Albert (Frigyes Rudolf, ; Bécs, Ausztria, 1817. augusztus 3. – Arco, Osztrák–Magyar Monarchia, 1895. február 18.) főherceg, tescheni herceg, kiemelkedő jelentőséggel bíró osztrák tábornagy, aki hírnevét az olaszokkal szemben vívott második custozzai csatában aratott győzelmének köszönhette. Az uralkodócsalád tagja, I. Ferenc József unokaöccse.
Élete Származása, testvérei 65px|balra Édesapja Habsburg–Tescheni Károly osztrák főherceg (1771–1847), Teschen első hercege volt, II. Lipót német-római császár, magyar és cseh király és Mária Ludovika császárné harmadik fia, a nagyhírű hadvezér, aki elsőként aratott győzelmet I. Napóleon császár fölött az 1809-ben asperni csatában. Édesanyja Henrietta Alexandrina nassau–weilburgi hercegnő (1797–1829), Frigyes Vilmos nassau–weilburgi herceg (1768-1816) és Lujza Izabella kirchbergi várgrófnő (Burggräfin) leánya volt. Hét gyermekük közül Albert főherceg volt a legidősebb fiú. A testvérek: Mária Terézia Izabella főhercegnő (1816–1867), aki később II. Ferdinánd nápoly–szicíliai király feleségeként Nápoly és Szicília királynéja lett. Albert (Albrecht) főherceg (1817–1895), Teschen második hercege, tábornagy, főhadparancsnok. Károly Ferdinánd főherceg (1818–1874), akinek fiait Albert fogadta örökbe. Legidősebb fia, Frigyes főherceg tábornagy 1914-1917 között az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének főparancsnoka lett. Frigyes Ferdinánd Lipót főherceg (1821–1847), a londoni szövetség Szíria elleni 1840-es hadjáratának hőse. Rudolf Ferenc főherceg (*/† 1822), születésekor meghalt. Mária Karolina Lujza Krisztina főhercegnő (1825–1915), aki az ifjabb Rainer (Ferdinánd) osztrák főherceghez, az id. Rainer főherceg és Savoyai Mária Erzsébet carignanói hercegnő fiához ment férjhez. Vilmos főherceg (1827–1894), aki később az császári tüzérség főfelügyelője és a Német Lovagrend Nagymestere lett.
Házassága, gyermekei bélyegkép|jobbra|Albert főherceg 1851-ben (Josef Kriehuber litográfiája) Albert főherceg 1844-ben feleségül vette Hildegárd Lujza bajor királyi hercegnőt (1825–1864), I. Lajos bajor király (1786–1868) és Terézia Sarolta Lujza szász–hildburghauseni hercegnő, bajor királyné (1792–1854) leányát. A házasságból két leány született, és egy fiú, aki azonban egyéves kora előtt meghalt: Mária Terézia Anna főhercegnő (1845–1927), aki 1865-ben Fülöp württembergi herceghez (1838–1917) ment feleségül. Károly Albert Lajos főherceg (1847–1848), az egyetlen fiú, kisgyermekkorban meghalt. Matild Mária Adelgunda Alexandra főhercegnő (1849–1867), aki 18 éves korában tragikus balesetben veszítette életét, amikor a bécsi Hetzendorf kastélyban rendezett ünnepségen ruhája tüzet fogott és ő belehalt égési sérüléseibe.
Második leányának születése körüli komplikációk következtében Hildegárd főhercegné, hosszas kezelések ellenére sem szülhetett több gyermeket. 1864-ben Hildegárd főhercegné részt vett bátyjának, II. Miksa bajor királynak (1811–1864) temetésén. Megfázott, mellhártyagyulladást kapott, és 1864. április 2-án meghalt. Halálos ágyánál jelen volt unokahúga, Erzsébet császárné és királyné is. A főhercegnét a bécsi kapucinusok templomában, a Császár-kriptában (Kaisergruft) temették el. Albert főherceg, Teschen hercege férfi örökös nélkül maradván, 1874-ben unokaöccseit fogadta örökbe.
Pályakezdése Az asperni győztes hadvezér, Károly főherceg legidősebb fiát, Albert főherceget, apjához hasonlóan katonai pályára szánták. Édesanyjának, Henrietta főhercegnőnek korai halála után a fiú nevelését apja irányította, néhány magántanár segítségére támaszkodva. Károly főherceg intenciói szerint a fiú csak a legminimálisabb általános képzést kapta, alapvetően katonai stratégiai és taktikai ismereteket tanult, főleg az apja által készített segédanyagokból.
