Tojšići falu Bosznia-Hercegovinában, Kalesija községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 13, közúton 15 km-re délkeletre, községközpontjától légvonalban 8, közúton 9 km-re északnyugatra, a Majevica-hegység lejőin, 280-350 méterrel a tengerszint felett fekszik. A környező terep északkelet felé dombos, délnyugat felé viszont sík jellegű. A környék legmagasabb pontja a Tojšićtól 1,5 km-re nyugatra található Rogulje (524 m). A településen keresztülfolyik a Gribaja, a Spreča egyik mellékfolyója.
Éghajlata Kalesija és környéke mérsékelt kontinentális éghajlattal rendelkezik; az év során nem jellemzők jelentős hőmérséklet-ingadozások. A nyár meleg, de nem mediterrán jellegű: július–augusztusban a nappali maximum általában 28–30 °C körül alakul. A tél viszont valóban kontinentális: januárban a nappali maximum nagyjából 4–7 °C, éjszaka pedig rendszeresen fagypont alá süllyedhet. A csapadék egész évben jelentős, nincs igazi száraz évszak. Az éves mennyiség különböző adatforrások szerint nagyjából 900–1000 mm körül van. A legcsapadékosabb időszak általában május–július, míg augusztus–szeptember rendszerint szárazabb.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb352Bosnyák28702424Horvát00Jugoszláv80Egyéb958Összesen29222484
Története Őskor és ókor A Kalesija környéki emberi települések legkorábbi megbízható nyomai az eneolitikumba (rézkorba) nyúlnak vissza. A Kalesija környéki erődített települések kutatása során olyan régészeti leletek kerültek elő, amelyek megerősítik, hogy a régió már az ősidők óta lakott volt. Kalesija környékének legjelentősebb őskori települései közé tartozik a Jajići melletti erődített település, a Kusonje melletti Kosovača, valamint a Mešanovići (Gornje Petrovice) területén található erődítmény; összesen hét ilyen lelőhely ismert a térségben.
Az i. e. 2. évezred vége felé illír törzsek vándoroltak a mai Bosznia-Hercegovina területére. Jelenlétüket számos régészeti lelet, különféle tárgyak és eszközök, valamint a tágabb értelemben vett Kalesija térségének hegyi erődített településein fellelt szobrok igazolják. Az e vidéken élő törzsek állattenyésztéssel foglalkoztak, és a feltételezések szerint a hegyi erődített települések egyben a törzsfők székhelyei is voltak.
Az i. e. 4. század elején Franciaország és Észak-Olaszország felől kelták nyomultak be a Balkánra, magukkal hozva a késő vaskori kultúrát, majd az i. e. 3. század végén a rómaiak megkezdték a Balkán meghódítását; ez a folyamat az illír és pannon törzsek végleges leigázásával tetőzött az i. sz. 6. és 9. év között.
A rómaiak gazdasági és katonai szempontból is jelentős utakat építettek hegyi erődített településeket hoztak létre, valamint fejlesztették a mezőgazdaságot, a kézművességet és a kereskedelmet, miközben különös figyelmet fordítottak a bányászat és a kohászat fejlesztésére. A római korban a Kalesija térségében található városi jellegű települések a korábbi őskori időszakból kiindulva tovább léteztek, amiről olyan régészeti leletek tanúskodnak, mint például római kerámiatöredékek, edények és római rézérmék.
Középkor Az időszámításunk szerinti 4. századtól kezdve a mai Bosznia-Hercegovina területét számos barbár nép támadta meg. E népek fosztogatásai és pusztításai a római civilizáció és kultúra hanyatlásához vezettek a régióban. Az avarok és szlávok 602-es, Száva folyótól délre irányuló betörése végleg felszámolta az ókori civilizáció utolsó maradványait a térségben. A barbár inváziók következményei átalakították Bosznia-Hercegovina – beleértve Kalesija vidékének – etnikai összetételét. Hozzájárulásuk a középkori bosnyák kultúra kialakulásához meghatározó jelentőségű volt, hiszen jelenlétük révén ókori értékek is beépültek a bosnyák kulturális kifejezésmód szélesebb körébe. Ezen alapokon nyugodtak a középkori bosznia-hercegovinai kultúra olyan jellegzetes vonásai, mint a stećakok (monumentális középkori sírkövek).
A középkorban a mai északkelet-boszniai terület elsősorban két „župához” (megyéhez) tartozott: Usorához (Ozora) és Solihoz (Só). A Spreča folyó völgye a Soli župa részét képezte; ez a terület nyugaton Lukavactól keleten Kalesijáig és Osmaciig, délen Banovići és Đurđevik településektől északon a Majevica-hegység csúcsaiig terjedt. Adem Handžić szerint a 16. században a mai Kalesija területén létezett a Spreča náhije; ebből arra lehet következtetni, hogy korábban létezett egy Spreča župa is a Felső-Spreča vidékén. A település közelében több középkori stećakos nekropoliszt ismerünk. A stećakok általában a 14–15. századra keltezhetők. Ezek a régiók a középkori bosnyák állam teljes fennállása alatt, egészen a 15. századig megőrizték a bogumil hitet.
