A Vörös Hadsereg Frakció (, röviden RAF), eleinte vezetőiről elnevezve Baader–Meinhof-csoport () szélsőbaloldali terrorszervezet 1968 és 1998 között tevékenykedett Nyugat-Németországban. Alapítója Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Horst Mahler, Irmgard Möller és Ulrike Meinhof. Kezdetben olyan neves értelmiségiek is rokonszenveztek a csoporttal, mint Jean-Paul Sartre és Heinrich Böll.
A Vörös Hadsereg Frakció diákmozgalmakból bontakozott ki, alapelve az antikapitalizmus és a neomarxizmus volt. Elutasította az imperializmust, különösképpen annak vezető hatalmát, az Amerikai Egyesült Államokat, amely Indokínában folytatott háborút. A szervezet tagjai Nyugat-Németországot a Harmadik Birodalom folytatásának tekintették. Tagjai tudatosan vállalták az erőszakot céljaik elérése érdekében, mert abban bíztak, hogy az akcióikra adott, szintén erőszakos fellépés leleplezi majd a „rendőrállamot” és az „állami terrorizmust”, valamint tevékenységükkel elérhetik a forradalom kitörését.
A terrorszervezet a harmadik világ felszabadítási mozgalmait akarta segíteni az imperializmus központjában folytatott háborújával, tagjai magukat városi gerillákként definiálták. Radikalizálódásukban kulcsszerepe volt a Benno Ohnesorg-gyilkosságnak. A szervezetnek soha nem volt tíz-húsz embernél több tagja, az utánpótlás a Vörös Segély-csoportokból és a Kínzásellenes Bizottságokból érkezett.
Kezdetben, az 1970-es évek elején a német fiatalok jelentős része szimpatizált a mozgalommal, az elveivel egyetértett, később azonban az egyre durvuló módszerek miatt támogatásuk csökkent. A RAF-ot külföldről is támogatták, elsősorban a keletnémet titkosszolgálat és palesztin szélsőségesek.
Célpontjaik általában az államapparátus emberei voltak: ügyészek, gyáriparosok és bankvezetők. Módszereik egyre könyörtelenebbek lettek, a kinézett célpontok testőreit és a rendőröket habozás nélkül gyilkolták meg. Mivel szerintük a vietnámi amerikai bombázások az imperializmus lényegét testesítették meg, előszeretettel támadtak Németországban működő amerikai katonai létesítményeket.
1972-ben a rendőrség sikerrel lépett fel ellenük és letartóztatott vezetőinek pere 1975-ben kezdődött meg. Eközben megszerveződött a terrorszervezet második generációja, amely véres akciókkal sikertelenül próbálta meg elérni fogvatartott vezetőinek szabadon bocsátását. Miután balul sült el az ehhez csatlakozó palesztin gépeltérítési kísérlet, a börtönben lévő vezetők öngyilkosságot követtek el 1977. október 18-án.
A második nemzedék vezetőinek börtönbe kerülése után új irányítói lettek a RAF-nak, akik az 1980-as évek első felében számos további támadást követtek el. A keleti blokk összeomlása és az így elmaradt anyagi és erkölcsi támogatás megroppantotta a szervezetet. A Vörös Hadsereg Frakció 1991. április 4-én követte el utolsó merényletét, és hét évvel később bejelentette megszűnését. A szervezet működésének három évtizede alatt 32 embert gyilkolt meg, a tagjai közül pedig 26 vesztette életét.
Előzmények 210px|bélyegkép|balra|Ulrike Meinhof, a szervezet ideológusa Az 1960-as évek végén a fejlett ipari társadalmak jelentős részében megjelentek a baloldali ifjúsági mozgalmak. Az Amerikai Egyesült Államokban fő követeléseik polgárjogi jellegűek voltak, Nyugat-Európában, főleg Franciaországban és Nyugat-Németországban viszont az idősebb generáció által megtestesített társadalmi berendezkedés ellen lázadtak. A baloldali német fiatalok fő célja az autokratának tekintett hatalom megváltoztatása, a vietnámi háború és a fejlődő világ elnyomása elleni tiltakozás volt.