Fényes katonai karriert futott be. Átugrotta a katonai ranglétrát. 1830-ban felvették a Habsburg-család lovagrendjének, az Aranygyapjas rendnek tagjai közé, ugyanebben az évben, 13 éves korában már ezredessé nevezték ki. Ezredtulajdonos (tiszteletbeli ezredparancsnok) lett. A valódi katonatiszti mesterséget csak 20 éves korában, 1837-ben kezdte el gyakorolni, amikor kinevezték a Wimpffen nevét viselő 13. gyalogezredben az 1. zászlóalj parancsnokának. Tanítómestere Friedrich von Ruff ezredes volt. Kiképzését később a lovasságnál és a tüzérség kötelékében folytatta.
1839-ben ugyanebben a minőségben a Mengen vértesezredhez helyezték. 1840-ben vezérőrnaggyá lépett elő, 1843-ban altábornaggyá. 1845. január 15-én, 28 éves korában kinevezték Alsó- és Felső-Ausztria, valamint Salzburg tartományok katonai főparancsnokává.
A tescheni hercegi örökség bélyegkép|Az idős Albert főherceg Albert főherceg apja, Károly főherceg 1809 májusában az asperni csatában legyőzte Napóleont, és jelentős szerepet vitt az 1813-as Népek Csatájában is, amely a Francia Császárság bukásához vezetett, ezért őt I. Ferenc császár 1822-ben Teschen első hercegének méltóságába emelte. A hatalmas birtokot 1847-ben Károly fia, Albert főherceg örökölte. A tescheni hercegséggel birtokába került a sziléziai Saybusch (ma: Żywiec, Lengyelország), a csehországi Seelowitz (ma: Židlochovice, a morvaországi Friedek (ma: Frýdek-Místek, és a Moson vármegyei Magyaróvár. Albert főherceg lett a Birodalom egyik leggazdagabb embere. Örökségéhez tartozott számos értékes ingatlan Pozsonyban és Bécsben, köztük a bécsi főhercegi palota, az Albertina, az elődök által teremtett nagy értékű műgyűjteménnyel együtt (ma az osztrák állam tulajdona). A birtokok mezőgazdasági termékei a Birodalom piacain jelentős forgalmat képviseltek.
Harcban a forradalmak ellen 1848-ban a forradalmi események középpontjába került. Mint a Bécsben tartózkodó legmagasabb rangú parancsnok, március 13-án utasítást kapott, hogy tisztítsa meg az utcát az Alsó-Ausztriai Tartományi Gyűlés épülete előtt tüntető tömegtől. Mivel ez a helyőrség katonáinak nem sikerült, Albert főherceg személyes tekintélyét latba vetve igyekezett a tüntetőket távozásra bírni. Eközben az erősítésként odaérkező csapatok habozás nélkül tüzet nyitottak az embertömegre, amelyben maga a főherceg is tartózkodott. A botrányos eset után – mivel Albert főherceg köztudottan hajlott az erőszakos megoldásokra – az udvari körök megvádolták, hogy ő maga adott utasítást a katonaságnak hogy tüzeljenek a fegyvertelen népre. E gyanúsítás miatt Albert főherceg március 15-én lemondott magas katonai beosztásáról, és jelentkezett önkéntesnek Radetzky tábornagy itáliai hadseregébe. Személyes bátorságával kitűnt a Santa Lucia-i csatában (Verona mellett).
1849-ben kinevezték hadosztályparancsnokká D'Aspre táborszernagy II. hadtestében. Kitüntetéssel harcolt az olasz nemzeti felkelő csapatok ellen Gravellonánál, Mortaránál. Hadosztályával keményen kitartott Novara alatt, ahol a túlerőben lévő ellenséget az osztrák erősítés megérkezéséig fel tudta tartóztatni. Harctéri sikereiért megkapta a Katonai Mária Terézia-rend (MMThO) parancsnoki keresztjét. A hadjárat befejezése után kinevezték a csehországi III. hadtest parancsnokának, és a mainzi erődítmény kormányzójának. 1851-ben, Haynau táborszernagy menesztését követően kinevezték az öt kerületre osztott Magyar Királyság (Magyarhon a vele törvényesen egyesített Erdélyország, Tótország, Horvátország a magyar tengermellék és a katonai végvidék, DalmátországDemerácz Nepomuk János: A magyar királyság állaprajza, mek.oszk.hu) élére katonai és polgári kormányzójává, aminek a célja az ország gyarmatosítása volt. Tisztsége megszűnt azután, amikor 1860. október 20-án a császár kiadta az októberi diplomát.Ferenc József Magyarországon. Politika és reprezentáció, real.mtak.hu
bélyeg|250px|Albrecht főherceg Bécsből megérkezik Pestre. Az „Angol Királyné” előtt kiszáll a hajóból Mint az abszolutizmus, a birodalmi központosítás (centralizmus) és a konzervativizmus feltétlen híve, végrehajtotta a Bécsből érkező utasításokat, bár sokszor nem értett egyet ezekkel. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése utáni birodalmi konszolidáció sértette a magyar nemzeti érdekeket. Albert főherceg nem pártolta az erőszakos németesítést, a megbékítést a magyar nemesség bevonásával képzelte el. Kívánságára Benedek Lajos tábornokot is az ő parancsnoksága alá helyezték. A Benedek által javasolt politikai engedményeket azonban a bécsi udvar abszolutista körei elutasították, Benedeket hamarosan visszaküldték lombardiai állomáshelyére. Albert főherceg nem tudta összeegyeztetni a vele szemben támasztott ellentétes elvárásokat. Működésével mindkét fél elégedetlen volt. 1859-ben lemondott tisztségéről.
