Poljice település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 15, közúton 24 km-re délnyugatra, községközpontjától légvonalban 6, közúton 15 km-re délre, a Spreča-folyó völgyében, a Turija-folyó torkolatánál kialakított Modrac-tó déli partján, 200-300 méteres magasságban található, de széles határának egyes részei, melyek felnyúlnak a Svatovac-dombságra, elérik az 500 méteres magasságot is.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/doboj_15/dob_15.html Topografska karta Doboj 425-4-4
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb133Bosnyák41174160Horvát54Jugoszláv360Egyéb45170Összesen42164337
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, a közeli Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. Különösen értékes leletek kerültek elő a szomszédos Bokavići területéről. A Jala és a Spreča folyók találkozásának közelében, a Bokavići falu fölötti egyik gerincen 1951-ben került elő a jól ismert Bokavići kincslelet, amely jelenleg Bosznia-Hercegovina legnagyobb ismert Ha B1 fázisú bronzkori lelete.
A térség legszembetűnőbb képződménye a Gradina nevű magaslat – amely nevét a rajta állt erődítményről kapta –, a Strojna folyó felett, a Turia folyóval való összefolyásának közelében található. Egy meredek, nehezen megközelíthető lejtőkkel övezett, kiemelkedő magaslatról (487 m) van szó, amely csupán északi oldalán csatlakozik a szomszédos hegygerinchez. A lelőhelyet régészetileg még nem vizsgálták, bár sajátosságai alapján tipikus példája az őskori várak és középkori erődítmények elhelyezkedési módjának.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. A mai falu valószínűleg az oszmán időszakban vagy az előtt alakult ki. A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta. A települést már az 1519-es oszmán defter is említi. Az 1533-as oszmán összeírás (defter) adatai szerint a településen többségében keresztény (ortodox/katolikus) háztartások voltak (34 keresztény és 2 muszlim házat jegyeztek fel benne), valamint adófizető helyi tisztségviselők (primicúrok) is voltak. A falu jövedelme 2144 *akcse volt. Ezek az összeírások elsősorban adózási célokat szolgáltak. A primićúrok léte a terület vlach betelepítésére utal az oszmán uralom kezdeti szakaszában. A következő időszakban a falu népessége stagnált. Az 1548-as defter szerint összesen 33 háztartás létezett: kilenc muszlim és 24 nem muszlim. A muszlim lakosok két „baštinát” (örökség) birtokoltak, míg a keresztények tizenegyet. A falu „primićurja” Radin, Ivko fia volt. Az 1548-ban említett őshonos családok közé tartozott a Vilović, a Mijoković, a Milešić, a Dadić, a Dragić és a Radačić család. A Vilović család ősi jelenléte a mai napig fennmaradt; jelentős muszlim családról van szó. Az adott év feljegyzései két háztartást (két fivért) említenek: Anto és Pavinko Vilovićot. A faluban zajló iszlámra térés folyamata igen intenzív volt. Ez a folyamat már az 1533-as összeírásban is megjelenik (tehát már korábban megkezdődött).
Poljice ekkor mezőgazdasági faluként fejlődött. Lakói főként gabonatermesztéssel, állattartással, gyümölcstermesztéssel, valamint erdőgazdálkodással foglalkoztak. A legfontosabb termesztett növények a búza, a köles és a szőlő voltak. A 16. század elején a lakosság feltehetően még túlnyomórészt keresztény (valószínűleg katolikus) volt. A 16–17. század folyamán Bosznia sok részéhez hasonlóan itt is fokozatosan terjedt az iszlám. Ennek okai között szerepelt, az oszmán közigazgatásba való könnyebb bekapcsolódás, valamint kedvezőbb adózási feltételek a muszlimok számára. Tizenöt év alatt, vagyis a két összeírás (1533 és 1548) között a muszlim háztartások száma 3-ról 11-re, a 16. század végére (1600-ra) pedig 25-re emelkedett. A 16. század második felében a muszlim háztartások számának növekedéséhez – a helyi lakosság körében zajló iszlamizációs folyamat mellett – minden bizonnyal hozzájárult a külföldről érkező népesség letelepedése is. Az összeírásokban szereplő „jövevények” nevei mellett világosan kirajzolódik az „őslakosok” áttérése az iszlám hitre. A 16. század második felében a „külső” bevándorlás révén a népesség száma megduplázódott. Így 1600-ban a faluban már 101 háztartás volt, ezzel Poljice volt a legnépesebb falu a Dolnja-Tuzlai nahijében.
A falu gazdasága a korszakban elsősorban önellátó mezőgazdaságra épült. lakosság a szpáhi birtokrendszerben művelte a földet. A parasztok a termés meghatározott részét adóként fizették be, valamint egyéb pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnjai járáshoz tartozó településnek 158 háztartása és 780 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 81. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Poljice községhez tartozó Poljice Srpsko településen 17 háztartást és 90 ortodox keresztény, Poljice Tursko településen 257 háztartást, 1304 muszlim, 7 ortodox keresztény és 4 római katolikus lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Poljice is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Kiépült a villamosenergia- és úthálózat, javult az oktatás és az egészségügyi ellátás, sok lakos dolgozott a lukavaci szódagyárban, cementgyárban vagy a környékbeli bányákban, de továbbra is fontos maradt a mezőgazdaság. A település történetének legnagyobb fordulópontja 1964-ben következett be, amikor a Spreča folyón gátat építettek, és létrehozták a Modraci-víztározót (Jezero Modrac). A beruházás céljai az árvizek megfékezése, ivóvíz biztosítása Tuzla és Lukavac számára, az ipar (különösen a hőerőmű és vegyipar) vízellátása, öntözési lehetőségek megteremtése volt. A tó ma mintegy 1700 hektár területű, Bosznia-Hercegovina egyik legnagyobb mesterséges tava. A környék kedvelt horgász- és üdülőhely, bár az ipari szennyezés hosszú időn át jelentős környezeti problémát okozott.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.