Lukavica Gornja település Bosznia-Hercegovinában, Živinice községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 18, közúton 25 km-re délre, községközpontjától légvonalban 8, közúton 11 km-re délkeletre, a Spreča-folyó völgyében, 300-350 méterrel a tengerszint felett fekszik.
Éghajlata Živinice éghajlata mérsékelten kontinentális, éghajlatát egyszerre befolyásolja a Pannon-medence és a Dinaridák. A januári középhőmérséklet –0,5 °C, a júliusi 19,5 °C, az éves középhőmérséklet: kb. 10 °C. Živinice egyik jellegzetessége a viszonylag sok és egész évben jelentkező csapadék. A hosszabb távú adatok szerint az éves csapadék nagyjából 1000–1100 mm nagyságrendű. A tél mérsékelten hideg, de nem mediterrán jellegű. A völgyben gyakori a köd és a magas páratartalom. A fagyos időszak nagyjából október második felétől áprilisig tarthat, az első havazás általában decemberben, az utolsó márciusban következik be.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb00Bosnyák13531348Horvát00Jugoszláv10Egyéb26Összesen13561354
Története Őskor és ókor A Felső Spreča-völgy már ősidők óta kiváló feltételeket biztosított az emberi megtelepedéshez. A Spreča és mellékvizei állandó vízellátást adtak, a völgyfenék mezőgazdaságra kiválóan alkalmas volt, míg a környező dombvidék erdői vadászatra és állattartásra adott lehetőséget.
Az i. e. 4. század elején Franciaország és Észak-Olaszország felől kelták nyomultak be a Balkánra, magukkal hozva a késő vaskori kultúrát, majd az i. e. 3. század végén a rómaiak megkezdték a Balkán meghódítását; ez a folyamat az illír és pannon törzsek végleges leigázásával tetőzött, melynek a döntő eseménye a Baton-felkelés (6–9) volt, amelynek leverése után a térség véglegesen bekerült a római államszervezetbe.
A rómaiak gazdasági és katonai szempontból is jelentős utakat építettek hegyi erődített településeket hoztak létre, valamint fejlesztették a mezőgazdaságot, a kézművességet és a kereskedelmet, miközben különös figyelmet fordítottak a bányászat és a kohászat fejlesztésére. A község területén a római uralom emléke a közeli Đurđevik területén található „Gradina” nevű magaslat római kori erődítménye. A lelőhely két magaslatból áll, közülük a nagyobbikon középkori temető maradványai található négy darab fennmaradt stećakkal.
Középkor Az időszámításunk szerinti 4. századtól kezdve a mai Bosznia-Hercegovina területét számos barbár nép támadta meg. E népek fosztogatásai és pusztításai a római civilizáció és kultúra hanyatlásához vezettek a régióban. Az avarok és szlávok 602-es, Száva folyótól délre irányuló betörése végleg felszámolta az ókori civilizáció utolsó maradványait a térségben. A barbár inváziók következményei átalakították Bosznia-Hercegovina etnikai összetételét. Hozzájárulásuk a középkori bosnyák kultúra kialakulásához meghatározó jelentőségű volt, hiszen jelenlétük révén ókori értékek is beépültek a bosnyák kulturális kifejezésmód szélesebb körébe. Ezen alapokon nyugodtak a középkori bosznia-hercegovinai kultúra olyan jellegzetes vonásai, mint a stećakok (monumentális középkori sírkövek).
A középkorban a mai északkelet-boszniai terület elsősorban két „župához” (megyéhez) tartozott: Usorához (Ozora) és Solihoz (Só). A Spreča folyó völgye a Soli župa részét képezte; ez a terület nyugaton Lukavactól keleten Kalesijáig és Osmaciig, délen Banovići és Đurđevik településektől északon a Majevica-hegység csúcsaiig terjedt. Az oszmán kori Spreča náhije létezéséből arra lehet következtetni, hogy korábban létezett egy Spreča župa is a Felső-Spreča vidékén. Živinica középkori területe a bosnyák állam részét képezte; Gostilj, Dramešin és Soli területei önálló politikai egységként léteztek, ám ezt a státuszukat a törökök boszniai megjelenéséig elveszítették. A helyi hagyomány és a másodlagos szakirodalom Bašigovci térségét a középkori Gostilj župa területéhez kapcsolja.
