Erdély történelme sok évszázadon át összefonódott a magyar nép, az egész Magyarország történetével, mint ahogy a szomszédos román fejedelemségek történetével is. A magyar honfoglalástól Erdély a középkori magyar állam része lett. A 16. században, az ország három részre szakadása után török függésben létrejött a korlátozott államisággal rendelkező önálló Erdélyi Fejedelemség, de ez nem jelentette a kapcsolatok megszakadását Magyarországgal csakúgy, mint ahogy később a Habsburg-fennhatóság sem. A 17. században a Bocskai -felkeléssel Erdély különálló ország lett. A gazdasági és kulturális szálak végig összefűzték a területeket, a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség újraegyesítésének törekvései tovább éltek. Másrészt, szoros együttműködés alakult ki a szomszédos román fejedelemségekkel is, különösen a törökellenes harcok kapcsán. 1848-ban az erdélyi országgyűlés kimondta az uniót Magyarországgal, bár a nem magyar nemzetiségek jelentős részének ellenkezése dacára, de a két ország politikai egységének történeti tudata és a társadalmi haladás jegyében. A kiegyezés után Erdély az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Magyarországhoz tartozott, majd Trianon elszakította az országrészt és az 1918-tól Romániához került. 1940-ben Észak-Erdélyt Magyarország kapta meg a második bécsi döntésben, majd a második világháború után ez a rész is visszakerült Romániához. A 21. században Erdély és Magyarország az Európai Unió részeként a korábbiaknál sokkal közelebb került egymáshoz, újra megélénkülhettek a kapcsolataik.

A honfoglaló magyarok által Erdélynek (Erdőelve) elnevezett terület és közvetlen környéke korábbi történelmének összefoglalója az Erdély története a magyar honfoglalásig című cikk.

Erdély története a honfoglalástól a mohácsi vészig

Erdély a magyar állam létrejöttének folyamatában, majd a tatárjárásig A honfoglaló magyarok első állomása Erdély volt, ahová több hágón át érkeztek. Itt került sor Álmos vezért szakrális feláldozására is. A 10–11. század fordulójától szinte egyszerre kezdődött meg a magyarság megtelepülése Erdély különböző részein, kezdve a stratégiai csomópontban lévő Napoca ókori romjaival. A 10. században a magyarság elsőrosban Erdély északnyugati részét szállta meg, különösen a Kis-Szamos völgyét és mellékfolyóit, és kisebb számban az Aranyos és a Maros völgyét is.

A 11. század elején a szentistváni államalapítás és a keresztény térítés nyomán a régészet adatai szerint eltűntek a lovas-fegyveres magyar „pogány” temetők, viszont a magyar (és nemcsak) köznép zökkenő nélkül élt és temetkezett tovább a keresztény királyság idején is. E temetők Erdélynek az akkori gazdasági színvonalon lakható területén szinte egyenletesen oszlanak el.

A hatalmi központok közül a legjelentősebb Gyulafehérvár volt, a gyulák székhelye. Itt a kutatások szerint egy bolgár fennhatóság alatt álló közigazgatási központ volt, amelyet a magyar törzsek a 10. század közepén legkésőbb meghódítottak. A 11. század végétől Erdély védelmére székelyeket telepítettek Magyarország más részeiből Dél-Erdélybe és Beszterce környékére, ahonnan később, a 12. század végén a mai Székelyföld területére telepítették át őket határvédelmi célokból.

A legfontosabb honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben a Zsombor, az Agmánd, a Kalocsa, a Borsa és az első ismert őséről Mikolának nevezhető nemzetségek. Velük kapcsolatban Anonymus adatai egy fokkal hitelesebbek, mint más mesés elbeszélései. A honfoglaló nemzetségek leszármazottaira is jellemző az állatalakos címer (a Zsombor-oroszlán és Agmánd-farkas mellett a Gyerők szarvasa, a Borsák hala és a Kalocsák madara). Birtokaik a későbbi királyi, püspöki várak körül terültek el, ami azt jelzi, hogy eredetileg azok a területek is az övéik voltak. Anonimus Erdély meghódításakor említi a románok vezérét is Gelout, ám reális személyként való létezését más források hiányában számos történész elutasítja.

