Kalajevo település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 8, közúton 12 km-re nyugatra, községközpontjától légvonalban 3, közúton 11 km-re keletre, a Jala-folyó mellékvize, a Mramorski-patak völgye felett, 250-300 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/doboj_15/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb54Bosnyák1810Horvát10952Jugoszláv130Egyéb183Összesen16369
Története Lukavac község területének múltja mindmáig nincs kellően feltárva. Ez elsősorban a középkori Boszniai Állam időszakára vonatkozik. A Lukavac környéke több történelmi dokumentumban is szerepel. Példaként említhető Purča boszniai vajda, akit egy oklevél említ, később pedig Bosznia akkori uralkodója, Matej Ninoslav bán is megemlíti. Ez a dokumentum 1249-ből származik. Ambrozije Benković, aki korábban a lukavaci plébánia papja volt, szintén említi a Spreča menti Purčát, még I. Tvrtko Kotromanić király uralkodásának idejéből. A korai török uralom időszakáról szólva a legtöbb akkori település szerepel Adem Handžić „Tuzla és környéke a 16. században” című könyvében. Handžić szerint a szomszédos Bistaracot már 1533-ban központi településként említik, míg 1600-ban feljegyezték, hogy Bistaracon hét muszlim háztartás volt, ami a teljes település körülbelül egyhetedét jelentette. Ebből arra lehet következtetni, hogy a 16. század végén és a 17. század elején Bistaracnak mintegy ötven háza volt.
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. Az Osztrák–Magyar Monarchia uralmának idején a lakosság száma jelentősen növekedett, így a 19. század 90-es éveiben Bistarac már 77 házból állt. Az osztrák–magyar közigazgatás a településeket vallási hovatartozás szerint is felosztotta. Ennek eredményeként Bistarac két részre tagolódott: Bistarac Turska és Bistarac Katolička településekre. Itt említik Kalajevo települést is, mely szintén két részre, a Bistarac Turskához tartozó Kalajevo Turskóra és a Bistarac Katoličkához tartozó Kalajevo Katoličkóra oszlott. Bistarachoz Kalajevón kívül még több település tartozott: Brdo, Delavari és Dvor a török részhez, Pašići (Pasici), Pirkovac és Piskavica pedig a katolikus részhez. Rajtuk kívül még Plane, Šići és Mijatovići (Mihatovići) is hozzá tartoztak. Az 1895-ös népszámlálás szerint már létezett Bistarac Fabrika is, amely a mai Lukavac város jelentős részét alkotta. Bistaracon két vizimalom is működött, az egyik a Blažov, a másik a Tunjić családé volt. Mindkettő a Bistarčića-patak vizét használta, amelyről a hagyomány szerint maga Bistarac is a nevét kapta. Kalajevo Tursko és Kalajevo Katoličko ugyanakkor még nem önálló közigazgatási falvak voltak, hanem Bistarac részei, amely vallási alapon két közigazgatási egységre oszlott. Ez megmagyarázza, hogy a korai népszámlálásokban miért nem találunk külön Kalajevo nevű települést: a lakosságot Bistarac közigazgatási egységén belül tartották nyilván, még akkor is, ha a helybeliek a településrészt Kalajevóként ismerték.
Az Osztrák–Magyar Monarchia uralma idején jelentős iparosítás kezdődött Tuzla és Lukavac térségében. Ennek részeként kutatásokat indítottak a lignit, barnaszén és feketekőszén lelőhelyeinek felderítésére a teljes tuzlai medence területén. Különösen jelentősek voltak F. Katzer kutatásai, aki a szarajevói Földtani Intézet első igazgatója volt. Meghatározta a lignitrétegek vastagságát a tuzlai medence különböző részein, és részletesen leírta a hozzájuk kapcsolódó üledékes rétegek jellemzőit. Katzer elkészítette a lignitkészletek első becslését is. Megállapítása szerint: „Ha figyelembe vesszük a széntelepek fő elterjedését Kalesijától (Zvornik mellett) egészen Prlinéig, Puračićtól északra, akkor ez a terület mintegy 40 km hosszú és 10 km széles. Ha a szénrétegek átlagos összvastagságát mindössze 20 méterre becsüljük, akkor a készletek elérik a 4 milliárd tonna szenet.” Katzer tudományos munkája után a szénvagyon feltárását célzó kutatások tovább folytatódtak. A bányászat fejlődése már az Osztrák–Magyar Monarchia idején megkezdődött, majd a két világháború közötti időszakban is tovább fejlődött. A mai Lukavac község területén az első bánya a Puračići bánya volt, ahol a szénkitermelés közvetlenül az első világháború előtt indult meg. Ezt a bányát 1965-ben bezárták. A bezárás következtében sok bányász munka nélkül maradt volna, ha nem térnek át a szénkitermelés korszerűbb, külszíni bányászati módszereire.