Gretchen Dutschke-Klotz, a baloldali diákszövetség (Sozialistische Deutsche Studentenbund) karizmatikus vezetője, Rudi Dutschke felesége így emlékezett vissza erre az időszakra később: „A kezdetekkor a hangulat euforikus volt. Egyre több ember csatlakozott a mozgalomhoz, és emiatt úgy éreztük, hogy valóban tudunk változtatni a dolgokon.” A kezdeti sikerek azonban nem vezettek áttöréshez: a mozgalmak nem tudták megszólítani a németek többségét, és kevéssé érintették meg a baloldal hagyományos bázisát, a munkásokat és a szakszervezeteket.
Erőteljes lökést adott viszont a diákmozgalmaknak, hogy 1966-ban a kereszténydemokraták és a legnagyobb baloldali párt, az SPD nagykoalíciót kötött. A radikális baloldalt felháborította, hogy a spanyol polgárháború veteránja, Willy Brandt olyanokkal fogott össze, akiknek nemzetiszocialista múltjuk volt. Rudi Dutschke azonnal meghirdette a parlamenten kívüli baloldali ellenzéki összefogást. A kezdeményezés lényege az volt, hogy a kormányzattal szembeni ellenzékiséget az „utcának” kell képviselnie a parlament helyett, ráadásul nemcsak szavakban, hanem irányított akciókkal is. A baloldali diákokat felháborította, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt korábbi tagjai továbbra is fontos pozíciókat töltenek be a társadalomban, demokratikus változásokat követeltek, és elutasították a burzsoá társadalmat. Ekkor lettek fontos elemei a politikai vitáknak a nők és a gyerekek jogai, vagy a szexuális liberalizáció.
A jobboldali sajtó, elsősorban az Axel Springer-csoport lapjai egyre ellenségesebben írtak a diákokról, Rudi Dutschkét például az állam ellenségének nevezték. Megerősödtek a diákokat elutasító antikommunista mozgalmak, különösen Nyugat-Berlinben. 1967. június 2-án itt történt a demonstrációk történetének első erőszakos halálesete, a Benno Ohnesorg-gyilkosság, amikor a Reza Pahlavi iráni sah látogatása ellen tüntetők összecsaptak az uralkodó támogatóival és a rendőrökkel. Ez óriási lökést adott a baloldali radikalizmusnak. Gudrun Ensslin a Szocialista Diákszövetségben már aznap éjjel kijelentette: „Ez Auschwitz nemzedéke, ezek ellen nem lehet érvelni! Erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni.”
Egy év múlva, 1968. április 11-én egy antikommunista meggyőződésű fiatalember, Josef Bachmann a nyílt utcán fejbe lőtte Rudi Dutschkét. Ettől kezdve megszaporodtak az erőszakos megmozdulások. Ulrike Meinhof a Konkret című lapban a merénylet után azt fejtegette, hogy az erőszakra hasonló eszközökkel kell válaszolni.
A baloldali diákok általában harcoltak a tekintélyelvűség ellen, és többségük a vietnámi háború miatt Amerika-ellenes lett. A demonstrációkon gyakran skandálták a vietnámi kommunista vezető, Ho Si Minh nevét. Fő ellenségük azonban a kancellár, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt korábbi tagja, Kurt Georg Kiesinger által megszemélyesített régi rend volt. Günter Wallraff később így beszélt erről: „Bűnözők nemzedéke irányította a társadalmat a háború után, és senki nem beszélt arról, mit tettek. (…) Úgy éreztük, valami drámainak kell történnie.”
A RAF első akciói 300px|bélyegkép|jobbra|A frankfurti Terrace Club a támadás után A Vörös Hadsereg Frakció első erőszakos akcióját 1968. április 2-án követte el, amikor négy tagja – Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Thorwald Proll és Horst Söhnlein – felgyújtott két frankfurti áruházat. Két nap múlva elfogták őket. A bíróság előtt Andreas Baader és barátnője, Gudrun Ensslin azt mondta, hogy a vietnámi háború elleni tiltakozásként követték el tettüket. Elítélték őket, de a másodfokú tárgyalásig szabadlábra kerültek, ám Baadert 1970. április 4-én ismét letartóztatták. Akkorra már ügyvédjükkel, Horst Mahlerrel, aki az ezredforduló után a neonácikhoz csatlakozott, megkezdték egy városi gerillacsoport szervezését.
1970. május 14-én a szervezet felfegyverzett tagjai kiszabadították Baadert, akit azért szállítottak át a Német Központi Társadalomtudományi Intézetbe, hogy Ulrike Meinhof újságíró interjút készítsen vele. Meinhof a többiekkel együtt illegalitásba vonult, és a szervezet első számú ideológusa lett. Az akcióban az intézmény egyik dolgozója súlyosan megsérült.
