Az Imperator (karrierje nagy részében RMS Berengaria) a HAPAG német hajótársaság egyik óceánjárója volt, mely 1913-as szolgálatba állításakor a világ legnagyobb hajójának számított, méreteiben felülmúlva a brit Olympicet. Egy három tagú hajóosztály első, névadó tagja volt, testvérhajói a Vaterland (a későbbi amerikai Leviathan), és a Bismarck (későbbi brit Majestic) voltak. Az első világháború után mind a három hajót elkobozták háborús jóvátétel címén.
A világháború előtt az Imperator 14 hónapon át teljesített szolgálatot a HAPAG kötelékében az északatlanti útvonalon. A háború kitörésekor Hamburgban tartózkodott, és a tengerentúli irányú hajóforgalom leállásával kivonták a szolgálatból. A a konfliktust a honi kikötőjében állva vészelte át. A háború után rövid ideig az Egyesült Államok haditengerészete alkalmazta 'USS Imperator' (ID-4080) névvel csapatszállítóként az amerikai csapatok Európából való hazaszállításához. Ezt követően a jóvátétel címén elkobzott óceánjárót a brit Cunard és White Star hajótársaságok közösen megvásárolták, és Berengaria névvel állították szolgálatba a háborúban elveszett Lusitania pótlására. A karrierje utolsó 20 évét a brit hajótársaság zászlóshajójaként teljesítette. William H. Miller azt jegyezte fel róla, hogy „német eredete és a belső tereinek alig leplezhető teuton jellege ellenére az 1920-as és 30-as években úgy tartották számon, mint Britannia egyik legkiválóbb óceánjárója.”
Megépítése A hajógerinc lefektetésének 1910-ben álltak neki az AG Vulcan Stettin hamburgi gyártelepén. Ez volt a harmadik hajó, melyet itt építettek (a stettini lista szerint a 314.) Elkészülte után az első útját 1913-ban teljesítette. Az hajótérrel az Imperator számított a világ legnagyobb hajójának mindaddig, amíg a Vaterland 1913-ban el nem készült. A Titanicot és annak testvérhajóját, az Olympicot -vel múlta felül. A Titanic 1912 áprilisi elsüllyedése után az épülő Imperator mentőcsónakjainak számát megnövelték, és ezekben több férőhely állt rendelkezésre, mint amennyi az utasok és a személyzet tényleges létszáma volt. Összesen 83 mentőcsónakja volt 5500 férőhellyel, ami 300-zal volt több, mint a hajó maximális kapacitása.
bélyegkép|bal|300px|A bronzból készült orrdísz bélyegkép|bal|300px|Az Imperator Hamburgban (1913) Az 1912. május 23-ai vízre bocsátása előtt a Cunard bejelentette, hogy az új hajója, a Glasgow-ban építés alatt álló Aquitania egy lábbal (305 mm) hosszabb lesz, ami csalódást keltett a HAPAG-nál. Pár héttel később az Imperator kapott ezért egy orrdíszt, egy bronzból készült impozáns sasmadarat, amivel már meghaladta volna az Aquitania megadott hosszát. Az orrdíszt a berlini Bruno Kruse professzor készítette, és a koronás sas egy a Földet jelképező gömbön állt, a gömbön körbefutó szalagon pedig a „Mein Feld ist die Welt” (kb.: „Az én terepem a világ”) felirat szerepelt. A sas szárnyait 1914-ben leszakította egy Atlanti-óceánon tomboló vihar. Ezután a orrdíszt eltávolították, és egy taton lévőhöz hasonló arany volutával helyettesítették. Az Aquitania valójában rövidebbnek készült, mint azt előzetesen megadták, így az orrdísz nélkül is az Imperator számított a hosszabb hajónak.
Az első próbajáratain zátonyra futott az Elbán a folyó nem megfelelően elvégzett kotrása miatt, és a géptermében egy lobbanás következtében a személyzet nyolc tagját kellett kórházba szállítani égési sérülésekkel. A hivatalos próbajáratai során a turbinái túlmelegedtek, és stabilitási problémát is észleltek. A próbajáratokat emiatt felfüggesztették, és a hajóépítőket berendelték a sürgősségi munkálatok elvégzésére. 1913-ban volt Vilmos császár trónra lépésének ezüstjubileuma, és az ő kifejezett kérésére kapta a hajó az Imperator nevet a tervezett Europa helyett. Míg a német hajók rendszerint nőnemű névelővel („die”) kerültek említésre, az Imperator esetében Vilmos császár külön kérésére a hímnemű névelőt („der”) használták. A trónra lépési jubileum alkalomból a hajóval egy északi-tengeri éjszakai útra invitálták meg az uralkodót az Imperator fedélzetén még az első transzatlanti útja előtt. Ezt az utat előbb azonban törölték, és júliusban pótolták be.