A község területén több középkori stećakos nekropoliszt ismerünk. A stećakok általában a 14–15. századra keltezhetők. Živinica területének déli és keleti része különösen gazdag középkori nekropoliszokban és stećak sírkövekben. Ezek a régiók a középkori bosnyák állam teljes fennállása alatt, egészen a 15. századig megőrizték a bogumil hitet.
A mai Lukavica alatt, a Topličko polje területén több középkori sírkő-nekropoliszt is dokumentáltak. A szakirodalom két Mramorje nevű lelőhelyet különít el, közülük Mramorje I Donja Lukavica alatt, a Lukavica–Vrelo Toplice utak és a Brod-patak között, Mramorje II pedig nyugatabbra, a Živinice–Gračanica út mellett. Mindkettő stećakos nekropolisz volt. A Mramorje II-n eredetileg 12 stećak volt. Ezek közül 1990-ben három nagyobb darabot – köztük egy monumentális méretű és egy díszített példányt – áthelyeztek a Toplica folyó és a vízmű közelébe. A többi nagyrészt eltűnt vagy a föld alá került.
Az oszmán uralom Az oszmánok 1463 májusának elejétől júniusának végéig tartották megszállás alatt Boszniát; ezt követően létrehozták a Boszniai szandzsákot, amelynek székhelye kezdetben Jajcában, később Szarajevóban volt. Még ugyanabban az évben, egy ellentámadás során a magyarok elfoglalták Jajcát és Észak-Boszniát (Donji Krajevi és Ozora vidékét), és két bánságot – a jajcait és a srebernikit – hoztak létre. A Szreberniki bánság 1512 és 1515 közötti bukását követően a Spreča-völgy felső szakasza a Zvorniki szandzsák részévé vált.
A 16. század első oszmán összeírásai már ismerik Lukavicát, mint a Gostilji náhijéhez tartotó települést. Az 1533-as összeírásban 7 muszlim háztartás, 32 keresztény háztartás, 12 nőtlen férfi, és 7 örökség szerepelt. A falu jövedelme 3492 akcse volt, hozzá tartozott a Milići nevű mezra 440 akcse jövedelemmel, valamint a Lukavica folyón működő malmok 65 akcse jövedelemmel. Eszerint Lukavica már a 16. század első felében viszonylag jelentős, alapvetően keresztény lakosságú mezőgazdasági település volt. A lakosság összetétele azonban a századok során gyökeresen megváltozott és a 19. századra a keresztény lakosság eltűnt.
A változásnak több oka volt. Az elsődleges ok a fokozatos áttérés volt az iszlámra. Az áttérés mögött többek között az alacsonyabb adóterheket, a földbirtok megtartásának vagy megszerzésének lehetőségét, valamint a nagyobb politikai és jogi lehetőségeket kell látni. A második tényező a muszlim lakosság betelepülése volt. Más településeknél is kimutatható, hogy a 16. század második felében a lakosság növekedésének jelentős része betelepülésből, más része pedig helyi konverzióból származott. A harmadik tényező a keresztény lakosság elvándorlása volt. A 16–18. század Boszniájában a háborúk, katonai határvidék, járványok, adóterhek és a földbirtokrendszer változásai miatt a falvak népessége nem volt stabil. A keresztények főként a keresztények által uralt területekre, a Habsburg területekre, Szlavóniába és Szerémségbe vándoroltak ki. Az oszmán korszak végén már olyan nagy volt a muszlim közösség, hogy a korábbi, Džebariba járás helyett saját pénteki istentiszteleti helyre volt szükség. Ezért építették fel a később a lukavicai „Stara džamija” néven ismert mecsetet.