Még 1859 tavaszán bizalmas küldetéssel a berlini királyi udvarba küldték, hogy az Osztrák Császárság számára megnyerje Poroszország támogatását a küszöbön álló szárd–piemonti háborúban. Próbálkozása nem járt sikerrel. Kinevezték a 3. hadsereg parancsnokává. Ez a hadsereg azonban nem vett részt az 1859. június 24-i lezajlott solferinói ütközetben, ahol III. Napóleon császár francia csapatai és a szárd-piemonti erők döntő vereséget mértek az osztrák császári hadseregre (amelyben sok kényszersorozott magyar katona is harcolt). Ez volt Ferenc József császár első csatavesztése. Ausztriának le kellett mondania Lombardiáról, az olasz egység elől elhárultak az akadályok. Albert főherceget a szervezés alatt álló Rajnai Hadsereg (Rheinarmee) parancsnokává akarták kinevezni, de a megsemmisítő solferinói vereség után nem került sor további, Franciaország elleni hadműveletekre.
Solferino után három viszonylag nyugodt év következett Itáliában. 1860–61-ben Albert főherceg volt a vicenzai VIII. hadtest parancsnokló tábornoka. Lovassági tábornokká (General der Cavallerie) 1951-ben, majd 1863-ban tábornaggyá (Feldmarschall) nevezték ki.
1864 tavaszán ismét Berlinben járt, hogy megegyezést keressen Poroszországgal. A Német Szövetség vezetéséért folyó nagyhatalmi rivalizálás azonban elmélyítette az ellentéteket a két monarchia között. Poroszország és Ausztria az 1864-es porosz–osztrák–dán háborúban még közösen szerezték meg, és közös igazgatás alá vonták a Dániától elhódított Schleswig-Holstein tartományokat, 1865-ben a gasteini szerződésben már felosztották egymás között ezt a területet, az ebből kialakult vita lett az 1866-os porosz–osztrák háború közvetlen kirobbantó előzménye.
A porosz–osztrák háborúban A porosz–osztrák–olasz háborúban Albert főherceg 3. hadserege az olasz fronton ténykedett. 1866. május 5-én kinevezték az osztrák Déli Hadsereg (Südarmée) parancsnokának (ez magában foglalta a V., VII. és IX. hadtesteket). Ennek vezérkari főnöke Franz von John tábornok (1815–1876) volt. Albert hadserege sikeresen harcolt az olaszok ellen. Június 24-én a custozzai csatában döntő győzelmet aratott. Az olasz csapatok nem tudták elfoglalni Veneto tartományt. A győzelem Albertet a legnagyobb osztrák hadvezérek közé emelte. Teljesítményének elismeréseképpen Ferenc József császár a Habsburg–Lotaringiai-ház legnagyobb katonai kitüntetését, a Katonai Mária Terézia-rend (MMThO) nagykeresztjét adományozta Albertnek. Tegetthoff admirális győzelme július 20-án Lissánál az olasz flotta ellen reményt adott a poroszok oldalán hadba lépett olaszok kikapcsolására a háborúból.
Azonban az 1866. július 3-án Csehországban lezajlott königgrätzi csatában a porosz haderő, Helmuth von Moltke vezértábornagy (1800–1891) parancsnoksága alatt megsemmisítő vereséget mért az osztrák hadseregre, amelyet Benedek Lajos táborszernagy (1804–1881) irányított. A csata hadvezetési hibák miatt veszett el, ennek nyomán Benedek táborszernagyot minden tisztségéből leváltották, és hadbíróság elé állították, de a Ferenc József utasítására az eljárást megszüntették.