bélyeg|400px|A vádlottak: Első sor (balról jobbra haladva): Hermann Göring, Rudolf Heß, Joachim von Ribbentrop, Wilhelm Keitel, Ernst Kaltenbrunner, Alfred Rosenberg, Hans Frank, Wilhelm Frick, Julius Streicher, Walther Funk, Hjalmar SchachtHátsó sor: Karl Dönitz, Erich Raeder, Baldur von Schirach, Fritz Sauckel, Alfred Jodl, Franz von Papen, Arthur Seyß-Inquart, Albert Speer, Konstantin von Neurath, Hans Fritzsche

A nürnbergi per az első olyan per volt, amelyben a szövetséges hatalmak a Német Birodalom politikai, katonai és gazdasági vezetői felett ítélkeztek a második világháború során elkövetett, nekik felrótt bűnök miatt. A per a németországi Nürnbergben zajlott. A vádlottak a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, a Kriegsmarine, a Wehrmacht főbb vezetői, valamint egyéb funkcionáriusok köréből kerültek ki. Eredetileg 24 fő került volna a vádlottak padjára, de számuk a per kezdetére különböző okok miatt kisebb lett. A nürnbergi per folyamán különböző szervezetek (Gestapo, SD, SS) felett is ítéletet mondtak.

A főbűnösök pere 1946. október 1-jén ért véget, tizenkét vádlottat kötél általi halálra, hetet letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, hármat pedig felmentettek. Tíz halálraítélten 1946. október 16-án hajtották végre az ítéleteket, Martin Bormannt távollétében ítélték halálra, Göring pedig október 15-én öngyilkos lett. A halálos ítéletek végrehajtásába nem sokkal éjfél után kezdtek bele. A hóhér John C. Woods tiszthelyettes volt, aki a Texas állambeli San Antonióból érkezett, és már több mint háromszáz katonát akasztott fel. Az akasztást három 2,5 × 2,5 méteres emelvényen hajtották végre a börtön tornatermében.

További hasonló pereket Németország egész területére kiterjesztve folytattak. Ezeken 1949-ig bezárólag hozzávetőlegesen 200 további személy került vád alá, köztük embereken kísérleteket folytató orvosok, a koncentrációs táborok parancsnokai és a nemzetiszocialista gyakorlatot támogató bírák. A per megmutatta, hova vezethet a jog és az erkölcs szétválása, hiszen nem volt könnyű elítélni olyan embereket, akik hatályos, de erkölcstelen törvények szerint jártak el. Az így keletkezett feszültséget Gustav Radbruch német jogtudós oldotta fel a róla elnevezett formulával: az erkölcs a jog alapvető eleme, és ha egy törvény ezt alapjaiban sérti, akkor nem rendelkezik a törvényesség kritériumával, így nem válik alkalmazhatóvá.

A Harmadik Birodalmat vezetőket felelősségre vonó per történelmileg sok újat hozott és új szakaszt nyitott a nemzetközi jog történetében, miután precedens értékűvé vált. A nürnbergi ítéleteket az ENSZ közgyűlése 1946. december 11-én jóváhagyta, és a nemzetközi jog szintjére emelte a bíróság gyakorlatát.

Előzmények A háborús bűnösök felelősségre vonásának elhatározása A szövetséges nagyhatalmak még a háború alatt elhatározták az NSDAP és egyéb, a háborúban részt vevő szervezetek és személyek megbüntetését, de mivel nem léteztek történelmi minták olyan nemzetközi bírósági eljárásra, amelyet agresszorokkal, háborús bűnösökkel és az emberiség elleni bűnözőkkel szemben folytattak volna le, konkrét egyezség csak később született. (1982), 13. old.; A bűntettek kivizsgálásának kezdete is nagyjából ezen időszakkal kezdődött. Ennek első lépéseként a Szovjetunióban, nem sokkal 1941. június 22-e után megkezdte működését a „Rendkívüli Állami Bizottság a Betolakodók Bűntetteinek Megállapítására és Kivizsgálására” elnevezésű szervezet. Két évvel később, 1943. október 23-án pedig tizenhét nyugati állam (köztük az Egyesült Államok, Ausztrália és Kanada) közös vizsgálóbizottságot hozott létre, „Egyesült Nemzetek Bizottsága a Háborús Bűntettek Kiderítésére” néven. Mindkét kezdeményezés a későbbi vádlottak semleges országba történő szökését volt hivatott megakadályozni. (1982), 18. old.;

