Anatolij Tyihonovics Marcsenko (Barabinszk, 1938. január 23. – Csisztopol, 1986. december 8.) szovjet ellenzéki, író és emberi jogi aktivista, aki Nelson Mandela mellett az Európai Parlament Szaharov-gondolatszabadság-díjának első két kitüntetettje közé tartozott, amikor azt 1988-ban posztumusz odaítélték neki.

Marcsenko, aki eredetileg szegény családból származó, apolitikus olajfúró volt, az 1958-tól kezdődő számos bebörtönzése után az írás és a politika felé fordult, melyek során más ellenzékiekkel kezdett kapcsolatba lépni., pg.17, pg. 25 Marcsenko 1969-ben szerzett nemzetközi hírnevet Vallomásom című könyvével, amely egy önéletrajzi beszámoló, amelyet 1966-os szabadulása és moszkvai hazaérkezése után írt a szovjet munkatáborokban és börtönökben töltött friss élményeiről., pg. 5 Miután a könyv korlátozottan terjedt szamizdatként a Szovjetunión belül, szenzációt keltett Nyugaton, miután feltárta, hogy a szovjet gulag-rendszer Sztálin halála után is fennmaradt.

1968-ban, Csehszlovákia szovjet megszállásának előkészületei során Marcsenko nyílt levelet írt, amelyben megjósolta az inváziót. Miután ismét letartóztatták, az 1970-es évek elején szabadon engedték, de 1974-ben kihallgatták és belső száműzetésbe küldték az Irkutszki területre. 1976-ban Marcsenko a Moszkvai Helsinki Csoport egyik alapító tagja lett, mielőtt 1981-ben ismét letartóztatták és bebörtönözték, ahol börtönbüntetése alatt végig írt, nyilvánosságot teremtve a szovjet politikai foglyok sorsáról. Miután összesen körülbelül 20 évet töltött börtönben és belső száműzetésben, Natan Sharanski ezt mondta róla: „Jurij Fjodorovics Orlov szabadon bocsátása után kétségtelenül ő volt az első számú szovjet lelkiismereti elitélt.”"To Live Like Everyone", pg. vi és a Szovjetunió egyik „örökös foglya” lett.

Marcsenko 48 éves korában halt meg a csisztopoli börtönkórházban, egy három hónapig tartó éhségsztrájk következtében, amelynek célja az összes szovjet lelkiismereti fogoly szabadon bocsátása volt."To Live Like Everyone", pg. 219 A halála miatti széles körű nemzetközi felháborodás jelentős tényező volt abban, hogy végül Mihail Gorbacsov akkori szovjet főtitkárt 1987-ben a politikai foglyok nagyszabású amnesztiájának engedélyezésére bírták.

Fiatalkora Anatolij Tyihonovics Marcsenko 1938. január 23-án született Barabinszkban, a Novoszibirszki területen, az OSZSZSZK Szibéria régiójában, írástudatlan vasúti munkások gyermekeként, paraszti családból. Apja, Tyihon Ahimovics, mozdonyfűtő, anyja pedig vasútállomás-takarító volt. A házaspárnak még két fia született, akik közül az egyik csecsemőkorában meghalt. Nagyapját Alekszandr Kolcsak lőtte le.

Marcsenko két évvel a Szovjetunióban szokásos középiskolai tanulmányai előtt otthagyta az iskolát. Ezután belépett a Komszomolba, és műszakvezető lett egy olajfúró csoportnál, amely a Szibéria régióban utazott.

Első bebörtönzés – politikai fogoly 1958-ban, a karagandai erőműben végzett munkája során Marcsenko bajba került, ami első bebörtönzéséhez vezetett: néhány száműzött csecsen verekedésbe kezdett néhány orosz munkással azon a szálláson, ahol Marcsenko lakott."To Live Like Everyone", pg. 217 Marcsenko szétverte a harcot, de miután a verekedés véget ért és a harcosok többsége elment, "a rendőrség válogatás nélkül letartóztatta az ártatlanokat és a bűnösöket"; mindannyiukat a karagandai munkatáborokba küldték."My Testimony", pg. 13, pg. 25

