem lett tagja a tanácsnak, de fokozatosan kapcsolatba került annak teológiai munkájával.
Katolikus részről olyan személyek készítették elő a zsinati fordulatot, mint Désiré-Joseph Mercier bíboros, Paul Couturier, Lambert Beauduin OSB és Yves Congar OP. Congar Chrétiens désunis című 1937-es műve már a katolikus ökumenizmus egyik előkészítő szövege volt, noha a korszak egyházi légkörében több állítása vitákat váltott ki.Yves Congar: Chrétiens désunis. Principes d’un œcuménisme catholique, Cerf, Paris, 1937.
XXIII. János pápa 1960. június 5-én létrehozta a Keresztény Egységtitkárságot, amelynek elnöke Agostino Bea bíboros lett. A titkárság a zsinat ökumenikus irányának egyik legfontosabb intézménye volt, és részt vett az ökumenizmusról, a nem keresztény vallásokról és a vallásszabadságról szóló szövegek előkészítésében.Walter Kasper: The Decree on Ecumenism – Read Anew After Forty Years, 2004.
Keletkezése a zsinaton
Az ökumenizmusról szóló tervezet kezdetben szoros kapcsolatban állt az Egyházról szóló dokumentummal. A zsinati munka során azonban külön dekrétummá alakult. A Keresztény Egységtitkárság eredetileg szélesebb anyagot készített; ebből később leválasztották azokat a témákat, amelyekből külön dokumentumok lettek: a nem keresztény vallásokhoz való viszonyról szóló Nostra aetate és a vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae.
A dekrétum megmaradt három fejezete az 1963-as második ülésszak végén került részletes vitára. A harmadik ülésszakon, 1964-ben a módosítások feldolgozása után szavaztak róla. A szakirodalom szerint VI. Pál pápa a végső szövegben több pontosítást is kért; ezek közé tartozott annak világosabb hangsúlyozása, hogy a különvált közösségekben található üdvösségi javak jog szerint Krisztus egyetlen Egyházához, és teljességükben a katolikus Egyházra bízott kegyelemhez és igazsághoz tartoznak.
A dokumentumot 1964. november 21-én hirdették ki. Ugyanezen a napon került sor a Lumen gentium kihirdetésére is, amely az Egyházról szóló zsinati tanítás alapvető keretét adta. Az ökumenizmus-dekrétum ezért nem önmagában áll, hanem a zsinati egyháztan részeként értelmezendő.
Szerkezete
A Unitatis redintegratio 24 pontból áll, három fő fejezetben:
Bevezetés: a keresztények egységének helyreállítása mint a zsinat egyik fő célja. Az ökumenizmus katolikus elvei: az Egyház egysége, a különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal, az ökumenikus mozgalom meghatározása. Az ökumenizmus gyakorlata: megtérés, megújulás, imádság, egymás megismerése, a hit előterjesztése, együttműködés. A római Apostoli Széktől különvált egyházak és egyházi közösségek: a keleti egyházak sajátos helyzete és a nyugati keresztény közösségek.
Tartalma
Bevezetés: az egység mint Krisztus akarata
A dekrétum nyitómondata szerint a keresztények közötti egység helyreállításának előmozdítása a II. vatikáni zsinat egyik fő célja. A dokumentum Jézus főpapi imájára utal: „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). A megosztottságot úgy jellemzi, mint ami ellentmond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot, és károsítja az evangélium hirdetésének ügyét.Unitatis redintegratio, 1.
A dekrétum egyszerűen megfogalmazva azt állítja: ha a keresztények ugyanazt a Krisztust vallják, de egymástól elszakítva élnek, ez gyengíti tanúságtételük hitelét. Az ökumenizmus célja ezért nem udvariassági kapcsolat vagy diplomácia, hanem a Krisztus által akart egység keresése.