Az Imperator az első transzatlanti útjára 1913. június 11-én, egy szerdai napon indult el Hans Ruser kapitány (komodor) parancsnoksága alatt. Ruser alá négy hajóskapitányt osztottak be annak érdekében, hogy minden teljesen olajozottan történjen az első úton. Útban Amerika felé megállt Southamptonban és Cherbourgban, New Yorkba pedig 1913. június 19-én érkezett meg. A fedélzetén tartózkodott, akik közül 859 az első osztályon, 647 a második, 648 a harmadik osztályon, és 1495 a fedélzetközben utazott, míg a személyzet létszáma 1332 fő volt. Hobokenből 1913. június 25-én érkezett vissza.Ezek a számok több helyen nem felelnek az infoboxban is szereplő, az egyes osztályok kapacitását mutató adatokkal.
bélyegkép|bal|300px|Az sasmadár orrdísz a szárnyait ért viharkárokkal Az első New Yorkba való megérkezésekor a hozzá kirendelt révkalauznak, az Ambrose-csatornába kellett vezetnie, és közben megfigyelte, hogy a hajó egyik oldaláról a másikra dől a kormánymozdulatok hatására, emiatt pedig hamarosan a „Limperator” becenevet kapta.
1913 októberében az Imperator visszatért a Vulcan hajógyárba, hogy drasztikus beavatkozásokkal javítsanak a kezelhetőségén és a stabilitásán miután észrevették, hogy a súlypontja túl magasan van. Ennek a problémának a megoldásához az első osztály márványozott fürdőszobáit eltávolították, a nehéz bútorokat pedig könnyű fonatból készültekkel helyettesítették. A kémények magasságát is csökkentették három méterrel, végül pedig a kettős fenékbe cementet töltöttek ballasztnak. Ezek a munkálatok költséggel jártak, amit a hajógyárnak kellett magára vállalnia az öt éves garancia keretében. Mindeközben a hajó számos pontjára installálva modern tűzfecskendő rendszereket kapott, mivel több alkalommal tűz ütött ki a fedélzetén a szolgálatba állítása óta.
Az 1914-es átalakításai alatt Ruser kapitány Thomas Kier kapitánynak adta át a hajó irányítását, ő maga pedig az elkészülés előtt álló, nagyobb méretű Vaterland kapitánya lett. Az Imperator március 11-én tért vissza a szolgálatba, és egy öt napos út után március 19-én érkezett meg New Yorkba.
Belső terei bélyegkép|jobb|300px|Lépcsők az első osztályon bélyegkép|jobb|300px|Az egyik ebédlő Charles Mewès építész és formatervező volt megbízva az Imperator-osztály mindhárom egységének belső tereinek megtervezésével. Az általa alkalmazott francia stílusú dekorációk túlsúlyát Németországban a következő tartalmú kritika érte: XVI. Lajos tűnik az igazi „Imperátornak” … ítélve a dekoratív elemek alapján, amikkel a világ legnagyobb óceánjáróját díszítik … a hölgyek szalonját koloniális, a dohányzót flamand, az úszodát Pompeii, a téli kertet XVI. Lajos-stílusban, a társaslgó szintén XVI. Lajos – XVI. Lajos mindenütt. Hol vannak a jelenlegi német stílus nyomai … a társaság nyilván a nemzetközi publikumot szolgálja ki, főként az amerikaiakat.Rotka, William (2018). "Building Luxurious Ocean Liners for the Transatlantic Elite in the Early Twentieth Century", Yearbook of Transnational History. Fairleigh Dickinson University Press; pg. 120.
Az egyik korabeli leírás szerint a hajó „nagy mérete … a tervezői számára szokatlan nagyságú teret biztosított az utasok elhelyezésére.” Ez köszönt vissza a The Master, Mate, and Pilot lapjain, ahol az szerepelt, hogy „a hatalmas dimenzióit kihasználva a hajó közösségi helyiségei és lakosztályai olyan nagynak lettek kialakítva, hogy a zsúfoltság érzete még csak fel se merüljön.” A helymegtakarító berendezéseket, mint a fekvőhelyeket és a felhajtható mosdótálakat felszámolták az első osztály lakosztályaiban, melyek mindegyike (ezt követően) szabadon álló ágyakkal és márvány felsőrésszel, hideg-meleg vizes mosdókagylókkal rendelkezett. Csaknem az összes első osztályú kabin „külső” kabin volt, ami azt jelentette, hogy az ablakaikon át természetes fény jutott be, és a szellőztetésük is természetes módon volt megoldható. Több mint 200 kabin volt egyszemélyes, és 150 rendelkezett saját fürdőszobával. A két „Imperial” lakosztálynak 12-12 helyisége volt, közte egy reggelizővel, privát verandával, nappalival, és szolgálói kvártéllyal.