Két évvel később Marcsenko megszökött a táborból, éppen amikor a büntetését feloldani készültek. Mivel nem látta jövőjét a Szovjetunióban, megpróbált átjutni a határon Iránba; azonban október 29-én elfogták Asgábád közelében, közvetlenül a határ előtt. Marcsenkót ezt követően, 1961. március 2-án hazaárulás vádjával bíróság elé állították; a hazaárulás vádja az volt, hogy állítólag pénzért a Szovjetunió ellen kívánt dolgozni. Valójában ez bosszú volt a szökési kísérletéért. 1961. március 3-án hazaárulásért elítélték, és hat év munkatáborra ítélték, ezzel hivatalosan is politikai fogolynak nyilvánították Marcsenkót, nem pedig közönséges bűnözőnek, mint korábban."My Testimony", pp. 26-27

Miután több hónapot töltött átmeneti börtönökben, Marcsenkót egy mordvinföldi munkatáborba szállították, ahonnan megpróbált megszökni, de nem járt sikerrel, és ennek eredményeként büntetésének három évét egy szabályos börtönben, a hírhedt vlagyimiri fegyházban töltötte le. Ott hosszú éhségsztrájkba kezdett, ezt a taktikát később gyakran megismételte.]] 1963-ban Marcsenkót visszaszállították Vlagyimirból a mordvinföldi munkatáborba. Ott, 1966 márciusában, szinte minden orvosi ellátás nélkül túlélt egy agyhártyagyulladást, amely fülproblémákat okozott, amelyek élete végéig kínozták. A táborokban töltött ideje alatt Marcsenko számos könnyen hozzáférhető társadalmi-politikai művet olvasott, köztük Karl Marx, Friedrich Engels és a Szovjetunió alapítójának, Leninnek az összes műveit. Marcsenko számos értelmiségi politikai fogollyal is találkozott, köztük Julij Daniellel.

Első megjelenés és Vallomásom Marcsenko 1966. november 2-án szabadult, és hónapokat töltött azzal, hogy Szovjetoroszország területén utazgatott, és olyan helyet keresett, ahol letelepedhetett volna. Végül sikerült megszereznie a regisztrációs engedélyt szülőhelyén, Barabinszkban, majd később Alekszandrovban. 1968 májusától, amikor még hivatalosan Alekszandrovban élt, Marcsenko Moszkvában dolgozott rakodómunkásként, ami az egyetlen elérhető munka volt számára, annak ellenére, hogy az orvosok figyelmeztették, ne végezzen nehéz fizikai munkát. Ez idő alatt számos disszidens társával találkozott, köztük Larisza Bogorazzal, bajtársa, Julij Daniel feleségével, akik éppen válás közben voltak. Marcsenko eltökélt volt, hogy feljegyzést készít a táborokról és fogolytársairól, és igénybe vette a segítségüket a projekthez. Segítettek neki orvosi ellátásban is, mind a füle, mind belső gyomorvérzése miatt.

A Szovjetunióban működő Gulag munkatábor-rendszer szorosan összekapcsolódott Sztálin főtitkárral, akinek 1953 márciusában bekövetkezett halála amnesztiát indított el, amely a nem politikai foglyokra és az 5 évnél rövidebb időre ítélt politikai foglyokra korlátozódott. A szabadon bocsátottak többségét közönséges bűncselekmények miatt ítélték el; a politikai foglyok szabadon bocsátása azonban 1954-ben kezdődött, és széles körben elterjedt. Sztálin utódja a főtitkár posztján, Nyikita Hruscsov, 1956 februárjában az SZKP 20. kongresszusán tartott titkári beszédében elítélte a sztálinizmust, és az amnesztiát tömeges politikai rehabilitációval párosította. A szovjet állam Sztálin halála után egy ideig fenntartotta a kiterjedt táborrendszert, bár ebben az időszakban a tábori hatóságok befolyása gyengült, és számos konfliktus és felkelés történt. A Gulag intézményt az МВД 1960. január 25-i 020. számú parancsa zárta be, de a politikai és köztörvényes foglyok kényszermunkatáborai továbbra is léteztek – a rendszer egyik leghíresebb tábora, a Perm-36 folyamatosan működött 1987-ig, amikor bezárták.

