A post-grunge, vagy magyar írásmóddal posztgrunge a grunge egyik zenei irányzata, amelyre a hagyományos grunge-hoz képest kevésbé nyers és kevésbé intenzív hangzás jellemző. A kifejezést eredetileg pejoratív értelemben használták az 1990-es évek közepén megjelenő olyan alternatív rockegyüttesek megjelölésére, mint a Bush, a Candlebox, a Collective Soul, a Live, a Foo Fighters és a Silverchair, amelyek a grunge jellegzetes hangzását követték. Az 1990-es évek végére a post-grunge önállóbb stílusjegyekkel rendelkező irányzattá vált, amely a grunge hangzását és esztétikáját könnyebben befogadható, kereskedelmileg is hozzáférhető dalszerzéssel ötvözte. Az irányzat népszerűsége a 2000-es években is jelentős maradt. A második hullám olyan együttesekhez köthető, mint a Foo Fighters, a Creed, a Matchbox Twenty, a 3 Doors Down, a Puddle of Mudd, a Nickelback, a Seether és a Staind, amelyek jelentős mainstream sikereket értek el. A korszak egyes együtteseinek zenéjében az alternatív metal és a nu metal hatásai is megjelentek.
Jellemzői A posztgrunge az 1990-es években kialakult zenei irányzat, amely a grunge hangzásvilágát és attitűdjét vette alapul. Jellemzője a vastag, torzított gitárhangzás, amelyet azonban a grunge-hoz képest kevésbé intenzív és kevésbé nyers megszólalás jellemez. A korai grunge-együttesekkel ellentétben a posztgrunge előadói gyakran nagy lemezkiadók gondozásában jelentették meg felvételeiket.
A posztgrunge dalaira általában a középtempós megszólalás és a letisztult, rádióbarát hangzás jellemző. A műfaj gyakran alkalmaz popzenei dalszerkezeteket, miközben a klasszikus rock, a pop-rock, az alternatív metal és a nu metal hatásai is megjelenhetnek benne. Tim Grierson zenei újságíró szerint a posztgrunge a lírai balladák és az intenzív rockdalok közötti hangzásvilágot képviseli, így a két szélsőség elemeit egyesíti. Egyes felvételeken az elektromos és az akusztikus gitár egyidejű használata is megfigyelhető.
A posztgrunge hangzását a grunge-hoz képest általában magasabb fokú stúdiómunka és csiszoltabb produkció jellemzi. A műfaj második hulláma a 2000-es évek közepén és második felében jelentős jelenlétet ért el a rockrádiókban.
A grunge és a posztgrunge között jelentős különbség figyelhető meg a dalszövegek témájában és megfogalmazásában is. A grunge dalszövegei gyakran laza metaforákon vagy egyes szám harmadik személyű elbeszéléseken keresztül fejezték ki az érzelmeket, míg a posztgrunge szövegeire közvetlenebb és egyértelműbb megfogalmazás jellemző. Sasha Geffen, a Consequence of Sound szerzője szerint a posztgrunge dalszövegei gyakran az egyes szám első személyű megszólalásra épülnek, és számos sikeres dal egy jelenlegi vagy korábbi partnerhez intézett megszólításként értelmezhető.
A posztgrunge dalszövegeinek visszatérő témái közé tartoznak a párkapcsolatok, a romantikus kapcsolatok és a drogfüggőség. A grunge dalszerzői gyakran magát a függőséget jelenítették meg, míg a posztgrunge számos dala inkább a megváltás vagy a felépülés témáját helyezi előtérbe. A műfaj közvetlenebb dalszövegvilága és popzenei szerkezete miatt számos posztgrunge-dal a serdülő és fiatal felnőtt közönség megszólítására épült.
Etimológia A „post-grunge” (posztgrunge) elnevezést eredetileg többnyire pejoratív értelemben használták. A kifejezés arra utalt, hogy az 1990-es évek közepén ezzel a címkével illetett együttesek zeneileg a grunge irányzat követőinek, illetve az „autentikusnak” tekintett grunge-rock mozgalom kereskedelmi célú változatainak számítottak. A grunge olyan együttesek révén vált a mainstream zene részévé, mint a Nirvana és a Pearl Jam, amelyet követően a lemezkiadók hasonló hangzású előadókkal is szerződést kötöttek, köztük a Bush, a Candlebox és a Collective Soul együtteseivel.
Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a post-grunge a Creed és a Nickelback együttesekhez hasonló újabb előadók megjelenésével önállóbban körülhatárolható zenei stílussá vált. A műfaj a grunge egyes jellemzőit a szélesebb közönség számára könnyebben befogadható, kommerszebb hangzással ötvözte. Grierson szerint a Nirvana és a Pearl Jam népszerűségéhez részben hozzájárult az a megítélés, hogy az együttesek igyekeztek elkerülni a mainstream zenei színteret, míg a post-grunge ezzel szemben kifejezetten ennek a közönségnek a megszólítására törekedett.
„Butt rock” A „butt rock” az 1980-as évek glam metal- és hard rock-együtteseire, például a Mötley Crüe-re, a Def Leppard-ra és a Poison-ra korábban is alkalmazott pejoratív kifejezés volt. A 2010-es években a megnevezés elterjedt a post-grunge második hullámának számos előadójával kapcsolatban is. Többek között a Nickelback, a Creed, a Puddle of Mudd, a Shinedown, a Flyleaf és a Hinder együtteseket is ezzel a kifejezéssel illették.
Graham Hartmann, a Metal Injection szerzője szerint a „butt rock” elnevezés rendszerint a post-grunge második hullámára utal, amelyben a Bush-hoz és a Candlebox-hoz hasonló együttesek hangzásának későbbi változatai olyan előadóknál jelentek meg, mint a Nickelback és a Seether. A második hullám zenéjében a nu metal egyes elemei is megjelentek.
A „butt rock” kifejezést elsősorban a műfaj kritikusai használják olyan zenére, amelyet zeneileg származtatottnak, dalszövegeiben közhelyesnek vagy túlzottan érzelmesnek tartanak, illetve amely szerintük túlzottan támaszkodik a rekedtes énekhangra. Ez utóbbit gyakran a Pearl Jam énekese, Eddie Vedder énekstílusának utánzásával hozzák összefüggésbe. Eva Zhu, a CBC szerzője szerint a butt rock olyan zenei stílus megjelölése, amely egyszerre vált ki jelentős népszerűséget és ellenérzést. Erica Banas, a WMMR szerzője szerint egyes értelmezésekben olyan rockzenét jelöl, amelyet zenei és szövegi szempontból egyaránt „felhígítottak” a rádiós játszás és a mainstream siker maximalizálása érdekében. Banas ugyanakkor megjegyezte, hogy a kifejezés használata szubjektív lehet, és a rockzene rajongói esetenként egyszerűen az általuk nem kedvelt együttesekre alkalmazzák.
A „butt rock” elnevezés eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint a kifejezés egy állítólagos „Nothing but rock” („Semmi más, csak rock”) rádiós szlogennel hozható összefüggésbe. A „butt rock” kifejezést önálló zenei alműfajként, illetve mikroműfajként is használják. A post-grunge második hullámának egyes megnevezései között szerepel a „divorced dad rock” („elvált apák rockzenéje”) elnevezés is.
Története
1993–1997: Az első hullám és a népszerűség növekedése A grunge az 1990-es évek első felében, nemzetközi népszerűségének csúcsán fokozatosan hanyatlani kezdett. A Nirvana Nevermind című, 1991-ben megjelent albuma jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a műfaj világszerte ismertté váljon, ugyanakkor a zenekar működését egyre több probléma nehezítette. Ezek között szerepelt Kurt Cobain drogfüggősége, valamint a zenekar kereskedelmi sikereivel kapcsolatos növekvő elégedetlensége. 1992 végén Cobaint egy „Grunge Is Dead” feliratú pólóban fényképezték le, amelyet a grunge hanyatlásáról szóló diskurzus egyik korai jelének tekintettek.
Kurt Cobain 1994-ben bekövetkezett öngyilkossága, valamint a Pearl Jam turnézási nehézségei tovább erősítették a műfaj hanyatlását. Az Alice in Chains énekese, Layne Staley drogfüggőségével kapcsolatos problémák miatt a zenekar 1995-ben több tervezett fellépését is lemondta. A Stone Temple Pilots esetében Scott Weiland drogfüggősége és jogi problémái okoztak nehézségeket a turnézásban. A zenekar a Purple című albumát mindössze négy hónapon keresztül, az azt követő Tiny Music... Songs from the Vatican Gift Shop című albumot pedig hat héten át turnéztatta.
A grunge eredeti mozgalmának hanyatlásával párhuzamosan a nagy lemezkiadók egyre több, a műfaj hangzását követő, de azt könnyebben befogadható, mainstream formában alkalmazó együttest szerződtettek és népszerűsítettek. Ezt az irányzatot egyes szerzők „post-grunge” néven kezdték említeni. A Bush és a Candlebox egyaránt grunge-, illetve post-grunge-zenekarként szerepeltek a különböző kategorizálásokban. A Collective Soul és a Live szintén a post-grunge irányzathoz sorolt, ebben az időszakban jelentős sikereket elérő együttesek közé tartoztak.
