A hegedű a vonós hangszerek hegedűcsaládjának legmagasabb hangolású, méretre legkisebb tagja, 4 db, kvint távolságra hangolt húrral. A csoportba tartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén brácsa, a cselló (más néven gordonka) és a nagybőgő (másként gordon).
A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn megszólaltatható legmélyebb hang) a kis G, ezt követi az egyvonalas D-, egyvonalas A-, illetve a kétvonalas E-húr. A hegedűkották általában violinkulcsban (más néven G-kulcs) íródnak.
A hangszer iránt támasztott megnövekedett igények következtében az egyik legösszetettebb építési szakértelmet igénylő hangszer lett. Mérete, gondos készítési és játéktechnikai bánásmód kombinációja a többi húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítményt eredményez. A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló és legkeresettebb hangszer.
Etimológia A hegedű szavunk lehetséges, hogy „hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a 16–17. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángóknál pedig cinige néven ismerték.
Olasz neve, a violino tulajdonképpen „kis violát” (azaz brácsácskát) jelent. Ez az eredeti viola con tre corde senza tasti (érintők (bundok) nélküli háromhúros viola) rövidítése, 1540 körül kezdett elterjedni. 1523 táján jelent meg a francia nyelvben a vyollon megnevezés. A Geige a német nyelvterületről származó megnevezése.
A hegedű története bélyeg|200px|Egy Niccolò Amati-féle hangszer, amely Cremonában, 1669-ben készült bélyeg|200px|Ugyanazon hangszer hátlapja A vonós hangszerek valamikor a 8-9. század környékén alakulhattak ki Belső-Ázsiában, mert a 9–10. századi arab forrásokban az iklik/iqkliq, iklij, yiklij terminusok vonós hangszerekre utalnak. A török eredetű „ok/ik” (’íj’) jelentésű szóból képzett „okli/iklij” alak jelentése („íjjal vagy vonóval”). A vonós hangszerek első, egyértelmű leírása a feltehetően török származású Abú Naszr Muhammad al-Fárábí 900-ban megjelent „Kitáb al-múszíkí al-kabír” (’A zene nagy könyve’) című művében található, ahol a szerző leírja a hangszerek megszólaltatásának lehetséges módozatait, és a felsorolás végén olyan hangszerekről tudósít, amelyeket más húrokkal vagy ahhoz hasonlókkal szólaltatnak meg. A hangszerkutatások arra mutatnak, hogy a vonós hangszerek a 10–11. század folyamán arab átvétellel, a mozarab spanyol és bizánci kultúrákban közel egy időben terjedhettek el. A különböző eredetet bizonyítja, hogy amíg a korai nyugat-európai ábrázolásokon frontális (felső vagy alsó állású), hangolókulcsos megoldás látható, ami a belső-ázsiai hangszerekre volt jellemző, a közel-keleti és a bizánci ábrázolásokon látható vonós hangszereken viszont jellemzően laterális (oldalsó állású) hangolókulcsok láthatóak, ami az arab hangszerekre volt jellemző.Brauer-Benke József: A népi hangszerek története és tipológiája. Budapest: MTA BTK Zenetudományi Intézet 2014, 340–341.
