III. Gyula (eredeti nevén: Giovanni Maria Ciocchi del Monte; Monte San Savino, 1487. szeptember 10. – Róma, 1555. március 23.) a 221. római pápa 1550-től haláláig.

Tíz hetes konklávé után került a pápai trónra, ami kiújuló ellentétekre enged következtetni a bíborosi kollégiumon belül. Gyula mindössze ötéves pontifikátusa vegyes eredményeket hozott. Elődje, III. Pál pápa ugyan reneszánsz uralkodói jegyekkel, mégis újjáépítette az egyházi fegyelmet, amivel – mindenki úgy vélte – elindult a régen áhított reformfolyamat az egyházon belül. Gyula személyisége bíborosként megfelelni látszott ennek a vonalnak, de amikor az egyházfői trónt elfoglalta, leginkább a művészetpártolók örülhettek. A pápa lenyűgöző palotákat emelt, csodás szobrokkal és fényűzéssel.

Az erkölcsök terén újabb mélypontra jutott a pápaság. Hírnevének és a katolikus egyháznak is nagyot ártott fogadott unokaöccsével, Innocenzo Ciocchi Del Monte-vel ápolt kapcsolata. Uralkodását botrányok jellemezték és a túlzott nepotizmus elhomályosítja pontifikátusát. Extravagánsan ajándékozta meg a rokonait és bíborosi kalapot adományozott egy 17 éves tinédzsernek, akit testvére fogadott örökbe.

A kissé ledér egyházfő mindentől eltekintve fontosnak tartotta a megkezdett reformok folytatását, ezért újra megnyitotta a tridenti zsinatot. Külpolitikájában újra felerősödött a Franciaország és a Német-római Birodalom között egyensúlyozó hatalmi szerep, amely a Parmáért kirobbant háborúban teljesedett ki. Uralkodása alatt sikerült az anglikán egyházat is visszaterelni Róma elsőbbsége alá, legalábbis ideiglenesen.

Iskolapadtól zsinati elnökségig 1487. szeptember 10-én látta meg a napvilágot a toszkánai Monte San Savino városában. Eredetileg a Giovanni Maria Ciocchi del Monte (avagy összevont keresztnévvel Giammaria Ciocchi del Monte) nevet kapta. Édesapja a korabeli Itália egyik legelismertebb jogásza volt, Vincenzo Ciocchi del Monte, anyját pedig Cristofora Saracininek hívták. A tehetős nemesi család nem nélkülözte a befolyásos egyházi méltóságokat sem, így a gyermek Giammaria nagybátyja, Antonio Maria Ciocchi del Monte bíboros segítségével a legkiválóbb oktatásban részesülhetett. A Lateránban az ismert reneszánsz tanár, Raffaele Lippo diákjaként kezdte meg tanulmányait, majd apja nyomdokaiba lépve jogot tanult Perugia később Siena egyetemén.

A kiváló eredményekkel büszkélkedő Giammaria karrierje tulajdonképpen borítékolva volt. Kitűnő tanulmányok, mértéket tartó, erkölcsös élet és egy befolyásos bíboros nagybácsi: ez mind az egyházi pálya irányába mutatott, ami ellen a jelek szerint Giammariának semmi kifogása nem volt. Az Ambrosius Catharinus által vezetett dominikánus kolostorban teológiát tanult, és így 1513-ban már képzett klerikusként léphetett nagybátyja nyomán az apuliai Siponto érseki hivatalába. 1521-ben érseki címe mellé megkapja a Paviai egyházmegye püspöki méltóságát is, így aztán már tehetős főpapként gyakran a római kúria vendége. Az örök városban töltött rengeteg idő, a pápai udvarban már halványodóan jelen lévő reneszánsz pompával és művészettel ismertette meg, amelynek nagy rajongójává vált. De a római tartózkodás hamarosan súlyos emlékekkel gyarapította Giammaria egyházi pályáját.

Róma 1527-es feldúlásakor (Sacco di Roma) a bajba keveredett VII. Kelemen pápa az Angyalvár falai mögül a német seregeknek túszként kiszolgáltatta Giammaria érseket, akit azonnal a féktelen sereg által ejtett rabok közé taszítottak. A helyzet tehát nem állt túl rózsásan 1527 nyárelőjén, amikor a német Landsknechtek a Campo dei Fiori vesztőmezején ki akarták végezni Giammaria érseket több klerikus társával együtt. A segítség még éppen időben érkezett, és Pompeo Colonna bíboros vezetésével titokban kiszabadultak fogságukból a túszként ejtett főpapok. Ettől kezdve érthető okok miatt Giammaria csak akkor utazott Rómába, ha semmiképpen sem kerülhette el. 1534-ben Bologna, Romagna, Parma és Piacenza pápai legátusának nevezték ki.