Az Egyház egy és egységes
Az első fejezet kiindulópontja az Egyház egységének teológiai alapja. A dokumentum szerint az Atya elküldte Fiát, Krisztus megalapította Egyházát, a Szentlélek pedig a hit, remény és szeretet egységébe gyűjti az Új Szövetség népét. Az Egyház egysége végső soron a Szentháromság egységéből ered.
A dokumentum hangsúlyozza Péter és az apostolok szerepét is: Krisztus az apostolokra és utódaikra, a püspökökre bízta a tanítás, kormányzás és megszentelés feladatát, Péter utódának fősége alatt. Ez azért fontos, mert az ökumenikus nyitás nem a hierarchikus és szentségi egyházkép feladását jelenti.Unitatis redintegratio, 2.
A különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal
A 3. pont a dekrétum egyik központi szövege. A katolikus Egyház különbséget tesz a történeti szakadás eredeti felelősei és azok között, akik később már ilyen közösségekben születtek. Az utóbbiak – ha hisznek Krisztusban és érvényesen megkeresztelték őket – nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, és a katolikus Egyház testvéreinek ismeri el őket az Úrban.
A dekrétum szerint a katolikus Egyház látható keretein kívül is találhatók olyan javak, amelyek Krisztustól erednek és hozzá vezetnek: Isten írott igéje, a kegyelmi élet, a hit, remény és szeretet, a Szentlélek ajándékai, valamint bizonyos látható egyházi elemek. Ezek a javak nem a katolikus Egyháztól független, vele párhuzamos üdvösségi rendszert alkotnak, hanem a dokumentum szavai szerint „joggal tartoznak Krisztus egyetlen Egyházához”.
A legvitatottabb megfogalmazás szerint a különvált egyházak és közösségek, bár fogyatkozásokban szenvednek, „nincsenek megfosztva jelentőségüktől és súlyuktól az üdvösség misztériumában”, és Krisztus Lelke felhasználja őket az üdvösség eszközéül. A szöveg ugyanakkor rögtön hozzáteszi, hogy hatékonyságuk abból a kegyelem- és igazságteljességből ered, amely a katolikus Egyházra van bízva, és hogy az üdvösség eszközeit hiánytalanul csak Krisztus katolikus Egyházában lehet elérni.
Az ökumenizmus meghatározása
A 4. pont az ökumenikus mozgalmat olyan tevékenységek és kezdeményezések összességeként írja le, amelyek a keresztények egységét mozdítják elő. Ide tartozik a sértő vagy pontatlan beszédmód elhagyása, a teológiai párbeszéd, a közjó érdekében végzett együttműködés, az engedélyezett közös imádság, valamint a katolikusok önvizsgálata és megújulása.
A dekrétum különbséget tesz az ökumenikus munka és az egyes személyek katolikus közösségbe való felvétele között. A kettő nem ellentétes, de nem azonos: az ökumenizmus a közösségek közötti egység útját keresi, míg az egyéni konverzió a személyes lelkiismereti döntéshez tartozik.
Az ökumenizmus gyakorlata
Belső megújulás és megtérés
A második fejezet szerint az ökumenizmus nem pusztán teológiai tárgyalássorozat, hanem lelki feladat. Az egység ügye minden keresztényt érint, de a katolikusok első kötelessége saját hűségük megvizsgálása: életük mennyire tükrözi Krisztus tanítását és az Egyház hiteles arcát. A dekrétum kijelenti, hogy az Egyház emberi és földi intézményként szüntelen megújulásra szorul, miközben meg kell különböztetni a megújuló fegyelmi, erkölcsi vagy pasztorális formákat a hitletéteménytől.Unitatis redintegratio, 6.
A 7. pont hangsúlyozza a szív megtérését, az önmegtagadást, az alázatot és a szeretetet. A dokumentum szerint nincs igazi ökumenizmus belső megtérés nélkül. Ez a gondolat a zsinat tágabb lelkipásztori irányához kapcsolódik: az Egyház nem csupán másoktól vár változást, hanem saját tagjait is hűségesebb keresztény életre hívja.Unitatis redintegratio, 7.