Korai formájában a 11–12. századi nyugat-európai ábrázolásokon jellemző, hogy egy hurok segítségével a hangszertesten átnyúló nyak alsó részéhez erősítették a húrokat. Későbbi fejlemény (13–14. század), amikor azokat egy közbeiktatott húrtartó segítségével a kávához rögzítik. A 13. században még egymás mellett él a nyugati és a keleti játékmód, majd a 13. század végétől állandósul a vállhoz vagy az állhoz szorított nyugati játéktechnika. A 12. század előtt a fidulák testét a nyakkal és a hangolófejjel együtt egyetlen fadarabból faragták ki (monoxilitikus kialakítás). Csak a tetőlap készült külön hasított, faragott fenyőlapból. A 12. századtól a gyalu és a fűrész illetve a ragasztás technikája alkalmazásával lehetővé vált, hogy a hangszerek káváját, a nyakkal együtt, egy vastag deszkát kívül-belül körbefűrészelve alakítsák ki, majd a sík tetőt és a hátat külön ragasszák erre rá. A 14. században jelenik meg a káva nedvesen, meleg vason való hajlítása és a 16. századtól kezd elterjedni a hangszerek lakkozása. Állandósul a vállhoz vagy az állhoz szorított nyugati játéktechnika. A 16. században elterjedő kávás építésű, lakozott vonós hangszerek elnevezéseit az ókori és középkori, először pengetett, majd vonóssá váló népszerű hangszertípus, a „líra” nevéből képezték. A líra név a hangszertípussal együtt Bizáncból átkerült Itáliába is, ahol a játékmód szerint két fő típusa alakult ki, a lira da braccio (’karlíra’) és a lira da gamba (’láblíra’). Valószínűleg a 16. század első felében a Medici-család megbízásából Andrea Amati már elkészíthetett egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hegedűt, ami minőségében elérte az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát.Brauer-Benke József: A népi hangszerek története és tipológiája. Budapest: MTA BTK Zenetudományi Intézet 2014, 348–350.
A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy részének csak három húrja volt. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, illetve a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer A zene összegzése (Epitome musical) című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkorra már Európa-szerte igen elterjedt volt.
Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Mediciek részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle. A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben. A leghíresebb hegedűkészítő családok: az Amati, Guarn(i)eri és Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Stainer munkái, utóbbi szintén az Amati családtól tannulta ki a mesterséget. Érdekesség, hogy az 1800-as évek elejéig Stainer hegedűit tartották a legtöbbre, értékük tízszerese volt egy Stradivarinak.
A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17–18. században. Lenhardt János hangszerész és hangszerkereskedő – aki az 1920-as években az első magyar pedálos hárfáival vált híressé – kezdetben hegedűket készített, mesterhegedűi 1907-ben a pécsi országos kiállításon ezüstérmet kaptak.
A hegedű mai formája a 15. század környékén alakult ki. Alapvető alkotóelemei a kávarendszer (oldalak), boltíves tető, elő- és hátlap, nyak, amely csigában végződik, fogólap, húrtartó, láb, kulcsok. Formája, méretei, amelyeket az aranymetszés szabályai alapján terveztek, olyan tökéletesek lettek, hogy mind a mai napig ugyanezt a konstrukciót használják.
A 19. században hirtelen újabb fejlődésnek indult a hangszer; ekkor szorította ki a gambákat a koncertéletből. A köztudatba ennek ellenére az ivódott be, hogy a 18. század elejére teljesen kifejlődött, és azóta senki sem változtatott rajta semmit se radikálisan. Ez nagyjából így is van, de azért kisebb változtatások történtek: a nyak és a fogólap kicsit hosszabb lett, a fogólap sokkal szélesebb és laposabb lett, hogy az ujj jobban ráférjen, ezáltal erősebb hangja legyen, ezen változtatások a híresebb hangszereken (például Stradivariusok) is végbementek, mivel a hangmagasság emelkedésével értelemszerűen szükségessé vált a hegedű magasabbra hangolásának igénye is, a basszusgerenda könnyebb lett, mivel a húrerősség csökkent, ill. statikailag nagyobb szerep hárult a lélekre, eredetileg a nyak ragasztva, ill. szögelve volt a hangszerre, és a hátlap elkészültekor került be a hangszerbe; manapság a test teljes elkészültekor illesztik a helyére, továbbá megjelent az álltartó és a párna.
Ezen hangszereknek már eléggé eltér a hangjuk az eredetiekétől. Szerencsére fennmaradt jó pár eredeti darab is, ilyeneket, vagy ezek másolatát használják a historikus előadásmódot követő zenekarok. A hegedűből az idők folyamán igen sok különleges változat is készült, úgymint violino piccolo, pochette (zsebhegedű), quinton, violinofon, elektromos hegedű, illetve egy egész hangszercsalád, a hegedűoktett.
