Kádári báró Duka Géza István (Kádár, 1867. január 2. – Bécs, 1913. február 21.) osztrák–magyar diplomata, politikus, a Főrendiház örökös tagja, országgyűlési képviselő és nagybirtokos. A kádári Duka család tagja. Diplomáciai pályája során Athénban, Belgrádban, Stuttgartban, Konstantinápolyban és Hágában szolgált. Később a Főrendiház tagjaként és Szászkabánya kerületének országgyűlési képviselőjeként vett részt a közéletben.
Származása és ifjúkora Duka Géza 1867. január 2-án született a Temes vármegyei Kádáron (ma Románia), egy neves, a macedóniai Moschopolisból származó aromán és szerb gyökerű nemesi családban. Felmenője, Duka Mihály eszéki kereskedő 1792-ben nyert nemességet I. Ferenc császártól. A család tekintélyét dédnagybátyja, báró Duka Péter táborszernagy alapozta meg, akit 1816-ban osztrák bárói rangra emeltek, és adománybirtokul kapta a Bánsági Kádárt.
Géza szülei báró Duka Emil (1835–1885) és az örmény nemesi felmenőkkel bíró beodrai Karátsonyi Katalin (elhunyt 1891-ben) voltak; a házaspár egyetlen gyermeke volt. Az ortodox hitben nevelkedett. Kiváló tehetségű poliglott volt, aki 12 nyelven beszélt folyékonyan, beleértve az európai, ókori és keleti nyelveket.
Tanulmányai és pályafutásának kezdete Tanulmányait a Bécsi Konzuli Akadémián folytatta 1885. október 8. és 1890. szeptember 30. között. Rövid gyakorlatot végzett a bukaresti osztrák–magyar főkonzulátuson Alexander de Sussara mellett, majd Bánffy Dezső miniszterelnök és Kálnoky Gusztáv külügyminiszter támogatásával lépett a Monarchia diplomáciai szolgálatába.
Diplomáciai pályafutása Diplomáciai hivatását 1895-ben kezdte az athéni követség attaséjaként Gustav Karl von Kosjek követ vezetése alatt, a krétai válság és az 1897-es görög–török háború idején. Szolgálataiért a Megváltó Rend aranykeresztjével tüntették ki.
1898-ban a belgrádi követség titkára lett Franz Schießl von Perstorff mellett. Felesége révén rokoni szálak fűzték a szerb Obrenović-dinasztiához, ami elősegítette diplomáciai működését. Belgrádban megkapta a Fehér Sas-rend parancsnoki fokozatát és a Takovo-rend nagykeresztjét. 1901-ben jelen volt I. Milán szerb király bécsi halálakor, és egyike volt a hivatalos képviselőknek, akik elkísérték a gyászmenetet a krušedoli kolostorba.
1901 és 1905 között Stuttgartban szolgált első követségi titkárként. Itt megkapta a Württembergi Korona Rend becsületkeresztjét, a Zähringi Oroszlán Rend I. osztályú lovagkeresztjét és a Nagylelkű Fülöp Rend kitüntetését. 1905 végén a konstantinápolyi nagykövetségre került Pallavicini János mellé, ahol megkapta az oszmán Oszmanie-rendet. 1907-ben Hágában lett első titkár és ügyvivő (chargé d'affaires).
Politikai és gazdasági tevékenysége 1908-ban megvált a diplomáciai testülettől, hogy birtokait igazgassa Kádáron, Ernőházán és Delényesen. A Főrendiház örökös tagjaként közvetített a magyar kormányzat és a nemzetiségi román mozgalom között.
Az 1910-es választásokon Szászkabánya (Krassó-Szörény vármegye) kormánypárti képviselőjévé választották. Szoros kapcsolatot ápolt Valeriu Braniște politikus-újságíróval és Miron Cristea későbbi román pátriárkával. Anyagilag támogatta a lugosi román nyelvű Drapelul című lapot.
1910-ben társalapítója volt a Délmagyarországi Hitelintézetnek, 1913-ban pedig megalapította a Bánsági Bányatársaságot belga és francia tőke bevonásával, delényesi vas- és mangánérc-lelőhelyeinek kiaknázására.
Jótékonysága 1903-ban 19 000 koronát adományozott egy új ortodox templom felépítésére Kádáron, amelyet 1904-ben szenteltek fel; alatta családi sírboltot alakított ki. 1907-ben kihantoltatta dédnagybátyja, Duka Péter táborszernagy maradványait Bécsben, és átszállíttatta a kádári kriptába. Támogatta a román anyanyelvű oktatást, fedezte a falu tanítójának bérét és ösztöndíjakat nyújtott diákoknak.
Családja és halála 1892. június 16-án Budapesten, a szerb ortodox templomban vette feleségül báró rudnai Nikolics Johannát (1870–1917), báró Nikolics Fedor boszniai polgári kormányzó lányát, Jelisaveta Savka Obrenović szerb hercegnő unokáját. Gyermekük nem született.
1913 januárjában Párizsban megbetegedett, majd Bécsbe visszatérve a Löw Szanatóriumban heveny vakbélgyulladással megműtötték. A fellépő szövődmények következtében 1913. február 21-én elhunyt embóliában. Temetését Miron Cristea püspök végezte Kádáron.https://www.banatulazi.ro/baronul-petre-duca-odihneste-sub-biserica-din-satul-pe-care-l-a-modernizat-cadar/ Özvegyét 1917-ben a kádári birtokon egy volt alkalmazott meggyilkolta; a család kastélyát 1929-ben bontották le.
Jegyzetek
Kategória:Magyar diplomaták Kategória:Országgyűlési képviselők (1910–1918) Kategória:Bárók Kategória:1867-ben született személyek Kategória:1913-ban elhunyt személyek