III. Pál pápa 1536. december 22-én bíborossá szentelte fel méghozzá papi rangon, és január 15-én a bíborkalap mellé megkapta a San Vitale-templom címzetesi rangját is. Ezt 1543. október 5-én Palestrina püspöki címével egészítette ki. Ezáltal Giammariának egyre jobban megnövekedett a kúrián belüli befolyása. Ennek hamar megtapasztalta a pozitív és negatív oldalát is. Kiváló szónokként a reformok elkötelezett híveként tartották számon, aki gyakran a pápai hatalommal is szembe mer szállni. Bátorságát és reformok iránti elhivatottságát egész Rómában nagyra tartották. Azonban a rossz nyelvek mást is terjesztettek Giammariáról. A korábban már több egyházfőnek is sok gondot okozó, úgynevezett beszélő szobor, a Pasquino talapzatánál olyan megjegyzések jelentek meg, miszerint a bíboros homoszexuális.

Minden pletyka ellenére Giammaria a pápai kegy részese maradt, és 1545-ben Reginald Pole és Marcello Cervini bíborosok mellett őt is pápai legátusnak nevezték ki, és a tridenti zsinat megszervezését bízták rájuk. Nekik kellett kiválasztani azokat a tételeket, amelyek a zsinaton vita tárgyát képezhették, illetve az ő feladatuk volt a viták vezetése is. December 13-án Giammaria rövid misével nyitotta meg a tizenkilencedik egyetemes zsinatot. A zsinat alatt a bíboros összeveszett V. Károly német-római császárral, és ennek következményeként az uralkodó tiltakozása ellenére del Monte bíboros Bolognába költöztette a zsinatot. A pápa a viszály miatt 1547-ben bölcsebbnek látta elnapolni a zsinat üléseit.

Köszvényre fogott pontifikátus Három részre szakadt konklávé III. Pál 1549. november 10-én halt meg, és a nagyrészt magához térő egyház újabb hosszúra nyúló konklávé előtt állt. Az új egyházfő megválasztásának idején a bíborosi kollégium ötvennégy tagot számlált, és a hosszan elnyúló vitának köszönhetően ebből ötvenegy kardinális meg is jelent a tanácskozáson. Ez azt jelentette, hogy a november 29-én összeülő konklávé régóta a legnépesebb bíborosi tanácskozás volt. A következő esztendő február 7-éig elhúzódó tíz hetes vita a 16. század második leghosszabb konklávéja volt. A rekord hosszúságú vita azért alakulhatott ki, mert a helyrebillent egyházi rendben újra lehetőséget nyertek a szembenálló európai politikai hatalmak, hogy a régóta hajszolt itáliai birtokokat kicsit közelebb hozzák saját elképzeléseikhez. A szent kollégiumban három hatalmi törésvonal mellett igyekeztek állást foglalni az atyák. A mindenképpen legnépesebb csoportot a II. Henrik francia király által támogatott franciahű bíborosok jelentették. Tizenhét megjelent kardinális nyíltan franciapártinak vallotta magát. A szemben álló császári erők V. Károly német-római császár támogatását élvezték, és összesen tizenegyen voltak. Károly egyértelmű listát készíttetett az elfogadható jelöltekről. Ezt a listát vezette a spanyolországi Burgos püspöke, Juan Álvarez de Toledo, de politikai okok miatt ez hamar megváltozott, és a pápai trónus sokáig legesélyesebbnek tartott bíborosára, az angol Reginald Pole kardinálisra szállt. A harmadik jelentősnek mondható erő pedig az elhunyt egyházfő jóvoltából került meghatározó szerepbe, ez pedig a Farnese család volt. Maga III. Pál két családtagját is bíborosi rangra emelt, és a családi kapcsolatoknak hála öt abszolút hívet is tudhatott soraiban. thumb|left|A legnagyobb ellenfél, Reginald Pole portréja A konklávé valójában a franciák versenyfutása volt az idővel. Amikor Pál meghalt csak a Farnese és a császári párt volt jelen az örök városban, hiszen három napba telt, míg a pápa halálhíre eljutott Franciaországba. A franciapárti hercegek és klerikusok mindent elkövettek, hogy az elhunyt egyházfő temetését és az előírt gyászt meghosszabbítsák, de a konklávé mégis összeült a franciák megérkezése előtt. A rövid vitában a császáriak elálltak a spanyol jelölttől, ugyanis a Farnese család nem támogatta őt. A december 3-án megtartott szavazáson Reginald Pole két szavazat híján majdnem megszerezte a pápai címet. A Rómában lévő francia követ a Cappella Paolinában tartott konklávénak tudtára adta, hogy amennyiben nem várják meg a francia bíborosokat, újabb súlyos egyházszakadással kell számolniuk. Ezzel a követ csak azt érte el, hogy a császáriak még gyorsabb tempót diktáltak, és két nap alatt kétszer is szavazásra bocsátották a kérdést, de Pole bíborosnak egyszer sem sikerült elérnie a szükséges kétharmados többséget. December 11-étől kezdve sorra megérkeztek a francia kardinálisok, akik végleg ellehetetlenítették a császáriak kétharmados terveit.