Az oszmán uralom Az oszmánok 1463 májusának elejétől júniusának végéig tartották megszállás alatt Boszniát; ezt követően létrehozták a Boszniai szandzsákot, amelynek székhelye kezdetben Jajcában, később Szarajevóban volt. Még ugyanabban az évben, egy ellentámadás során a magyarok elfoglalták Jajcát és Észak-Boszniát (Donji Krajevi és Ozora vidékét), és két bánságot – a jajcait és a srebernikit – hoztak létre. A Szreberniki bánság 1512 és 1515 közötti bukását követően a Spreča-völgy felső szakasza a Zvorniki szandzsák részévé vált.
A település első ismert említése 1528-ból származik. A korai település azonban nem pontosan a mai Tojšići helyén feküdt. A régi falu a mai Dedajići nevű településrész fölött helyezkedett el.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnji járáshoz és Vukovlje községhez tartozó településnek 90 háztartása és 466 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 83. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Vukovlje községhez tartozó településen 125 háztartástés 608 muszlim és 9 ortodox keresztény lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 126. o. A felgyorsult gazdasági fejlődés – különösen az ipar és a közlekedési infrastruktúra kiépítése terén – ellenére Kalesija térsége ipari létesítmények nélküli mezőgazdasági régió maradt. A 20. század elején az egyetlen jelentős közúti kapcsolatot a Tuzlát és Zvornikot Požarnicán és Kalesiján keresztül összekötő makadámút jelentette, amely így összekapcsolta Kalesija térségét ezekkel az ipari központokkal. A meglévő úthálózat mellett számos fogadó, üzlet és kézművesműhely is működött a területen. A Tuzla–Zvornik vasútvonal építése még az első világháború előtt megkezdődött, ám a harcok kitörése miatt félbeszakadt.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. Az új jugoszláv állam 1919-től földreformot hajtott végre. A nagyobb gazdasági központok továbbra is Tuzla, Bijeljina és Zvornik voltak. Az agrárreform a bosnyákok egyoldalú kisemmizéséhez vezetett, és sajátos nemzetpolitikai célokat szolgált. A reform a kalesijai térséget is érintette; hatását leginkább a helyi földbirtokosok (agák és bégek) érezték meg. Ebben az időszakban a Jugoszláv Királyság semmit sem nyújtott a kalesijai régió bosnyák lakosságának, csupán elvett tőlük. Bosznia-Hercegovina gazdaságilag fejletlen volt abban az időben; lakosságának több mint 80%-a mezőgazdasággal foglalkozott. A király – a tiszta nacionalizmus megvalósítására törekedve – 1929. január 6-án diktatúrát vezetett be, és törvényt léptetett életbe a Királyság elnevezéséről, valamint közigazgatási egységekre – úgynevezett „banovinákra” – történő felosztásáról. A térség a Drinai bánság része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. 1918-tól 1929. október 3-ig Kalesija térsége közigazgatásilag a Vlasenicai, Zvorniki és Tuzlai körzetekhez tartozott, amelyek a Tuzlai régió részét képezték.
A második világháború A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A térségben a muszlim légionárius alakulatok, szerb felkelők/partizánok és az NDH fegyveres szervei egyaránt jelen voltak. A háború éveiben a térségben a közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A szocialista jugoszláv időszak A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. A háború után a lakosság többsége földművelésből és állattartásból élt, miközben lassan megindult a közlekedés, az oktatás és a mezőgazdaság gépesítése.
Az 1953 és 1958 közötti időszak Tojšići történetének egyik legfontosabb fordulópontja. 1953-ban Tojšići lett a helyi népi bizottság székhelye, vagyis gyakorlatilag községi központtá vált. Ekkor 1189 lakosa volt. Az 1955-ös közigazgatási reform megerősítette a községi státuszát, és jelentősen nagyobb terület került hozzá. A Tojšićihoz tartozó terület ekkor jóval nagyobb volt a mai településnél: például Kikači, Jeginov Lug, Lipovice, Petrovice, Vukovije Gornje és Vukovije Donje is Tojšići községhez tartozott.
1958. június 28-án létrehozták a Kalesija községet, amelyhez Tojšići mellett Prnjavor, Gojčin, Jelovo Brdo, Vukovina, Zelina, Osmaci, Lipovice és számos más település is tartozott. Ezzel Tojšići elveszítette közigazgatási központi szerepét.
1948 és 1991 között a migrációs folyamatok lassították a népességnövekedést; ez a tendencia különösen az 1961–1971 közötti időszakban volt jellemző. Ebben az időszakban jelentős volt az elvándorlás: a helyi munkalehetőségek és az ipari létesítmények hiánya miatt sokan nyugati országokba – különösen Németországba és Ausztriába – távoztak munkavállalás céljából. Gazdasági szempontból Kalesija térsége az 1970-es évekig döntően mezőgazdasági jellegű maradt.
A település fokozatosan kapcsolódott be a Kalesija–Tuzla térség gazdasági életébe. A közlekedési kapcsolatok az 1970-es évek végén javultak a Tuzla–Zvornik főút, valamint a Međaš–Živinice, Caparde–Šekovići és Caparde–Snagovo–Zvornik regionális utak és a helyi úthálózat burkolattal való ellátása révén. Ezen utak megépítése összekapcsolta a településeket a községközponttal, kedvezőbb feltételeket teremtve Kalesija község gyors gazdasági fejlődéséhez, valamint javítva a szomszédos községekkel való összeköttetést. Létrejött az egységes PTT-hálózat (posta, távíró és telefon), az első járóbeteg-ellátó központ pedig az 1960-as évek első felében épült fel.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.