Egyiptom történelme a kezdetektől napjainkig Az ókori Egyiptom

bélyegkép|jobb|250px|Khephrén piramisa és a Szfinx Gízában, Kairó mellett

A terület viszonylagos elszigeteltsége és a folyó évenkénti áradásai következtében a Nílus völgyében alakult ki az ókori Egyiptom, az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, miután Ménész (egyes forrásokban Mina) Kr. e. 3000 körül egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot. Az óbirodalom kora i. e. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Hufu (Kheopsz), Khephrén, Menkauré (Mükerinosz). Az első átmeneti kor (VII-X. dinasztia) idején Egyiptom két részbirodalomra (Alsó- és Felső-Egyiptom) és számos független fejedelemségre esett szét.

A Középbirodalom kora i. e. 2060-1780 közé tehető. Az országot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Ez a kor a XII. dinasztia uralkodói alatt érte el csúcspontját. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a birodalom egysége. A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmeneti kort jelentette. A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakubher neve mindenesetre feltűnően hasonlít a bibliai Jákobra.

Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított vasfegyverekkel kiűznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az újbirodalom. Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni – sikertelenül – II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerűsítésével. Megjelent az ekés földművelés, a saduf (gémeskútszerű vízemelő szerkezet), elkezdődött a juhtartás és a tevetartás. A ló is megjelent, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét. Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentős volt a kőeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézművesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. Új építőanyagként megjelent az égetett tégla. A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák.

A Ramszesz nevű fáraók uralma (ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora. A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (i. e. XI. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országtól, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett. A tengeri népek hódítását líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i. e. 7. századra az asszírok uralma alá került. A három egymást követő ókori egyiptomi birodalom összesen mintegy háromezer évig állt fenn; az utolsó (XXX.) dinasztia hatalmát a perzsák döntötték meg (Kr. e. 343). Ekkortól Egyiptom már csak idegen birodalmak egyik tartománya volt.

A folyton lázongó tartományt a Kr. e. 332-ben foglalták el Nagy Sándor csapatai, majd halála után egyik hadvezére, I. Ptolemaiosz Szótér vezetésével ismét függetlenedett. A hellenisztikus Egyiptom központja Alexandria lett, amely az ókor egyik legnagyobb, legpezsgőbb kultúrájú városává nőtte ki magát. Az ország a Kr. e. 3. században a Római Köztársaság szövetségesévé és fő gabonaellátójává, majd az elkövetkező évszázadok során mindinkább alattvalójává vált. A Ptolemaidák birodalma Kr. e. 30-ban szűnt meg, amikor Augustus elfoglalta, utolsó uralkodója, VII. Kleopátra pedig öngyilkos lett.

Egyiptom ettől kezdve a Római Birodalom része lett, mint a császárok magánprovinciája; továbbra is kiemelt szerepet játszott Itália és Róma városának gabonaellátásában. A kereszténység a 3. században rohamosan elterjedt a tartományban, és itt bontakozott ki a többek között Remete Szent Pál és Remete Szent Antal nevével fémjelzett remete-, majd a Szent Pakhomiosz által kialakított szerzetesi mozgalom. Egyiptom Kr. u. 395-ben a Keletrómai Birodalom része lett, és az Alexandria központú kopt egyház monofizitizmusából fakadóan számos konfliktus terhelte viszonyát Konstantinápollyal.

Középkor A bizánci Egyiptom Egyiptom a középkor kezdetén a Bizánci Birodalom tartománya volt, melynek gabonatermelését már nem Róma, hanem Konstantinápoly lakóinak ellátására fordították. A térség legfontosabb városa továbbra is Alexandria maradt, itt volt a pátriárka székhelye is. Az egyiptomi alattvalók zömükben a monofizitizmus hívei voltak, de velük szemben a pátriárka befolyása és a tartomány kiemelt helyzete miatt a császári hatalom ritkán alkalmazott komolyabb megtorlást, ellentétben például Szíriával. Ekkoriban virágzott a kopt nyelvű vallási irodalom, és innentől alakult ki a kopt kereszténység.

A kalifátus része Egyiptom a 7. század közepén a iszlám zászlaja alatt egyesült arabok hódításának esett áldozatul. Miután az Újperzsa Birodalommal folytatott, mintegy ötvenéves háborúskodás során kimerült császárság 636-ban döntő vereséget szenvedett az eltökélt araboktól a jarmúki csatában, Szíria és Palesztina után Egyiptom is elesett. 641-ben a bizánciak vereséget szenvedtek a babilóni csatában Amr ibn al-Ász hadaitól, és a tartomány evakuálása mellett döntöttek. A szeptember 12-én elhagyott Alexandriát a Kürosz pátriárka által aláírt szerződésben vállaltak értelmében az arabok szeptember 29-én bevonultak a városba.

Ibn al-Ász 644-ig a terület helytartója (emírje) maradt, eközben alapította meg az új tartományi központot, Fusztát városát (az arab sátor szóból). Amikor visszavonták, II. Kónsztansz császár váratlan csapást intézett Alexandria ellen, amit elfoglalt a flottája, ám 646-ban a visszatérő hadvezér végleg kiűzte a bizánciakat Egyiptomból. Az új arab tartomány jövedelmei a szíriai központba áramlottak, és innen indultak Észak-Afrika meghódítására az újabb arab hadak. A fusztáti miszr (táborváros) sokáig az egész arab nyugatot ellenőrizte, később szerepét a tunéziai Kairuán vette át.