1970. június 5-én a szervezet kiadta első közleményét az Agit 883-ban, amelyben kifejtette, hogy tagjai városi gerilláknak tekintik magukat. Céljuk a hatalom és az ellenzék, valamint a fejlődő világ és kizsákmányolói közötti konfliktus eszkalálása, valamint az antiimperialista fegyveres ellenállás kirobbantása. Ekkor használták először a RAF elnevezést. A manifesztumban kifejtették, hogy a RAF teremt kapcsolatot a legális és illegális harc, a nemzeti és nemzetközi harc, a politikai és a fegyveres harc, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiai és taktikai pozíciója között. Céljuk az, hogy Nyugat-Európában az imperializmus központjában segítsék a harmadik világ harcát elnyomóik ellen.
A csoport tagjai 1970 nyarán Jordániába utaztak, ahol a Palesztinai Felszabadítási Szervezettől fegyveres kiképzést kaptak. Forrásaikat németországi bankrablásokból töltötték fel. 1970. szeptember 29-én három berlini pénzintézetet fosztottak ki. Horst Mahlert 1970. október 8-án letartóztatták és 14 év börtönbüntetésre ítélték. A rendőrség, válaszul a sorozatos akciókra, felállított egy RAF-ellenes osztagot.
1971. július 15-én egy rendőri akcióban lelőtték a szervezet egyik tagját, Petra Schelmet. Ebben az évben három bankrablást követtek el, január 15-én két intézményt fosztottak ki Kasselben, december 22-én egyet Kaiserslauternben. Az utóbbi akció során megöltek egy rendőrt.
A szervezet 1972. május 11-én, a vietnámi kommunisták iránti szolidaritásból, pokolgépes merényletet követett el az amerikai hadsereg tiszti klubja, a Terrace Club ellen, amelyben egy katona meghalt, 13 megsebesült. Másnap három bombát robbantottak Augsburgban, a rendőrségnél, hogy megbosszulják társuk, Thomas Weisbecker halálát, valamint Münchenben követtek el pokolgépes merényletet. Május 15-én bombát robbantottak egy szövetségi bíró autójában, amelyet a támadáskor felesége használt. A nő súlyosan megsérült, de túlélte a támadást. A terroristák az akcióval azt akarták megtorolni, hogy szerintük egyik letartóztatott társuk nem kapott megfelelő ellátását a börtönben. Május 19-én pokolgépet robbantottak a hamburgi Springer-épületben, válaszul a médiakonszern baloldalellenes írásaira. Habár telefonon figyelmeztették a szerkesztőséget, az akcióban 17-en megsebesültek. Öt nap múlva lecsaptak az amerikai hadsereg heidelbergi bázisára, és megöltek három embert, így bosszulva meg a Vietnám elleni aknablokádot és a szőnyegbombázásokat. Habár ezek az akciók emberéleteket követeltek és sebesüléseket okoztak, a Wolfgang Buddenberg bíró elleni pokolgépes merénylet kivételével nem konkrét személyek ellen irányultak. A RAF első generációja „általában” támadott katonai létesítményeket és rendőrőrsöket, míg a későbbi generációk előszeretettel likvidáltak fontos beosztású, nagy hatalmú embereket.
Később, 1975 augusztusában, Ulrike Meinhof így határozta meg harcmodorukat: „A városi gerilla akciói sohasem irányulnak a nép ellen. Azok mindig az imperialista apparátus elleni akciók. A városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol.” A Springer-ház elleni robbantás azonban megmutatta, hogy a harcnak nemcsak az „apparátus” emberei esnek áldozatul.
A per 300px|bélyegkép|balra|A stammheimi börtön 1972 nyarán a hatóságok letartóztatták Ulrike Meinhofot, és tűzharcban elfogták Andreas Baadert, Jan-Carl Raspét és Holger Meinst Frankfurtban. Egy hét múlva Gudrun Ensslin is rendőrkézre került. Szintén őrizetbe vették Brigitte Mohnhauptot, Bernhard Braunt, Gerhard Müllert, Klaus Jünschkét és Irmgard Möllert. Ulrike Meinhof 1974. szeptember 13-ai, a börtönben írt nyilatkozatában leszögezte, hogy a harc célja továbbra is az imperialista rendszer politikai, gazdasági és kulturális dominanciájának megsemmisítése, amire csak a proletár internacionalizmus alkalmas.