A háborús perek ellenzői és támogatói A német agresszió egyik fő áldozata, a Szovjetunió, a legnagyobb következetességgel vetette fel a fő háborús bűnösök megbüntetésének kérdését. (1982), 14. old.; A nyugati nagyhatalmak körében azonban a hogyan kérdésen folytak a viták. Az Egyesült Államokban több tekintélyes ember is ellenezte a nemzetközi pert. Érveik között szerepelt, hogy egy tárgyalás során a vádlottaknak esélyük van a védekezésre, amit nem szívesen láttak volna. bélyegkép|balra|200px|Cordell Hull amerikai külügyminiszter Ezen érvek legfőbb kortese Cordell Hull külügyminiszter volt, aki azt hangoztatta, hogy a háború bűnöseit tárgyalás nélkül akasszák fel. Tervét nem félt elhallgatni sem Franklin D. Roosevelt elnök, sem Robert Anthony Eden brit külügyminiszter, sem pedig Winston Churchill (miniszterelnök) előtt. (1982), 14–15. old.; Álláspontját újfent felvetette 1943 októberében, amikor a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia külügyminiszterei Moszkvában értekeztek. Beszédében kifejtette: „Ha kedvem szerint tehetnék, akkor Adolf Hitlerrel, Benito Mussolinivel, Tódzsóval és fő cinkosaikkal nem sokat teketóriáznék, hanem rögtönítélő bíróság elé állítanám őket. És másnap virradatkor bekövetkezne egy történelmi közjáték.” (1982), 15. old.; Javaslatait azonban a szövetséges nagyhatalmak nem fogadták el. 1943. október 30-án aláírták a „Nyilatkozat a német rémtettekről” című dokumentumot, amelyben megegyeztek, hogy a német háborús bűnösöket „a Föld legtávolibb rejtekhelyéig is üldözni fogják, vádlóiknak kiszolgáltatják, hogy ily módon érvényesülhessen az igazság.” Valamint elhatározták, hogy azok sorsa felett, akik helyhez nem kötött bűncselekményeket követtek el, a szövetségesek közös döntése alapján ítélkeznek majd. 1944 őszén, mindezek ellenére újra felvetődött a leendő háborús bűnösök bírósági eljárás nélküli kivégzése. bélyegkép|jobbra|200px|Henry Morgenthau Ezt ezúttal Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter fogalmazta meg: „Össze kell állítani a német háborús főbűnösök listáját, amelyen azok szerepelnek, akiknek nyilvánvaló bűnösségét az Egyesült Nemzetek megállapította; ezeket elfogatásuk és azonosításuk után nyomban agyon kell lőni.” Ekkoriban maga Roosevelt is hajlott arra, hogy Morgenthauhoz csatlakozzon. A „Németországgal Foglalkozó Kormánybizottság” berkein belül ezzel szemben heves viták zajlottak. Morgenthau változatának egyik „leghangosabb” ellenzője Henry Lewis Stimson külügyminiszter volt. John McCloy hadügyi államtitkár egy memorandumában pedig úgy jellemezte Morgenthau tervét, mint az emberi civilizáció elleni bűntettet. De nem csak politikusok ellenezték a Morgenthau-tervet, a közvélemény is elutasította a pénzügyminiszter tervét, és 1944 végén az amerikai kormány egyértelműen a bírósági eljárás mellett szavazott. (1982), 15–16. old.;

Hasonló nehézségekkel küzdött Nagy-Britannia is, ahol szintén a „katonai megoldással” kacérkodtak. Churchill 1944. október 17-én nemzetközi jogi nehézségekkel hozakodott elő Sztálinnak, aki azzal hárított, hogy kijelentette: „Képtelen gondolat, hogy bírósági eljárás nélkül hajtsanak végre kivégzéseket; ebben az esetben azt mondaná a világ, hogy félünk a gonosztevők bíróság elé állításától.” Ezzel nem győzte meg Churchillt, aki még 1945 februárjában, a jaltai konferencián is azt erőltette, hogy aki rajta van a listán, azt azonosítás után agyon kell lőni. (1982), 16. old.;

A Szovjetunió állásfoglalása szerint szóba sem jöhetett olyan terv, amely bírósági eljárás nélkül kivégzéseket irányozna elő. Roman Andrejevics Rudenko, a szovjet vádló, a Szovjetunió volt főállamügyésze, visszaemlékezéseiben ezeket mondja: „A Szovjetunió magától értetődően ebbe nem egyezhetett bele; a gonosztevő náci klikk vezetői elleni nyilvános bírósági per nélkül nem lett volna lehetséges leleplezni, és az egész világnak megmutatni a nácik által kirobbantott második világháború okait – és ez csakis a nemzetközi reakció malmára hajtotta volna a vizet.”