656-ban fusztáti elégedetlenkedők végeztek Oszmán kalifával. Ali és a szíriai helytartó, Muávija viszályában a tartomány mindaddig semleges maradt, amíg az utóbbi hadserege az öreg Ibn al-Ász vezetésével be nem vonult ide. Az Omajjád időszakban Egyiptom viszonylag nyugalmas tartománynak számított, az arab adminisztráció nagyban támaszkodott a helyi keresztény elitre. 750-ben az utolsó Omajjád kalifa, II. Marván Egyiptomban keresett menedéket, miután az Abbászida forradalom során elvesztette az iráni tartományokat és Mezopotámiát.

Elszakadási kísérletek az Abbászidák idején Az új kalifadinasztia Irakba tette át székhelyét, és sokkal inkább a keleti tartományokra támaszkodott, mint a nyugatiakra. Egyiptom igazgatása így nehézségekbe ütközött a számukra, ráadásul a helyiek sem lelkesedtek érte, hogy adóik a távoli Bagdadot gazdagítsák. 868-ban aztán egy török származású alkormányzó, Ahmad bin Túlún elszakadt a központi kormányzattól, saját dinasztiát alapítva (ld. Túlúnidák). A jövedelmek helyben felhasználva virágzást hoztak Egyiptom számára: az öntözési rendszer fenntartása mellett komoly hadsereg- és flottafejlesztések zajlottak, és a magterületek védelmére még Palesztinát és Szíriát is sikerült a Túlúnidák ellenőrzése alá vonni.

Ibn Túlún utódai korántsem bizonyultak olyan tehetségesnek és sikeresnek, mint a dinasztiaalapító. Az utolsó évtizedekben az emírek török rabszolgaserege önállósodott, és az államigazgatás szereplői is az emírek hatalmát csökkentették. Ilyen körülmények között a válságból ideiglenesen kilábalt Abbászidák 905-ben vissza tudták foglalni a tartományt. A Túlúnidák fővárosát, az újonnan épített al-Kattáit lerombolták, később azonban újranépesült. (Ma Fusztáthoz hasonlóan Kairó része.)

Nem sokáig maradt azonban Egyiptom bagdadi ellenőrzés alatt. 935-ben ismét egy török helytartó, Muhammad bin Tugdzs, akit később a kalifa az iráni fejedelem (al-ihsíd) címmel ruházott fel, ismétcsak önállósodott. Az Ihsídidák szintén ellenőrzésük alatt tartották a szír–palesztin térség nagy részét, hatalmi viszályban állva az északi Hamdánidákkal és a keleti Buvajhidákkal. Ibn Tudzsr fiait egy tehetséges núbiai rabszolga, a kultúrapártolásáról is nevezetes Káfúr tartotta a kezében; haláluk után rövid időre maga is megszerezte az emíri címet. 968-as halálát azonban csak egy évvel élte túl a birodalom.

Egy ellenkalifátus központja 969-ben az Észak-Afrikát 909 óta szorgos hódítással megszerző, radikális síita (iszmáilita) fátimidák szerezték meg, akik nem érték be a gyakorlati függetlenséget jelentő emírséggel: magukat kiáltották ki kalifának. Központjuk az újonnan alapított al-Káhira (Kairó, Fusztát és al-Kattái közelében) volt. Súlyos harcokat folytattak a szíriai Hamdánidákkal, és a közel-keleti keresztes államokkal is, azonban törekvéseik eredménye füstbe ment a 11. században a szeldzsuk török hódításnak köszönhetően: 1169-ben Núr ad-Dín hadvezére, Szaladin véget vetett uralmuknak és elfoglalta Egyiptom trónját.

Ajjúbidák és mamelukok

Korai újkor (16-18. század) 1517-ig a mamelukok soraiból választott szultánok bitorolták a hatalmat. 1517-ben I. Szelim oszmán szultán véget vetett uralmuknak. Kairó közelében diadalt aratott a mamelukok hadán, elfoglalta a várost és megtette Egyiptomot török tartománnyá. A kormányt 24 helytartóra bízta, kiknek élén a Kairóban székelő Seik-el-Beled állott. Ezeken kívül még az ún. diván-nak is volt befolyása az ügyekre, mely kormánytanács tagjai leginkább a főtisztek sorából kerültek ki. A Konstantinápolyból kirendelt pasa pedig éber szemmel kísérte e kettős kormány működését, de különösen ügyelt az adó pontos beszolgáltatására.

Az Oszmán birodalom válságával párhuzamosan a tényleges befolyás a 17. század végére elenyészett a térségben. Ha továbbra is voltak kinevezett helytartók, a tartomány vezetése a gyakorlatban a mamlúk eredetű, rivalizáló előkelőségek kezébe került. 1771. egy Ali nevű helytartó kikiáltatta magát Egyiptom független szultánjának, és a mekkai serif támogatásával véget vetett az oszmán uralomnak. Dicsősége azonban nem sokáig tartott: vezére, Abu-Dahab 1773-ban meggyilkolta és azután a konstantinápolyi udvar engedelmével maga csapott fel az ország szultánjának. Halála után Ibrahim-Bej és Murad-Bej társuralma következett, kiknek oldalán török pasát találunk. Ily viszonyok között támadt fel újra a mamelukok uralma.Pallas

A 18. század végén Napóleon tábornokként Egyiptom és Szíria ellen vonult, amely során megpróbálta megtörni az angolok indiai uralmát. (→ egyiptomi hadjárat)

Mohamed Ali és utódai (1805-1882)