Így aztán elindultak az ármányos vesztegetések, és titkos hadműveletek a kollégiumon belül, az egyes pártok sikeréért. Ennek legmeglepőbb mérlege az a tény, hogy ugyan ötvenegy bíboros ment be a konklávéba, de a végső döntéskor csak negyvennégy jött ki. Ezek közül időközben ketten meghaltak, köztük a franciák jelöltje, akivel minden bizonnyal méreg végzett. Öten pedig olyan rosszul lettek, hogy képtelenek voltak folytatni a tanácskozást. Valószínűleg ez sem a véletlen műve volt.

A francia jelölt halála után Henrik bíborosai a Farnesékkel szövetkeztek egy olyan jelöltben, aki a konklávé előtt nem számított esélyes jelöltnek. Ez az ember Giammaria Ciocchi del Monte bíboros volt, aki ugyan független volt, mégis ki tudta vívni a franciák és a Farnesék támogatását. A bíboros a tridenti zsinat Bolognába helyezése miatt rajta volt Károly feketelistáján. A császáriak minden lehetséges eszközzel del Monte ellen voltak. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy a franciák szimpátiáját elnyerje. Miután a bíboros írásban ígéretét tette, hogy támogatja Ottavio Farnese parmai hercegségét, a szövetség megalakult, és 1550. február 7-én a konklávé hatvanegyedik szavazásán del Monte bíboros megszerezte a szükséges szavazatokat. A nehéz választást február 22-én teljesítették be, amikor III. Gyula néven megkoronázták a bíborost.

Újjáélesztett zsinat Lásd még: Tridenti zsinat right|200px|thumb|III. Gyula bronzszobra Perugiában, amelyet 1555-ben állítottak emlékére. Amint Gyula elfoglalta a pápai trónust hamar átértékelte a konklávén megkötött feltételeket. Az elégedett franciák és a Farnesék befolyásuk növelése helyett gyors pofonokat tehettek csak zsebre, ugyanis Gyula nem engedte irányítani pontifikátusát. Ezért trónra lépése után szinte azonnal szövetséget kötött V. Károllyal Parma ellen. A kiújuló nemzetközi ellentétek mellett Gyula visszavitte az 1547-ben III. Pál által elnapolt zsinatot Trento városába, és 1550. november 14-én kihirdette az egyetemes zsinatot összehívó bullát. A zsinat 1551. május 1-jén nyílt meg, amellyel párhuzamosan kirobbant a pápa által kavart parmai háború. A háború miatt a francia klérus nem képviseltette magát a zsinaton.

A tridenti gyűlés pedig ott folytatta a reformok kidolgozását, ahol pár évvel azelőtt az abbamaradt. Megszülettek a zsinati kánonok az eucharisztia, a penitencia és az utolsó kenet szentségeinek kérdésében, de szóba került több fegyelmi kérdés is. Ezek között a püspöki hatalommal, a klérus öltözködésével és az egyházi benefíciumokkal kapcsolatos tételek voltak a legfontosabbak.

A császári befolyásnak köszönhetően a zsinat igen lényeges kérdésben is előrébb tudott lépni. 1551 márciusától kezdve a zsinaton jelen voltak a német protestánsok legnagyobb képviselői is. A gyűlésen megjelent a brandenburgi és a szász választófejedelem, Württemberg hercege és hat fontos császári város képviselője is. Noha a zsinaton nem oldódott fel a szakadás, a protestánsokkal való egyeztetések mégsem bizonyultak hasztalannak. Az addig megszületett zsinati tételeket alaposan áttárgyalták, megegyeztek abban, hogy megerősítik a konstanzi és a bázeli zsinatok tételeit, főként a zsinat és a pápa elsőségének dilemmáját.