A Candlebox 1993-ban megjelent, saját című debütáló albuma az Egyesült Államokban négyszeres platina minősítést szerzett a Amerikai Hanglemezgyártók Szövetsége (RIAA) szerint, és a Nielsen SoundScan adatai alapján legalább négymillió példányban kelt el. Az album „Far Behind” című kislemeze a Billboard Hot 100 slágerlistán a 18. helyig jutott. A Collective Soul „Shine” című dala ugyanennek a listának a 11. helyét érte el, és 1994 szeptemberében arany minősítést kapott a RIAA-tól. A zenekar Hints Allegations and Things Left Unsaid (1993) című albuma kétszeres, saját című, 1995-ös albuma pedig háromszoros platina minősítést szerzett.
A Bush 1994-ben kiadott Sixteen Stone című debütáló stúdióalbuma hatszoros platina minősítést kapott a RIAA-tól. Második stúdióalbumuk, az 1996-os Razorblade Suitcase a Billboard 200 élére került, és háromszoros platina minősítést szerzett. Carl Williott, a Stereogum szerzője a Sixteen Stone-t a post-grunge popzenei dominanciájának egyik előzményeként jellemezte.
A Live Throwing Copper című, 1994-ben megjelent albuma nyolcszoros platina minősítést ért el, míg az 1997-es Secret Samadhi kétszeres platina minősítést kapott. Mindkét album a Billboard 200 első helyén végzett. Paolo Ragusa, a Consequence of Sound szerzője a Throwing Copper albumot a post-grunge kialakulásának egyik fontos kiindulópontjaként értékelte, amely szerinte a rockzene új irányba fejlődéséhez is hozzájárult Kurt Cobain halálát követően. Az album hangzását keményebb rockzenei hatások, tisztább énekhang, lágyabb gitárdallamok, valamint Jerry Harrison produceri munkája jellemezte.
1995-ben a Nirvana korábbi dobosa, Dave Grohl új együttese, a Foo Fighters kiadta saját című debütáló albumát. A zenekar ezt követően az Egyesült Államok egyik legsikeresebb rockegyüttesévé vált, amelyhez jelentős mértékben hozzájárult az MTV-n történő gyakori műsorra tűzés.
A Nirvana, a Pearl Jam, a Soundgarden és az Alice in Chains mellett a Candlebox is Seattle-ből indult, a post-grunge azonban már földrajzilag jóval szélesebb körben terjedt el. Az irányzathoz többek között a pennsylvaniai Yorkból származó Live, az atlantai Collective Soul, az ausztrál Silverchair, valamint az angliai Bush is kapcsolódott.
1997–2010: A második hullám és a népszerűség csúcsa A Soundgarden 1997-es feloszlását egyesek az eredeti grunge mozgalom végének tekintették. A posztgrunge az 1990-es évek végén és a 2000-es években újabb átalakuláson ment keresztül, és tovább növelte népszerűségét olyan előadók és együttesek révén, mint a Creed, a Matchbox Twenty, a Days of the New, a Fuel, az Oleander, a Godsmack, a 3 Doors Down, a Puddle of Mudd, a Staind, a Nickelback, a Seether, a Three Days Grace, a Switchfoot, a 12 Stones, a Breaking Benjamin, a Shinedown, a Stone Sour, a Hinder, a Daughtry és a Skillet. A korszak zenéje megőrzött bizonyos elemeket az előző generációra jellemző szorongásból és feszültségből, ugyanakkor a korábbiaknál hagyományosabb hangzású himnikus dalok, történetmesélő szövegek és romantikus témájú szerzemények is megjelentek.
A Creed az 1997-ben megjelent My Own Prison, valamint a 2001-es Weathered című albumával is jelentős kereskedelmi sikert ért el; mindkét album hatszoros platinalemez-minősítést kapott a Amerikai Hanglemezgyártók Szövetsége (RIAA) szervezetétől. A Weathered az Egyesült Államokban legalább 6,4 millió példányban kelt el. Az együttes 1999-es Human Clay című albuma gyémántlemez-minősítést kapott, és az Egyesült Államokban legalább 11,69 millió példányban fogyott. Az album „With Arms Wide Open” című kislemeze a Billboard Hot 100 slágerlista élére került.