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Bistarac is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor. A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság. Ez a modernizáció mindenekelőtt a külszíni bányák megnyitásában nyilvánult meg. A 20. század 60-as éveinek végén megnyitották a „Šićki Brod” külszíni lignitbányát. Az új bányaterület megnyitása végső soron a régi Kalajevo település teljes megszűnéséhez és valamennyi lakójának kényszerű kitelepítéséhez vezetett. Azoknak az embereknek, akik ezen a helyen évszázadokon át éltek, egyszerre kellett szembenézniük egy súlyos emberi tragédiával: el kellett hagyniuk ősi otthonaikat, és életüket új helyen kellett folytatniuk. Az 1971-es népszámlálás idején Kalajevónak 272 lakosa volt, a lakosság kitelepítése azonban már 1968-ban megkezdődött. Kalajevo lakóinak többségét Bistarac Donjiba és Bistarac Gornjiba telepítették át. Néhány család Brguléba, Bosanska Poljanába, költözött, míg kisebb részük Lukavacban és Tuzlában telepedett le. A kitelepítés során a település temetőkápolnáját is szétszedték, átszállították, majd újra felépítették a brgulai temetőben, ahová az elhunytak földi maradványait is átvitték. A kápolna több mint százéves volt. A Bistaracon létesített új „Szent Mihály” temetőt a múlt század hetvenes éveinek elején alakították ki. Ide több mint száz sírból szállították át a kalajevói temetőben nyugvó lakosok földi maradványait. A régi kalajevói temető helyét „Grahovište” néven ismerték. A temetőhöz Bistarac Donji, Bistarac Gornji és Kalajevo felől is vezetett út. A népesség kisebbségét (15%-át) kitevő bosnyák lakosság többségét Lukavac Mjesto településrészre telepítették át, kisebb részük pedig Lukavac Gradba és Hrvate településre költözött. A kitelepítettek nem kaptak megfelelő kártalanítást, és az új otthonok felépítése sok családnak évtizedekig tartott.
A „Šićki Brod” külszíni bánya megépítésével és Kalajevo lakóinak kitelepítésével a falu teljes épített öröksége megsemmisült: a lakóházak, az istállók, a csűrök, a füstölők, a gyümölcsszárítók, valamint minden egyéb gazdasági épület semmivé lett. A „Šićki Brod” külszíni szénbánya kitermelése harminc évig tartott. Az a terület, ahol egykor Kalajevo rendezett és szép falu állt, teljesen elpusztult. Miután a bányagépeket elszállították erről a területről, fokozatosan megkezdődött a táj rekultivációja. Az egykori külszíni bánya helyén két mesterséges tó jött létre: a Kop-tó – a Šićki Brod helyi közösség területén és az Ontario-tó – Bistarac Gornji területén. Ezek a tavak ma kisebb turisztikai látványosságnak számítanak. Gazdagok édesvízi halállományban, és a Bistarac–Kalajevo vidék festői természeti környezetében fekszenek.
A megmaradt mai településen nincs iskola, templom vagy bolt. A régi falu központja megszűnt, a kápolnát Brgulába vitték át, a temetőt áthelyezték. A lakók Lukavacba vagy Bistaracra járnak bevásárolni, orvoshoz, iskolába és ügyeket intézni. A település néhány elszórt családi házból áll, a környéket ma a rekultivált bányaterületek, mesterséges tavak és erdős részek jellemzik.
Kultúra A HKD „Napredak” Lukavac által szervezett „Bistarac 2019” Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor célja az volt, hogy a képzőművészek alkotásaikkal újra életre keltsék a hajdani Kalajevót, annak legszebb időszakát idézve. Az itt készült művekkel a művészek Kalajevót ismét úgy mutatják be, mint Lukavac község egyik legszebb kis faluját. A Napredak egyesület lukavaci tevékenységének kezdete az Osztrák–Magyar Monarchia idejére, 1910-re nyúlik vissza. Ekkor Bistarac és Lukavac kereskedői és iparosai igyekeztek összegyűjteni a fiatalokat, és megalapították a Napredak helyi szervezetét Lukavacban. Az egyesület egyik legnagyobb támogatója és jótevője 1910-től a lukavaci Solvay ammóniaszóda-gyár volt. A gyár adatai szerint évente 10 000 dinárt különítettek el a Napredak tevékenységének támogatására.
2019-ben Lukavacban külön konferenciát és dokumentumfilm-bemutatót rendeztek „Az eltűnt falu: Kalajevo” címmel. A rendezvényen egykori lakosok és leszármazottaik találkoztak, és nosztalgiával emlékeztek vissza a falura.
Jegyzetek
Források Mihad Sakić: Kalajevo, selo koje nestalo, Lukavac, 2019.
További információk Lukavac város hivatalos oldala
Kategória:Tuzlai kanton települései