A hegedűoktatás története bélyeg|250px|A hegedű csigája, amely a nyak végére illeszkedik. A fogólapon kb. idáig tart az első fekvés, amit a növendéknek elsőként kell elsajátítania A barokk korból Daniel Merck, Michel Corrette vagy Francesco Geminiani emelhető ki Giuseppe Tartini mellett, aki a „L'arte dell arco”, vagyis A vonó(kezelés) művészete című opuszával, amely egyebek mellett 50 variáció egy Arcangelo Corelli témára, az első (ma ismert) hegedűetűd. Megemlíthetők még a Georg Philipp Telemann-féle Metodikus szonáták.
Az első jelentősebb és minden területet átfogó írás a hegedűpedagógia történetében Leopold Mozart Versuch einer gründlichen Violinschule (Kísérlet hegedűiskola megalkotására) című alkotása 1756-ból.
A modern hegedülés alapjait a franciák alkották meg a 19. század elején, elsősorban a Párizsi Konzervatóriumban. Legjelentősebb mesterek ebből az időszakból: Pierre Rode, Pierre Baillot, Rodolphe Kreutzer, Charles Auguste de Bériot, Carl Flesch és Louis (Ludwig) Spohr.
Hegedű a komolyzenében A klasszikus hegedű a 16. század óta szerepel az európai zenében, bár eleinte sokkal kevésbé tartották arisztokratikus hangszernek, mint manapság. Fénykorát a barokk zene concertóiban és a hegedűvirtuózok korában élte, de mint szólóhangszer azóta is a legnépszerűbb hangszerek egyike.
A hegedű a barokk kor óta a legfontosabb hangszer, a zenekarok jelentős részét teszi ki (manapság általában 20–24 fő). Általában két szólamra vannak osztva, van az első hegedű, amely sok esetben a dallamot játssza és virtuózabb, mint a második hegedű, amelyik kiegészítő dallamokat játszik, sok esetben pedig a szólam oktáv vagy tercpárhuzamban van az első hegedűvel, illetve néha megkapja a dallamot. Nem annyira látványosan virtuóz, mégis sokszor akár nehezebb is, mint az első hegedű. Az első hegedűsök szólamvezetője, aki közvetlenül a karmester balján, az első sorban ül, a koncertmester. Természetesen a hegedű ugyanúgy tagja a vonósnégyesnek (ami két hegedűt, egy brácsát és egy csellót tartalmaz), mint a többi vonós együttesfajtának, kivéve a konzortokat. Lásd még itt.
Főbb művek hegedűre bélyeg|250px|Hegedű tokkal és vonóval
Hegedűszóló
A hegedűre íródott szólóművek elsőként a barokk időszakában voltak népszerűek, jó példák erre Heinrich Ignaz Biber, Johann Sebastian Bach vagy Georg Philipp Telemann művei. A klasszicizmus és a romantika zenéjében általánosan csökkentek a nem billentyűsökre írt szólóművek; viszont annál több született a 20. században, ahol főleg Bartók Béla, Paul Hindemith és Igor Stravinsky művei jelentősek. A Híres Niccolò Paganini művei is ismertek.
Hegedű zongora-, illetve csembalókísérettel Ezek általában a hegedűszonáták: zenemű, szóló hegedűre, gyakran (de nem mindig) – népszerűek például Joseph Haydn brácsakíséretes szonátái – zongora vagy más billentyűs hangszer, pl. csembaló kíséretével, vagy a barokkban a Basso continuo által. Megjegyzendő, hogy egyes szerzők (például Wolfgang Amadeus Mozart vagy César Franck inkább hegedűkíséretes zongoraszonátákat írtak).
Hegedűversenyek bélyeg|250px|Egy Stainer-utánzat