Egyes Gornja Lukavica-i családok szerint az őslakosok a 17. század második felében költöztek ide. Az oszmánok érkezése után az emberek áttértek az iszlámra, így Gornja Lukavica területén 1800 körül 27 ház volt, amelyekben körülbelül 200 muszlim lakos élt. Az életmódból adódóan nem volt számottevő igény a tömeges oktatásra. Az alapfokú oktatás főként vallási intézmények keretében zajlott. Az oktatás terén némi előrelépés történt az 1879-ben épült mecset, és különösen az 1912-ben létesített „medresze” (vallási iskola) révén. A mecset megépítése előtt a vallási szertartásokat – köztük a pénteki (dzsuma) és az ünnepi (íd) imákat – a Krša alatti területen található mektebben, illetve a mintegy 8 km-re fekvő Dzebar-mecsetben végezték. A mecset elkészülte óta a helyi imámok látják el a szolgálatot, ahogyan azt a jelenlegi imám is teszi. A Gornja Lukavica-i gyülekezet történetének egyik sajátossága az úgynevezett „hársfa alatti ima” volt, amelyre Bosznia északkeleti régiójának szélesebb környékéről érkeztek muszlim hívők. A résztvevők – köztük diákok – körmenetben vonultak a közeli forráshoz, miközben a „Lutfi Dua” imádságot mondták, a többiek pedig minden szakasz végén hangosan felelték: „Ámen”. Ezt az imádságot ma már nem végzik, a forrás vizét pedig a Živinica, Tuzla és Lukavac városok, valamint a környező települések vízellátását biztosító hálózatba vezették át.
Az oszmán uralom legvégén kezdődtek meg a mecset építési munkálatai ezen a területen. Az építkezés a hidzsra szerinti 1297. évben (1879/1880) fejeződött be; a mecsetet Gornja Lukavica lakosságának növekedése miatt emelték. Az építés idejére vonatkozó adatokat a mecset bejárata melletti faoszlopra vésték fel.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnji járáshoz és Gračanica községhez tartozó településnek 53 háztartása és 232 muszlim lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 83. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Bašigovci községhez tartozó településen 70 háztartást és 394 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. A Monarchia kormányzatának egyik legfontosabb beruházása a vasúthálózat kiépítése volt. Ennek kezdetben katonai oka is volt: az 1878-as megszállás alatt az ellenállás miatt gyors csapat- és utánpótlásszállításra volt szükség. Később azonban a vasút gazdasági eszközzé is vált, amely bekapcsolta Boszniát az európai piacokba. A Tuzla felé vezető vasút különösen fontos volt Živinice szempontjából. 1886-ra elérte Tuzlát a keleti vasúti ág, és ezzel hozzáférést biztosított a Tuzla környéki szénmezőkhöz, a sóforrásokhoz és a termékeny mezőgazdasági térségekhez.
A Živinice környéki fejlődést talán még jobban meghatározta a szén. Živinice közvetlen környékén különösen Dubrave és Đurđevik térsége vált jelentőssé. Ez vezetett ahhoz, hogy a 19. század végén Živinice már nem egyszerűen mezőgazdasági településként fejlődött, hanem egyre inkább a tuzlai szénvidék egyik helyi központjává vált. A gazdasági fejlődés új munkaerőt igényelt, ezért Živinice és a környező bányavidék falvaiban fokozatosan nőtt azoknak a száma, akik már nem kizárólag mezőgazdaságból éltek. A város modernizációja elsősorban a helyi boszniai lakosságra épült, miközben a közigazgatásban, műszaki és gazdasági szférában megjelentek a Monarchia más részeiből érkezők.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. Az új jugoszláv állam 1919-től földreformot hajtott végre. A nagyobb gazdasági központok továbbra is Tuzla, Bijeljina és Zvornik voltak. Bosznia-Hercegovina gazdaságilag fejletlen volt abban az időben; lakosságának több mint 80%-a mezőgazdasággal foglalkozott. A király – a tiszta nacionalizmus megvalósítására törekedve – 1929. január 6-án diktatúrát vezetett be, és törvényt léptetett életbe a Királyság elnevezéséről, valamint közigazgatási egységekre – úgynevezett „banovinákra” – történő felosztásáról. A térség a Drinai bánság része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. Gornja Lukavica 1941-ig alapvetően agrárfalu maradt.