1967 decemberére Marcsenko befejezte a Vallomásom című könyvét, amely az első olyan könyv volt, amely feltárta, hogy a gulag Joszif Sztálin halála után is teljes mértékben működött, bár sokan a Szovjetunión belül és kívül is úgy hitték, hogy Hruscsov felszámolta. A Vallomásom részletesen beszámolt mind a munkatáborokban és a börtönökben töltött idejéről, mind az ottani körülményekről. A könyv megjelenése később további börtönbüntetést hozott Marcsenkónak szovjetellenes agitáció és propaganda miatt. A The Daily Telegraph a könyvet így jellemezte: „Egy rendkívül fontos könyv... egy teljesen realisztikus, részletes, tényszerű, mégis mélyenszántó és emberi beszámoló az orosz börtön- és táboréletről...”.

Nyílt eltérő vélemény 1967. szeptember 5-én Marcsenko bejelentette a hatóságoknak az ellenzéki körrel való kapcsolatát, amikor megjelent Alekszandr Ginzburg – egy másik híres koncepciós per alanya – anyjának lakáskutatásán. 1968. március 27-én Marcsenko nyílt levelet írt Alekszandr Csakovszkijnak, a Literaturnaja Gazeta akkori szerkesztőjének, ellentmondva Csakovszkij azon a napon megjelent levelének, amelyben azt állították, hogy a disszidenseket „közköltségen etetik a [szovjet] börtönökben [és] javítóintézetekben”. Marcsenko keserűen cáfolta a vádakat saját személyes tapasztalataira hivatkozva, rámutatva, hogy az élelemadagok minimálisak, a foglyok pedig túlterheltek. Április 17-én ezt követően egy sor, ugyanebben a témában írt levelet írt a Szovjet Vöröskereszt vezetőjének és más magas rangú embereknek.

Marcsenko hamarosan a szovjet csehszlovákiai invázióra kezdett összpontosítani. 1968. július 22-én nyílt levelet írt különféle kiadványoknak, köztük a nyugati kommunista párt médiájának is, a helyzetről, és azt jósolta, hogy a Szovjetunió nem fogja engedélyezni a „prágai tavasz” folytatódását. Ez a lépés túl sok volt a hatóságoknak: ennek eredményeként július 28-án Marcsenkót letartóztatták és „útlevélszabályok megsértésével” vádolták meg moszkvai jelenléte miatt. Augusztus 21-én, ugyanazon a napon, amikor a Szovjetunió – ahogy ő előre jelezte – megszállta Csehszlovákiát, a bűncselekményért a maximális büntetésre, egy év munkatáborra ítélték. A valóságban a Csehszlovákiáról írt nyílt levél volt a bűne. Marcsenkót ezután egy permi táborba küldték, ahol 1969. július 27-én szabadult volna, de mielőtt ez megtörténhetett volna, „a szovjet politikai rendszer rágalmazása” vádjával bíróság elé állították, feltehetően a táborban fogva tartása alatt tett, Csehszlovákiával és az emberi jogokkal kapcsolatos kijelentései miatt. A valóságban, ahogy azt a szovjet tisztviselők később beismerték, ez egy bosszú volt a Vallomásom Nyugaton való közzétételéért, amiért augusztus 22-én bíróság elé állították és elítélték, augusztus 26-án pedig további két év börtönbüntetésre ítélték.

Szibériai száműzetés Bár Marcsenko sok munkatársa – köztük amerikai kiadója, E. P. Dutton – nem számított arra, hogy túléli a börtönbüntetést, mégis túlélte, és 1971 augusztusában szabadult. Szabadulása után Marcsenko megválaszthatta belső száműzetésének helyszínét, és Csunszkijt választotta, az Irkutszki terület városát, ahol ellenzéki társa, Larisza Bogoraz is száműzetésben volt. Bogorazt négy év belső száműzetésre ítélték, miután 1968 augusztusában letartóztatták, mert nyilvánosan tiltakozott Csehszlovákia inváziója ellen. Miután teljesen elvált Julij Danieltől – ezt a folyamatot Bogoraz még Marcsenkóval való találkozása előtt elkezdte –, ő és Marcsenko a börtönből való első szabadulása utáni időszakban szeretőkké váltak. A pár végül 1972 szeptembere előtt összeházasodott, amikor a Kaluga körzeti Tarusába költöztek, egy romos házba, amelyet Marcsenko újjáépített. Ott-tartózkodásuk alatt született egy fiuk, Pavel, aki azon a télen szabadult. Marcsenko egészségi állapota továbbra is rossz volt, és a gyárban kemencefűtőként végzett fizikai munkán kívül más munkát nem talált.

Folytatólagos ellenzéki tevékenység