Az 1945 februárjában tartott jaltai konferencia hivatalos dokumentumában ez olvasható: „Szilárdan elszántuk magunkat… hogy minden háborús bűnöst bíróság elé állítunk, és gyors megbüntetésükről gondoskodunk.” Ennek ellenére a Churchill-kormány még április 23-án is szóbeli jegyzéket küldött Washingtonba, ebben ismét felelevenítve azt a nézőpontot, mely szerint előnyben kell részesíteni a per nélküli kivégzéseket. A szigetország még mindig ódzkodott attól, hogy a támadó háborút is nemzetközi bűntettként megbélyegezzék. A brit diplomáciai jegyzék így fogalmazott: „nem világos, hogy a támadó cselekmények »korrekt módon a nemzetközi jog elleni bűntettként jelölhetők meg.«” (1982), 16–17. old.;

Roosevelt halála után egy nappal Robert H. Jackson, az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának tagja előadást tartott, amelyben a brit partnerre célozva kijelentette: „Én nem csinálok magamnak nagy gondot, mint ahogyan néme­lyek csinálni látszanak, olyan problémákból, mint a háborús bűnösök fölötti bíráskodás illetékessége vagy olyan fennálló vagy elismert jog keresése, amely mércéül szolgálhat bűneik megállapítására.” Ekkor figyelt fel rá Harry S. Truman, az új elnök, és tanácsadója, Samuel Irving Rosenman útján felajánlotta Jacksonnak, hogy képviselje országát a perben. Az ügyész pár nap gondolkodási időt kért, de magában már eldöntötte, hogy ezt a feladatot éppen rá szabták. (1982), 17. old.;

A per előkészítése Nürnberg kiválasztása bélyegkép|150px|Robert H. Jackson bélyegkép|150px|Az Igazságügyi Palota (mögötte a börtönépületek) A per előkészítésében az egyik legnehezebb feladat a megfelelő város kijelölése volt. Ennek oka főleg az amerikaiak és a szovjetek véleménykülönbségéből eredt. A szovjetek elsősorban Németországot, azon belül pedig a fővárost, Berlint részesítették előnyben. Külföldi helyszínnek Londont javasolták. A britek és az amerikaiak Münchent, valamint Nürnberget vélték alkalmasnak. Ezt főleg az amerikaiak szorgalmazták, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy amerikai zónában rendezzék meg a tárgyalást. Robert H. Jackson munkatársai (Francis M. Shea, Murray Bernays) előzetesen már végig járták a szóba jöhető német városokat, de ezek döntő többsége a szőnyegbombázások, az utcai harcok, és a háborús pusztítások következtében romhalmazzá vált, s alig maradt bennük olyan épület, amely a tárgyalás lebonyolítására, a nagy létszámú résztvevő befogadására alkalmas lett volna.

Bernays ezredes, a külügyminisztérium különleges ügyekkel foglalkozó részlegének munkatársa, a per előkészítéséért felelős bizottság egyik tagja, szemleútja során végül Nürnberget találta a leginkább alkalmas városnak, mert véleménye szerint a per kezdetéig az Igazságügyi Palotát rendbe lehetett hozni a tárgyalás lebonyolítása céljából, a monumentális épület mögötti börtön pedig alkalmasnak látszott a vádlottak fogva tartására.A városban kiszemelt másik épület az Operaház volt, de ennek fűtése a téli időszakban megoldhatatlannak látszott. Jackson Németországba repülve, több szóba jöhető várost (Wiesbaden, Salzburg, Frankfurt am Main, Nürnberg) is megtekintett, majd július 7-én Frankfurtban konzultált Lucius D. Clay tábornokkal, aki az amerikai zóna kormányzójának helyettese volt. A tábornok ugyancsak Nürnberget gondolta megfelelő helyszínnek. Javaslata főleg azon alapult, hogy az Igazságügyi Palota monumentális épülete nemcsak alkalmasnak ígérkezett a per lebonyolítására (szerencsés véletlennek köszönhetően a várost sújtó bombázások után is csaknem teljesen ép maradt), de presztízs okokból is kiváló volt. Jackson, miután megtekintette a várost, eldöntötte, hogy csakis ott lehet megrendezni a pert. Két héttel később erről sikerült meggyőznie a brit és a francia illetékeseket is.