Erdély lakossága már ekkor is változatos etnikai és nyelvi összetételű volt. A kevés dokumentum és krónika nem ad világos képet Erdély 10–12. századi népességének etnikai kötődéséről. A helynévanyag alapján elmondható, hogy több helyen sűrűbben éltek szlávok (Küküllők völgye, Szamosok vidéke, Szilágyság), akik viszont elég korán beolvadtak vagy a magyar népességbe (lásd Vista, Visa, Kraszna Kovászna Csernáton), vagy más vidékeken a román népességbe (Beszterce, Naszód, Hunyad, Krassó, Küküllők dombsága), mivel a 13. századtól a megmaradt dokumentumok nem utalnak szlávokra, vagy sokkal ritkábban, mint a magyarokra vagy románokra. Az utolsó gyulák neve szláv eredetű volt (Zombor, Prokuj). Zombor leányainak neve (Sarolt és Karold) is arra mutat, hogy gyulafehérvári udvarában a szláv, a bolgár-török és a (finnugor) magyar nyelvet is ismerték, és használták.

István király országegyesítő győzelmei után Erdélyben is vármegyéket szervezett. A Marostól délre eső terület egészében királyi birtok lett melynek élén erdélyi vagy „külső magyarországi” nagyurak közül kiválasztott vajda állt. Először "princeps"-et említenek a dokumentumok, majd 1176-ban megjelenik az "Eustachius wajvoda", aki egyben gyulafehérvári ispán is volt. Erdély egész területének a vajdai igazgatás alá helyezése 1263-ra fejeződött be.

A székelység első erdélyi szállásterületei a Marostól délre terültek el, a Háromszéki-medencébe csak a 12 század végén, legkésőbb a 13. század elején kerültek székelyek. II. Géza magyar király telepített Erdélybe először nagyobb számban szászokat. A románok betelepülésének kezdetei nem dokumentálhatók egyértelműen, de elmondható, hogy a 12. században, II. András korában már bizonyos önálló területekkel rendelkeztek (Terra B(v)lachorum, Fogarasföld, Hátszeg vidéke, Szörénység). A 13. század előtti források kevés utalást tartalmaznak a románokra (oláhokra, vlachokra) vonatkozóan akár Magyarország, Erdély, vagy Havasalföld területén. A források Havasalföldet addig nagyrészt lakatlan erdős területként írják le. A magyar királyok válasza a románok (oláhok) és a kunok Al-Duna menti jelenlétére jól mutatja, mennyire komolyan vették ezt: első lépésként püspökséget hoztak létre a térségben, és sürgették a pápát, hogy küldjön missziókat a pogány és ortodox szertartású népesség megtérítésére.

A 13. század közepére Erdélyben egy viszonylag homogén település-hálózat alakult ki, a korábbi szláv népesség már nagyrészt asszimilálódott. A tartomány keleti felében magyarul beszélő székelyek éltek, délen és Beszterce környékén szász /német/ népszigetekkel tarkított, míg a vármegyékben zömében magyar és román etnikumú települési terület alakult ki (Kalotaszegen és Mezőségen nagyobb magyar többségű szigetekkel, Dél-Erdélyben pedig román többségű kerületekkel, mint Fogaras, Hátszeg, Szeben környéke, Mócvidék, Zaránd).

Erdély a tatárjárástól a mohácsi vészig A tatárjárás talán Erdélyben okozta a legsúlyosabb károkat Magyarországon. Az emberveszteségek pótlására a király szászok és románok újabb csoportjait telepítette be. A románok esetében ez sok esetben a hegyvidéken nagyobb arányban túlélő népességnek a folyóvölgyekbe, a Mezőségre történő telepítését jelentette (lásd Kolozsmonostor). A tartárjárás veszteségeiről nagyon szemléletesen írt a korabeli nagyváradi Rogerius mester, a Carmen miserable című krónikájában. A tatárjárás után a korábbi etnikai arányok helyenként átalakulhattak, több helyen dokumentálható (pl. Kolozsmonostor, Fráta, Káján), hogy a korábbi katolikus (magyar-német) népesség elpusztulásával a falvakban román többségű (ortodox keresztény) népesség élt tovább.

