A harmadik oszmán–velencei háború (1537–1540) az oszmán–velencei háborúk egyike volt, amely a 16. században zajlott Szulejmán szultán idejében. A háború I. Ferenc francia király és I. Szulejmán szultán, az Oszmán Birodalom akkori császára közötti francia-oszmán szövetségből robbant ki V. Károly német-római császár ellen. Az eredeti oszmán-francia terve az volt, hogy közösen támadják meg Itáliát, Ferenc északon Lombardián, Szulejmán pedig délen Puglián keresztül. A tervezett invázió azonban nem valósult meg a franciák késlekedése miatt.

Előzmények

Az 1536–1538-as itáliai háborúként ismertté vált eseményen I.Ferenc piemonti inváziója, miután szerény területi előnyöket szerzett, megtorpant Genova, V. Károly szövetségese miatt. Továbbá nem tudta minden erőforrását a város ellen fordítani, mivel V. Károly provence-i invázióját is vissza kellett hárítania. Ugyanakkor Szulejman még nem állt készen a Nápolyi Királyság nagyszabású inváziójára, így nem enyhítette Ferenc helyzetét. Az oszmán csapatok 1537. július 23-án valonai táborukból partra szálltak Otrantóban, de egy hónapon belül kivonták őket, amikor világossá vált, hogy Ferenc nem fogja lerohanni Lombardiát. Az oszmán katonák Puglia partraszállása és fosztogatása, valamint a nagy oszmán flotta jelenléte az Otrantói-szorosban azonban jelentős félelmet keltett Rómában, hogy nagyszabású invázió következik.

Ugyanakkor válság alakult ki a velencei-oszmán kapcsolatokban Klis – Dalmácia utolsó Habsburg-erődjének – 1537 márciusában elesett ostroma alatt. A velencei kormány attól tartott, hogy a török erők megtámadják a dalmát városokat, és diplomáciai erőfeszítésekhez folyamodott a háború elkerülése érdekében. Ezek a félelmek tovább erősödtek, amikor az Andrea Doriagenovai császári admirális elleni antipaxoszi csatát követően az oszmánok hirtelen ostrom alá vették a velencei Korfu szigetét az Adrián (Korfu ostroma 1537), ezzel megszegve az 1502-ben Velencével aláírt békeszerződést. Korfun az oszmánok félelmetes ellenállással és kifejezetten az oszmán tüzérség ellensúlyozására tervezett védelemmel szembesültek. Az ostrom kevesebb mint két hétig tartott, majd Szulejmán kivonta csapatait és keletre tért vissza, hogy Drinápolyban töltse a telet.

Ezek az események megerősítették III. Pál pápát abban, hogy Szent Ligát kell létrehozni (1538) a következő évben várható oszmán támadások leküzdésére és elrettentésére. Intenzív diplomáciai erőfeszítések révén a pápa a nizzai fegyverszünettel leállította V. Károly és I. Ferenc közötti háborút, és megszerezte Károly támogatását. Velence is csatlakozott a ligához, de csak vonakodva és a szenátusban folytatott hosszas vita után.

A háború menete

Az oszmán flotta a 16. század folyamán méretében és képességeiben is jelentősen megnőtt, élén ekkorra a korábbi kalóz, majd admirális Hajreddin Barbarossa pasa állt. 1538 nyarán az oszmánok figyelmüket az Égei-tengeren megmaradt velencei birtokokra fordították, elfoglalva Androsz, Naxosz, Párosz és Szantorini szigeteit, valamint a Peloponnészosz-félszigeten található utolsó két velencei települést, Monemvaziát és Navpliont(Napflió, Argos mellett). Ezután az oszmánok az Adriai-tengerre fordították figyelmüket. Itt, a velenceiek által otthonuknak tekintett vizeken az oszmánok haditengerészetük és albániai hadseregük együttes bevetésével elfoglaltak egy sor erődöt Dalmáciában, és hivatalosan is biztosították ottani hatalmukat.

A háború legfontosabb csatája a prevezai csata volt, amelyet az oszmánok Barbarossa, Szejdi Ali reisz és Turgut reisz stratégiájának, valamint a Szent Liga rossz irányításának köszönhetően nyertek meg. Kotor elfoglalása után a Liga haditengerészetének főparancsnoka, a genovai Andrea Doria csapdába ejtette Barbarossa haditengerészetét az Ambrakia-öbölben. Ez azonban Barbarossa előnyére vált, mivel Prevezában az oszmán hadsereg támogatta, míg Doria, mivel az oszmán tüzérségtől való félelme miatt nem tudott általános támadást vezetni, a nyílt tengeren kellett várnia. Doria végül visszavonulást jelzett, ekkor Barbarossa támadott, ami jelentős oszmán győzelemhez vezetett. E csata, valamint a castelnuovoi ostrom (1539) eseményei véget vetettek a Szent Liga azon terveinek, hogy a harcot a saját területükön vívják meg az oszmánok ellen, és arra kényszerítették a Ligát, hogy tárgyalásokat kezdjen a háború lezárásáról. A háború különösen fájdalmas volt a velenceiek számára, mivel elvesztették külföldi birtokaik nagy részét, valamint megmutatták nekik, hogy már nem tudnak egyedül felvenni a harcot még az oszmán haditengerészettel sem.

1540. október 2-án békeszerződést, vagyis „kapitulációt” írtak alá Velence és az Oszmán Birodalom között a háború lezárása érdekében. A velencei tárgyaló és aláíró Alvise Badoer volt. Velence november 20-án ratifikálta a szerződést.

A második oszmán–velencei háború 1499-es kezdete és e háború 1540-es vége között az Oszmán Birodalom jelentős előrenyomulást ért el a dalmát hátországban – nem foglalta el a velencei városokat, de elfoglalta a Magyarország Királyságának Skradin és Karin közötti horvát birtokait, megszüntetve azokat, mint ütközőzónát az oszmán és a velencei terület között. A dalmáciai velencei városok gazdasága, amelyet az előző háborúban a hátország török megszállása súlyosan érintett, helyreállt és stabil maradt a háború alatt is.

A prevezai csata volt az oszmánok legnagyobb tengeri győzelme a nyugatiak ellen.

Jegyzetek

Fordítás

Szakirodalom Garnier, Edith L'Alliance Impie Editions du Felin, 2008, Paris Interview Goffman, Daniel. The Ottoman Empire and Early Modern Europe. N.p.: Cambridge University, 2002. Print. New Approaches to European History. Labib, Subhi. “The Era of Suleyman the Magnificent: Crisis of Orientation”. International Journal of Middle East Studies 10.4 (1979): 435–451. Web...

Soucek, Svatopluk. “Navals Aspects of the Ottoman Conquests of Rhodes, Cyprus and Crete”. Studia Islamica 98/99 (2004): 219–261. Web.

Kategória:A Velencei Köztársaság háborúi Kategória:Az Oszmán Birodalom háborúi Kategória:1530-as évek