Az első osztály fő ebédlője az ’F’ fedélzeten volt, és két étterem volt a ’B’ fedélzeten. Az ebédlőben 700 embernek volt hely az asztaloknál, melyek 2 és 8 közötti számú vendégnek nyújthattak helyet. A Ritz-Carlton éttermet, mely a Directoire-stílusban berendezett téli kertre és a pálmás udvarra csatlakozott, a londoni Carlton Hotel személyzetének tagjai üzemeltették. A ’B’ fedélzet hátsó részén volt egy grillező, egy teakert, és egy Veranda Café. Az első osztály közösségi terei között volt még egy 72 láb (22 m) hosszú hall/bálterem, több nappali a hölgyek számára, és egy dohányzó. A Tudor-stílusú dohányzót egy Tudor-korból származó angliai villa elbontásából származó téglákkal dekorálták. A hall, avagy ahogy akkor nevezték, a „szociális hall” falát gobelinek díszítették, és színdarabok előadásához egy emelvénnyel is rendelkezett. Esténként a szőnyeget eltávolították, hogy a helyiséget táncteremként használhassák. A bejárati hallok előtti részeken kaptak helyet olyan helyiségek, mint a könyvesbolt, virágüzlet, gyógyszertár, orvosi rendelő, illetve a pénztáros, a fő utaskísérő, és a poggyászmester irodája.
Az Imperator első osztályú utasainak számára egy két emelet magasságot elfoglaló, Pompeii-stílusú uszoda állt rendelkezésére. Ezt az 1907-ben a Royal Automobile Club részére Londonban megépített uszoda ihlette, melynek létrehozásában Charles Mewès szintén közreműködött. A medencéhez csatlakozott egy viktoriánus-stílusú török fürdő,Shifrin, Malcolm (2015). Victorian Turkish baths. Swindon: Historic England. pp.257—258 gőzfürdők, elektromos fürdők, masszázs- és fodrászhelyiségek. A tornaterme a „legnagyobb és legfényűzőbb volt, amivel utasszállító hajót felszereltek” a The Marine Engineering and Naval Architect szaklap szerint. Elsőként az óceánjárók közül a második osztály utasai is kaptak egy tornatermet. A második osztálynak volt külön dohányzója, olvasó- és írószobája, étkezője, és zeneterme.
A Cunard általi átalakítás során a kapcsolók és szelepek feliratait kicserélték angol nyelvűekre, azonban a kabinokhoz tartozó csaptelepeken meghagyták az „AUF” és „ZU” feliratokat, a hamutartókon pedig megmaradtak a ’ZIGARREN’ feliratok.
Első világháború és az amerikai haditengerészet szolgálatában A hajó utolsó transzatlanti útját a HAPAG szolgálatában 1914 július 8-án kezdte meg New Yorkból visszatérve Hamburgba. A hónap végén kitörő első világháború miatt az Imperatort kivonták a szolgálatból, és Hamburgban horgonyozva több mint négy éven át inaktív maradt, eközben pedig leromlott az állapota. A fegyverszünet után a „Szövetséges Élelemszállítmányozási és Pénzügyi Egyezmény” (Allied Food Shipping and Finance Agreement)A szóhasználat alapján ez az egyezmény egyben egy ráépülő szervezetet is takarhatott. keretében az antant vette át, és átmeneti használatra az Egyesült Államoknak juttatta oda csapatszállítói feladatokra a Vaterlanddal együtt, mely hajó ekkor Leviathan névvel már amerikai szolgálatban volt, és e hajók amerikai katonákat szállítottak vissza Franciaországból Amerikába.
bélyegkép|jobb|300px|USS Imperator (ID-4080) Manhattanben 1919 májusának elején USS Imperator (ID-4080) megjelöléssel állt az amerikai haditengerészet szolgálatába. 2100 amerikai katonával és 1100 polgári utassal 1919. május 15-én hagyta el Brestet, és egy héttel később érkezett meg New Yorkba. A június 3. és augusztus 10. között a Cruiser and Transport Force kötelékében működve három utat teljesített New Yorkból Brestbe, és katonát, ápolónőt, és civil személyt szállított a fedélzetén az Egyesült Államokba.