IV. Béla politikai hatalma a katonai vereségek következtében megrendült, a nagyurak támogatásának elnyerése érdekében hatalmas birtokok eladományozására kényszerült. Megindult a nemesség kialakulása korábban a királyi várakban élő szabadok köréből, a köznép pedig jobbágysorba süllyedt. A magyar és német telepesekből, a hasonló jogokat elnyert régi várnépekből megkezdődött az erdélyi magyar városi polgárság kialakulása is.

IV. Béla halála után a magyar királyok és az oligarchák állandósuló harcai Erdélyre is kiterjedtek. Róbert Károly aztán hosszas küzdelmek eredményeképpen felülkerekedett a kiskirályokon és fia, Nagy Lajos idejére is kiterjedően viszonylagosan békés fejlődés köszöntött be Erdélyben is.

Ebben az időszakban erősödött meg az erdélyi társadalom fejlődésének sajátos vonása, a három rendi „nemzet” kialakulása. A nemesség, a székelység és a szászok nem annyira etnikai alapon, hanem sajátos jogi helyzetükre támaszkodva különültek el egymástól. Bár a nemességet a magyarokkal azonosították, egy részük román származású volt, igaz, házasodás útján idővel sokan elmagyarosodtak közülük. Azonban felismerték közös érdekeiket, és szövetséget kötöttek, amit részben a központi hatalommal szemben, részben a jobbágyság ellen érvényesítettek, különösen az erdélyi parasztháborúk idején.

Az erdélyi gyökerű Hunyadi János, a leghíresebb erdélyi vajdaként jobban szívén viselte a tartomány sorsát, mint egymást gyorsan váltó külső magyarországi elődei; országos feladatai azonban túlnyomó részt követeltek munkásságából. Fia, Mátyás király szigorú központosító politikája azonban ellenállást váltott ki, ami nemesi felkeléshez is vezetett. A lázadást kemény kézzel verte le, de utána nagyobb figyelmet fordított Erdélyre, jobban megválogatta vajdáit is.

Mátyás halála után kiújultak az oligarchia pártharcai. Időközben megjelent a török Erdély határán, és betörésekkel jelezte hódító törekvéseit. A Hunyadiak idejében Erdély szerepe felértékelődött a magyarországi politikában. Az erdélyiek egyre nagyobb befolyásra törekedtek. 1510-ben Szapolyai János lett az erdélyi vajda. A mohácsi csata előtt már sejteni lehetett, hogy az erdélyi seregek nélkül a csata kimenetele kérdéses lesz. A történészek sokat vitáztak azon, hogy az erdélyi seregek késlekedése szándékos volt-e Mohácsnál. Az 1526-os mohácsi csata után Erdély történelme új korszakba lépett.

Erdélyi Fejedelemség

200px|thumb|Bethlen Gábor, a „nagy fejedelem” thumb|250px|right|Erdély a 16. században Zsámboky János térképén 1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett.

Az Erdélyi Fejedelemség a kettős királyválasztás következményeként, az Oszmán Birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. (Szapolyai) János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven. Ő volt az, aki az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, azaz nem kapott olyan privilégiumokat, mint a "bevett" vallásfelekezetek, mivel addig a felemelkedő (nemesi rangot szerzett) románok a nemességhez tartoztak, nagyobb részük katolikus, majd protestáns lett, évszázadok alatt, és a magyar nemesekkel történő vegyes házasságok révén sokan el is magyarosodtak (bár Hunyad, Fogaras, Máramaros, Kővár-vidék, Zaránd, Krassó és Szörény megyék nemességének többsége román származású volt a középkorban). A románság egésze pedig ekkor még nem alakított ki önálló nemzeti mozgalmat, nem fogalmazta meg követeléseit.

Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak. A reformáció óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére, de az erdélyi szász és román anyanyelvi könyvkiadás, írásbeliség is fejlődött, a fejedelmek is finanszíroztak román nyelvű bibliafordítást és kiadást (Palia de la Orastie/ Szászvárosi Ótestamentum 1582, Gyulafehérvári román Biblia/Noul Testament de la Bălgrad, 1648, Coresi és Honterus tevékenysége Brassóban).